|
|
Ács József
A TÖRŐDÉS SZELLEME
Az ember-gép
Kiindulópontul Kiss Lajos András két mondatát választottam: "A huszadik
század közepére azok a stratégiák, amelyek a fantázia, a képzelőerő, az
érzelem és a felelősség tisztán emberi minőségeivel igyekeztek
ellensúlyozni a dologi funkcionalitás és kiszámíthatóság erőfölényét,
láthatóan vereséget szenvedtek. Az újabb idők embere számára már a
?transzhumán? megoldások, azaz a gépekhez hasonulás tűnik sikeres
megoldásnak."
Mérhetetlenül szomorú ez így. Mert hát mikor
gondoljuk, hogy alulmaradtunk a gépekkel szemben? Mikor sújt le
bennünket az effajta összehasonlítás végeredménye? Ha magunkra is csak
mint gépre tudunk tekinteni. Ha az ember azonos a képességeivel és a
teljesítményével, amikor nem teljesít, elveszti értékét, a saját
szemében is. Ha a fejben szorzás vagy a kreativitás-kutatók kedvenc
terepe, a sakkozás, a testi ügyesség vagy erő mutatja meg, mi az ember,
dicstelen jelenét - mert hát a gépek e vonatkozásokban már felülmúlták
- csak még dicstelenebb jövő követheti, amelyben a gépek a
kezdeményezést is átveszik. Mikor azt mondjuk, "működik
a párkapcsolat", a betegséget meghibásodásnak, a kórházakat
javítóműhelyeknek fogjuk fel, már elfeledkeztünk ember voltunk java
részéről.
A génsebészetileg átalakított élővilágról,
ugyanakkor a puha fehérjelényeket gépekkel fölváltó evolúcióról, az
androidokról, a gépi implantátumokról, a Mátrix megvalósulás előtt álló
világáról, az emberen diadalmasan túllépő technikai fejlődésről,
poszthumán jövendőről szóló jóslatokat akkor is tizenhárom éves
kamaszfiúk fantáziálásának látom, ha a megvalósítás már megkezdődött.
Ahogy a világkormány esetében, itt sem az a kérdés, hogy a jövőben
megvalósul-e - annak legfeljebb tünetértéke lenne (meg súlyos
következményei) -, hanem hogy ugyan miféle éretlen fogalmaink vannak a
világról és az emberről, hogy egyetlen központból irányíthatónak,
illetve külsődleges funkcióit jól-rosszul betöltő alkatrésznek
gondoljuk.
A naiv technikaellenességet éppúgy elkerülném,
mint az ember nélküli jövendőben reménykedő technikakultusz
szélsőségeit. Az ember önmaga számára születésétől feladat, amivel
valamit kezdenie kell. Akik az ember eltűnésében reménykednek, mintha
ettől a kínzó érzéstől akarnának szabadulni: megoldás helyett széttépik
a feladatlapot.
A Kiss Lajos András által említett vereség reményében szeretnék inkább új szempontokat ajánlani a gépek megértéséhez - két szék közt lebukni a pad alá.
A világtól a tudományig, a tudománytól a technikáig
A természettudomány módszertanához szorosan hozzátartozik, hogy a világ
jelenségeit a maga sajátos, fizikai, kémiai, biológiai szempontjai
alapján határolja körül, és a leírásból kirekeszti a maga szemszögéből
mellékes mozzanatokat. A szabadesés tanulmányozásakor például
lényegtelen, hogy a szikláról egy darab kő vagy egy emberi test hullik
alá. Ezt a tárgy redukcionizmusának nevezhetjük.
A valóságban egy jelenségből mindig számos más jelenség következik
(A " B, A " C, A " D, A " E, ...) a természettudomány azonban csupán az
őt érdeklő összefüggést (A " B) modellezi. A tudomány emellett az
oksági láncolatot sem szükségképpen követi végig. Az A " B " B* " B**
oksági láncból többnyire beéri az első (vagy néhány) taggal, vagy mert
B* mint tárgy nem tárgya vizsgálódásainak, vagy mert a B " B* összefüggés esik kívül érdeklődésének körén, például mert olyan körülmények függvénye, amelyeket szintén nem vizsgál. Ezt oksági redukcionizmusnak nevezhetjük.
A tudomány módszertanától természetesen
elválaszthatatlan az effajta önkorlátozás, hiszen épp annak köszönheti
hallatlan előrehaladását, hogy többszörös redukciókkal mesterségesen
leszűkített terepen mozog. Az igazi tudomány elvben tisztában van
azzal, hol húzódnak megállapításainak határai, meddig és mennyiben
érvényesek a modelljei, az egyes tudományterületeken azonban mégis
kialakul valami, amit Wittgenstein kifejezésével aspektusvakságnak
nevezhetünk, képtelenséget a másként-látásra. Olyan ez, mint az
emmauszi tanítványok esete, akik látni láttak, csak épp azt nem látták,
hogy akit látnak, az Jézus.
A döntő változás mégis akkor következik be,
amikor a tudományra technikát alapoznak. Az alkalmazás bizonyos
értelemben a megismerési folyamat fordítottja, a megismert összefüggés
visszavetítése a valóságra. Ami a megismerés fázisában kézenfekvő -
tudniillik a leegyszerűsítés - ugyanaz az alkalmazás fázisában már
roppant aggályos.
A gép annak a törekvésnek a megtestesítője,
hogy a fenti modell szerinti A-t előidézve minél nagyobb arányban
állítsuk elő a számunkra kívánatos
B-t. Csakhogy amikor A-t állítunk elő, egyrészt nemcsak A-t állítjuk
elő, másrészt nemcsak B-t, hanem (akár tudunk róla, akár nem) C-t, D-t
és E-t, sőt, B összes következményét, B*-ot, B**-ot stb. is
előállítjuk, csak épp felfedezésünk örömében ezeket nem látjuk, vagy ha
látjuk, nem vesszük tudomásul, vagy ha tudomásul vesszük, azzal az
ügyet le is zárjuk. Ezt olykor könnyen megtehetjük: a következmények
ugyanis gyakran térben és időben eltolva jelentkeznek: más
embercsoportok vagy más generációk élvezik B hasznát, mint akik B*
kárát látják (gondoljunk például a tiszai ciánszennyezésre vagy a
gyógyszer-kölcsönhatásokra és mellékhatásokra).
A lassan bontakozó technikai fejlődés korai
próba-szerencse időszakában még van mód az emberi közösség és
környezete összecsiszolódására. A kibontakozó létösszefüggések
feltárulnak, előnyeik-hátrányaik lenyomata megjelenik a továbbörökített
kultúrában, s ekként a cselekvésben. A gyors változások időszakában ez
nincs így. A pusztító gyakorlat is fennmarad, éppen azért, mert nincs
idő a közvetett következmények feltárására.
A tudomány módszertani redukcionizmusa tehát a
technikában visszafordítva módszeres felelőtlenséggé alakul. A vak
rombolás a léttörvények elkerülhetetlenségével bontakozik ki - ha a
cselekvésben nincs ott a tudományon és az érdeken túli, az egészre
tekintő gondoskodás szelleme.
A technika nyomorúsága
Robert Pirsig A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete
című könyvében* szintén két szék közt esik a pad alá, hogy odalenn
megkeresse, miért övezi gyanakvás a technikát. A két széket ő jobb
híján klasszikus és romantikus szemléletnek nevezi: "A romantikus
szemlélet ösztön, képzelet, ihlet, alkotókedv műve. Érzelmek
irányítják, nem adatok. [...] Ez a szemlélet nem halad az értelem és a
törvények útján, hanem megérzése és esztétikai tudata kormányozza.
[...] bár a motorozás romantikus mulatság, a motor ápolása klasszikus
szemléletű tevékenység."
A világot technokratákra bízni halálos vétek,
mondják a romantikusok. Kiss Lajos Andrásnak igaza lehet: a
romantikusok talán a lelketlen társadalom-géptől irtóznak, s az
alkatrész-szereptől való viszolygásukat viszik át a technikára. A
világot a következetlen romantikusokra bízni halálos vétek, mondják a
technokraták, hiszen ők azok, akik mindenfajta erőművet elleneznek, de
azért szeretnék, ha égne a villany.
"Senki a maga igazából nem enged, és úgy
tapasztalom, hogy a ma élő nemzedékek közül a két tábor megbékítését
sem kereste senki", morfondírozik Pirsig elbeszélője, s közben akadozó
motorkerékpárját viszi a szerelőkhöz. A műhely kéthetente buherál rajta
valamit, aztán visszaadja. A gép állapota minden alkalommal romlik.
Végül kalapáccsal és hidegvágóval esnek neki, ezért kénytelen inkább
kitolni a szervízből a szétbarmolt járgányt.
"Miért gyilkolják a szerelők a rájuk bízott
motort? Elvégre ők nem menekülnek a technika elől [...] Ezek a
technikusok maguk. Csakhogy ezek úgy esnek a munkának, akár a
csimpánzok. Abban nincs köszönet. Se szeretet. Ez nem fért a fejembe.
[...]"
A rádiót hallgató, ujjuk közt villláskulcsot
pörgető szerelők "eggyé a dolgukkal nem váltak. Öt órakor vagy amikor a
nyolc órájuk lejárt, kikapcsolták a rádiót és kisétáltak, és attól
fogva eszükbe nem jutott a műhely. Azaz már a műhelyben nem! [...]
élnek a technika közepében, mégis sikerült elmenekülniük előle."
A műszaki kézikönyvek kapcsán írja Pirsig:
"Minden soruk azt beszéli: ?Íme a szerkentyű, a világegyetemtől térben
és időben elszigetelten. Semmi kapcsolata veled, aminthogy neked sem
lehet semmi egyéb közöd hozzá, mint a kapcsolgatás, feszültségek
tartása, hibalehetőségek kiküszöbölése...? s így tovább. Erről van szó.
A szerelők is így tekintettek a motorra, én sem vittem be különb
érzéssel a műhelybe. Szemlélői voltunk mindannyian.
S akkor meggondoltam, hogy nincs is olyan kézikönyv, amelyik a motor
ápolásával a szó igaz értelmében foglalkoznék. Hogy törődjünk vele,
hogy rajta legyen az eszünk, azzal manapság könyvek nem foglalkoznak.
[...] jó lesz eltöprengenünk, vajon a törődés
veszte nem lehet-e eligazítónk, hol csúszott be a madzagja ennek a
nyomorult huszadik századnak. Nem siettetjük az ítéletet. Ez is a
század rossz szokása. Akármit siettetsz, nem törődöl már vele..."
A bíbelődés dicsérete
Mi a közös a redukcionista mohóságban és a gyanakvó
technikaellenességben? Ugyanaz hiányzik mindkettőből: a gondoskodás, a
törődés szelleme. Őseink még kénytelen-kelletlen kiművelődtek a
szegénység tudományából:
a legjobb takarékosság a gondoskodás volt. Megbecsülték a javaikat.
Ennek a szellemnek eltűnése mára itt, Köztes-Európában is
megmutatkozik: lassan lehúzzák a rolót az utolsó javítóműhelyek. Ami
elromlott, eldobjuk, és újat veszünk helyette, mert a mai termékek
gyártásakor a javíthatóságnál fontosabb szempont a fogyasztási ciklusok
felpörgetése. Közben gyorsan csökken azoknak a mestereknek a száma,
akiktől a fiatalabbak a szeretetteli bíbelődést elsajátíthatnák.
Ha nem akarjuk a technikát a vádlottak padjára
ültetni, nem árt, ha magunkba nézünk. Bizony, a gondoskodás és a
törődés lenne, ami az új találmányokat, a különféle gépeket az élet
rendjébe lassanként beilleszthetné.
A szelíd és kitartó, a tényleges következményeket tapasztalati úton
felmérő mérnöki figyelem nélkül minden technikai fejlesztés ámokfutás a
következmények elől. Minden nosztalgia nélkül megállapíthatjuk, hogy a
modernitást megelőző korok mélyén még ott rejlett a gondoskodás, a
törődés szelleme, még ha időnként el is szabadult bennük a mohóság. A
görögök vagy a velencei arzenál hajóépítő igyekezete úgy tarolt le
erdőket és tett kopár sziklavidékké egész hegyvonulatokat, mint a
világátalakításban mértéket nem ismerő modernitás, ám ez a magatartás
mégis kivételesnek számított. Ma éppen fordítva van: a gondoskodás, a
törődés ritka példáin akad meg a szemünk. Hiszen a magunk cselekedeteit
sem illesztjük be az élet rendjébe, melyről úgy tudjuk, a nagy
átalakíthatnék közepében amúgy sem létezik már! Mi más ez, mint
aspektusvakság?
"Te magad vagy a feladat", írta Kafka. "És sehol egy fia diák."
|