|
|
DRÓTHÁLÓ
A mítosz fogalomköréhez kapcsolódó közfelfogásban... -
így akartam kezdeni írásomat, de rögtön elbizonytalanodtam: van ilyen?
Mintha a hullámzó vízre akarnék dróthálót húzni: mi tagadás,
félhomályban. De nekifogok újra, nekivágok.
A mítosz, a mitikusság (és a hozzá kapcsolódó szimbólum-komplexitás) jelentős ereje miatt hatalom
is: az emberi alapot a kollektív és személyes síkon egyaránt mélyen
érintő viszonyhalmaz, ami ezért is nem tekinthető esetleges "narratív
jelenségnek", szimpla "rajzolatnak". Nézzük akár tradicionális
elbeszélésként, tehát közösségi hagyományként, akár szimbólumainak
szuggesztív-kommunikatív erejét érzékelve, vagy éppen a hozzá
kapcsolható jungi archetípus-elmélet szerint: a fogalmat áthatja az egzisztenciális erő. Ezért állítható, hogy életalkotó, segítő, tanító tartalmakat hord - de mint minden, ami mélyen érinti az emberi minőségeket, kétélű, problematikus - tehát veszélyes is lehet. Főként, ha nincsenek megfelelő kulcsaink, értelmező kapcsolataink hozzá.
A mítosz normát alkot, közösségi mintát teremt
(közös nyelvet, kollektív létviszonyt - s így személyeset is):
mindezzel talán könnyű egyetérteni, de a szónak annyiféle
jelentésváltozata van, ahány vonatkozásban csak használjuk: "mese",
"rögzült séma", "archaikus kultúrkincs", "kulturális emlékezetmodell",
"szimbólumok tárháza", "antropológiai őstudás", "beavatáskép" stb. És
megjelenhet a történelmi emlékezethez vagy akár a tudományos
valóságképek modelljeihez kapcsolva, és hazugságsémát,
ismeret-helyettesítőt is érthetünk alatta. Ezek a tartalmak ugyan jól
megkülönböztethetők és szembe is állíthatók, ugyanakkor egymásra épülnek és összekeverednek,
sokszor össze is olvadnak. Tapasztaljuk, hogy van hatalmuk, létük, de
nem tudunk róluk feltétlenül, s ha igen, ha tudatosan foglalkozunk is
velük, nem biztos, hogy jól értjük jelentéseiket és velük kapcsolatban
magunkat. És az sem biztos, hogy a mítosz értelmezése feladat -
a gyerek sem analizálja a mesét, mégis hat rá; az archaikus vagy
legalábbis mélyebben hagyományos kultúrájú, a mítosszal és az ahhoz
kapcsolódó ritualitással szoros kapcsolatban élő embernek aligha okoz
fejtörést... Lehet ellenvetést tenni persze, példának éppen Ödipusz
talánya kínálkozik, vagy a védikus himnuszok nagy kérdésfeltevései,
vagy - más formában - a görög bölcselet hagyománya... és talán éppen
itt van egy láthatatlan határvonal, még ha nem is itt mutatkozik meg
fajsúlyosan, problémaként.
A mi kultúránk és életmódunk, mentalitásunk, valóságképünk stb. történetivé (történelmivé) vált: a hagyományokból kilépő, átalakuló, folyamatosan hagyományvesztő, erősen kísérleti formátumú
lett. Valóságleírásunk tárgyszerűsítő, információfelhalmozó,
szisztematizáló. És ezzel sajátos módon - a mitikust, rituálist,
szimbolikust illetően - felejtő. Pedig nem akármit felejtünk
így (gőgünkben, félelmeinkben?): felhalmozott ismeretformákat, tisztult
tapasztalatokat és kapcsokat önmagunkhoz, természetünkhöz
(áthallás megengedett), és ez jelenti-jelentheti saját fejlődési
lehetőségeinket is. "Emberi formánk", hajlamaink valószínűleg eleve
fogékonnyá tesznek az elemi formákra - mentalitásunk legalább annyira
analogikus, asszociatív, intuitív, képies, mint amennyire disztinktív,
fogalmi, operatív. A kettő nemcsak szemben áll, de keveredik is,
párhuzamosan él. Jellemző mégis, hogy gondolkodásunk nem annyira
értelmes, szép valóságabsztrakciókban, tiszta fogalmak metafizikai
rendszerében formálódik, hanem mindenféle rendszerképzetekben,
tárgyiasításokban, racionális mítoszokban, ideológiákban,
hüposztázisokban, személyes képzetekben, valamint szorongásokban és
indulatokban. Hiába próbáljuk személyes és közösségi létünkből a többi
oldalt kizárni, ismereteinket intaktnak és adekvátnak kinevezni - ez
így visszaüt. Ami a sajátunk, hiába "dobjuk ki a házból", mindig
visszamászik, olykor felismerhetetlen formában, már kicsúszott
ellenőrzésünk alól.
Hagyományviszonyaink,
szellemi-lelki-morális-közösségi megoldásmódjaink (amúgy szintén régi
gyökerű) bomlása-felkavarodása, komplexitásunk egyensúlyának elvesztése
kiszolgáltatottá tesz - ezeket nehéz újraalkotni.
A kialakult féloldalasságok (is) vezethettek oda, hogy a modern
történelemben a mítoszokhoz és szimbólumokhoz annyi tragédia, botrány
és szorongató emlék tapad. Nyilván nincs egyetlen recept - egyáltalán:
nincs recept a változtatáshoz. A hatékony műveltségre alapozott
autonómia, vélem én, ugyancsak kérdéses: ki, hogyan, miért, mi által?
Organikus tradíciók, kiegyensúlyozott életmódformák újraalkotása,
feltalálása emberfelettinek, a jelenkorra nézve - őszintén szólva -
reménytelennek tűnik. De ne úgy legyen, hogy - teszem azt - Haladásra,
Technikára, fogyasztói jólétre, nyilvános érvényesülésre, monetáris
reformra, gazdasági anankéra, multikultira, McCsodára vagy
űrmagyarságra és hasonló közbutaságok mítoszpótlékaira cserélünk.
Hipp-hopp, ugyanott vagyunk akkor, foroghatunk egy sajátunkká lett
inflációs spirálban.
VARGA GYULA
|