←Vissza

 
 
 
 
 
 

Lackfi János
ÁGNES ÉS AZ ÁTVÁLTOZÓK
(részlet)

Ágnes már négyéves, ezért mikor felébredt, négy hatalmas szikla, no, nem, négy hatalmas takaró gördült le, no, nem a szívéről, hanem a hasáról. Este megmondta az anyukájának, pontosan négy takarót terítsen rá, egyiket a másik után, se egy nem elég, se kettő, se három, se három és fél, se tizenhúsz. Aztán fogta a varázslópálcáját, és mind a négy takarót sziklává változtatta, úgy aludt alattuk, mint egy erős óriás, és nem lett semmi baja sem.
    Ő már ezerszáz kiló, és holnap száz év múlva lesz egyperces. Az egyik takaró-szikla macimintás, a másik csupakockásmegvirágos, a harmadikat valószínűleg sötétségből varrták, ezért most, reggel már nem látszott. De az is lehet, hogy Ágnes beletúrta az ágyba, és a takaró ott láthatatlanná vált. A legérdekesebb a negyedik takaró: ez olyan, mint egy óriás halászháló. Egy nagyon ügyes néni horgolta. Ágnes egyszer csillaglevest akart főzni, hát szépen kinyúlt az ablakon, leszedegette az égről a csillagokat, mint a gyümölcsöket. Bő vízben lemosogatta róluk az űrkoszt, aztán belezuttyantotta mind a háló-takaróba, és lecsöpögtette a mosóvizet. Olyan leves lett belőle, hogy az összes maci megnyalta mind a tíz ujját.
    Ágnes most ki akart pattanni az ágyból, de előbb még sivatagi rókává változtatta magát. Az ágyszivacsból meg sivatagot csinált, de az a róka olyan ügyesen szaladgált a sivító szélben, a süppedős homokban, olyan ügyesen bukfencezett buckáról buckára, hogy máris az ágy szélére ért, leült, és lelógatta a lábát a semmibe.
    A padlóra huppanva meglátta, hogy egy böhöm legóautó rohan felé teljes sebességgel. Egy cseppet sem ijedt meg tőle, egyet ugrott, kettőt szökkent, és négykézláb, mint egy tigris, máris ügyesen odébb penderült. Közben egy kósza rotringhegy megkarcolta az ujját. Más ettől nagyon megijedt volna, de Ágnest nem olyan fából faragták. Nézte a kezén a kicsi sebet, és először arra gondolt, hogy hangosan sírni kezd, az úgyis lehallatszik, de aztán a sírást eltette lentre, majd akkor zendít rá, amikor a Mamához ér. Különben is, mikor óriás volt, egyszer már akkora seb is volt a kezén, mint egy mosolygó bálna szája. Még vérzett is! Ágnes azonban akkor sem sírt rögtön, előbb megvárta, hogy a Mama is jól hallja.
    Indult is volna lefelé, ám ekkor nyöszörgés hallatszott. Hát látja ám, hogy a száguldozó legóautó közben felborult, és most keservesen vinnyog a földön. Ágnesnek megesett rajta a szíve, mondta neki:
    - Ejnye-ejnye, látod, hogy nem jó rohangászni, embergázolatot csinálni, a végén mindig baj lesz belőle.
    Felkapta az autót, mint egy kisbabát, becsavarta egy rongyba, egy mesebeli királylány-fátyolba, és ringatgatni kezdte. Mondta neki:
    - Ej, te sárga kisautó, nem is vagy te sárga kisautó, hanem kiskölyök zsiráf, rég kaptál enni, és hiányzott az anyukád, ugye? Na, majd én megszoptatlak.
    Azzal tényleg felhúzta az alvópólóját, és megszoptatta, mert neki már megnőtt a mellénye, mint egy anyukának, és tud adni belőle igazi tejet. A zsiráfanyukák így etetik a kis kölyküket.
    Amint így javában babázgatott, egyszeriben úgy érezte, hogy magától felemelkedik a levegőbe. Mintha repülni tudna, vagy mintha óriásdarura kötötték volna. Így libegve repült le a lépcsőn az alsó szintre, ahol aztán az a valami szépen letette a földre. Ágnes hátrafordult, és meglátta, hogy egy hatalmas, lihegő, kicsit csorgós nyálú bernáthegyi volt az, de egyáltalán senkit nem bántott, olyan szelíd volt. Arcát beletemette a kutya bundájába, kicsit büdös volt, de kicsit minden kutya büdös, attól még azért lehet szép.
    Ekkor kigyulladt felettük a villanykörte, nagyot sercegett az izzószál, és előpattant belőle egy villámhajú, égett szagú kis tündér.
    - Ezer bocsánat, kedves Ágnes - fuvolázta -, ezt a loncsos, nagy kutyát elfelejtettem visszacsinálni.
    Villogó pálcájával meglegyintette a bernáthegyi orrát, majd egy szempillantás alatt visszaröppent a helyére, a hunyorgó lámpakörtébe. A bernáthegyi lefeküdt a padlóra, lekicsinyedett akkorára, mint egy rendes plüssállat, és így már Ágnes fel tudta emelni, mint a pelyhet. Orrát belefúrta a bundába, amelynek most már égett műanyagszaga volt.
    A kislány zoknisurrogós léptei után ott maradt viszont a földön egy kölyökzsiráf. Vagy inkább mégis egy kisautó, hiszen volt négy kereke. Bár az anyukája épp az előbb szoptatta meg. Vagy épp az előbb töltött bele benzint? Ha így, ha úgy, a zsiráfnak kinéző kisautó vagy kisautónak kinéző zsiráf ott hevert az előszoba padlóján. De nem sokáig magányoskodott. Nem messze tőle akadt egy szintén földön heverésző sárga zokni. Ágnes felejthette ott, nyilván leesett a lábáról. Az a zokni egyszeriben keresztülbucskázott a fején, és lássatok csudát, barna trapézokkal telekockázott bundájú zsiráfmama lett. Vagy talán legóautó-anyuka. Odagurult a kisautóhoz, és adott neki még benzint. Vagy odaszaladt a kiszsiráfhoz, és adott neki még tejet. Aztán nyolc lábon vígan fel-alá futkároztak az előszobában. Vagy nyolc keréken vígan fel-alá gurigáztak az előszobában.
    Mindeközben Ágnes a nagyszobához ért, résnyire nyitotta ajtaját, és szeme-szája elállt a csodálkozástól. Mama éppen kinyitotta az ablakot, hogy szellőztessen, és egy csomó napfény ugrott be a szobába. Mint egy tigrisbukfencező matróz, ruhájából csak úgy szállt a sűrű por. Szempillantás alatt beugráltak a barátai is, mosolygósan, csupa fehér ruhában, fejükön tányérsapkával. Egyiknél harmonika volt, másiknál bődült nagybőgő, a harmadik nyakában dob. Rögtön zenélni is kezdtek, majd összedőlt belé a ház. A napfény-matrózok izmos karján ugrándoztak a tetovált szívek, női nevek, keresztek és sellők. Mama pedig tapsolt nekik, tapsolt és nevetett, hogy istenem, micsoda bolondok!
    Az a matróz, aki először ugrott be, fogta magát, és táncra perdült. Ilyen táncot Ágnes még sose látott. A tengerész leszerelte mindkét lábát, mint egy műanyagbaba, és ez egy cseppet sem fájt neki. Úgy dobálózott azokkal a lábakkal, mint a bűvészek a naranccsal. Aztán helyére tette a lábát, leszedte a két kezét, és azt dobálta, pörgött egyre feljebb, egészen a plafonig. És még ez se fájt, sőt direkte jólesett. A végén következett a legnagyobb mutatvány. A fejét is lecsavarozta, és úgy játszott vele, mintha focilabda lenne. Pattogtatta a lábfején, a térdén, a mellkasán, a vállán, majd felrúgta magasra a levegőbe, aláállt, a fej meg hajszálpontosan visszaesett a nyakára, és egy széleset mosolygott. Ekkor a matróz belekarolt a Mamába, megforgatta, és körbetáncolta vele a szobát, aztán kiugrott az ablakon, és már ott szaladt a kertben, nyomában társaival. Most aztán Mama is belekarolt Ágnesbe, megforgatta, és körbetáncolta vele a szobát.
    Ágnes pedig, mint egy pizsamás királykisasszony, megállt a szoba közepén, és meghajolt.
    - Nézd, egy fekete zsiráf! - mutatott a lába elé, a földre, ahol az árnyéka nyújtózkodott, és tényleg zsiráfnak nézett ki hosszú lábbal, hosszú nyakkal. Ágnes leguggolt hozzá, mire a zsiráf fekete macskává gombolyodott össze, hogy a kislány jobban megsimogathassa.
    Ekkor Mama összecsapta a kezét, és így kiáltott:
    - Csak nem az én vendéglőmbe tetszett jönni?
    Ágnes bólogatva mutatta, hogy de bizony, és szökdécselve odaszaladt a Mamához.
    Ekkor azonban eszébe jutott valami, és keservesen sírva fakadt. Akkora krokodilkönnyeket potyogtatott, hogy azok szétgurigáztak a padlón, mint valami üveggolyók. Mama megpróbálta megkérdezni, ugyan, mi a baj. Ágnes azonban nem válaszolt, pontosabban válaszolt, csak hát ez a válasz igen különösen hangzott:
    - Menhemenhe mahujja!
    Még az a szerencse, hogy éppen arra repült egy zsepi-madár. Annak a madárnak fehér volt a tolla, mint a hó, ráröppent Ágnes szemére, és addig törölgette, míg teljesen fel nem száradt. Aztán rászállt Ágnes orrára, és addig facsargatta, amíg a kislány mindent ki nem fújt belőle. Ekkor aztán gyűrötten és jóllakottan tovaszállott fészkére, a szemetesbe.
    - Megsebezte a ujjam!
    Hát ez már mindjárt másképp hangzott. Mama szemügyre vette az odatartott kisujjat:
    - Ó, az az átkozott rotringhegy! - csóválta meg a fejét -, szerencsére csak olyan picit szúrt, mint egy egész kis törpe szája. Úgyhogy ezt a kis szájat most betapasztjuk.
    Ágnes majdnem megint sírva fakadt, amiért nem mintás tapaszt kapott, pedig az jobban gyógyít, és jobban illik egy kislány ujjára. Ő aztán nem lenne ilyen bolond anyuka, akkor is olyat tenne rá, ha elfogyott.