Belső ruhatár
SZEGÉNYSÉG

Eckhart Mester írja egy helyen, hogy a tökéletes szegénység állapotában már "üres hely" sem maradhat Isten számára az Isten felé törekvőben, mivel ha maradna, afféle Istennek fenntartott parcella lenne, s éppen ez a dédelgetett magántulajdon venné el a helyet Istentől, hogy az a valódi megüresedésben saját magaként munkálkodjon. Isten ugyanis "magára vállalja a felelősséget saját munkálkodásáért, és ő maga a munkálkodás színtere, mert Isten olyan, hogy önmagán belül munkálkodik." Helyet fenntartani a számára pedig azt jelenti, hogy az Isten-porta megátalkodott birtokosa kitart a különbségtétel, jelesül az önmaga és Isten között megvont különbségtétel mellett.

A szentmártoni szívek és otthonok bőséges helyet biztosítanak akár két Isten számára is, ha ugyan e jeles istenségek egyszer majd itt akarnának letelepedni. Mint tán az összes, szegénység által körülölelt táján a világnak, a transzcendens közelsége itt is kézzelfogható, alátámasztva ama dicstelen tézisét a szemforgató vallásosságnak, miszerint a szegények lelki gazdagsága a hit, s a nincstelenekre bérelt páholy vár odaát, már ha jámborul tűrtek, s alkalomadtán nem próbáltak holmi falopásokkal, betörésekkel kibújni az isteni próbatétel alól.

Ha Szentmártonban valaki netán a szegénység "klasszikus" sztereotípiáiban akarna gyönyörködni, itt nem fog sem szeméthalmon kapirgáló, csontvázzá soványodott pária-kutyákkal, sem pálcika-lábú, pókhasú, élelemért könyörgő gyerekekkel találkozni. Bádogviskók sincsenek, legelni kicsapott disznók sem ropogtatnak roncs-trabantokat.

A szegénység olyan tudat- és létállapot, aminek velejárói, a vak sóvárgás, felgyülemlő szégyen és a robbanásszerűen kitörő agresszió még magánál a szegénységnél is rosszabb, a legeslegrosszabb velejáró pedig az, hogy a szegénységtől nem lehet megszabadulni. Aki tehát Alsószentmártonba születik, nagy eséllyel itt is marad, maga is ide szül, ide nemz, s egyre inkább elakadó lélegzettel próbálja túlélni azt, amiről tudat alatt maga is sejti, hogy hosszú távon túlélhetetlen.

A társadalmi felemelkedés fogalma Szentmártonban értelmezhetetlen, helyét a hirtelen - és többnyire a szerencsétől függő - meggazdagodás mítosza tölti be, hasonló lelki igényt kiszolgálva, mint amelyet a Horthy-rendszer idején elégített ki a kispolgárság és gyári munkásság számára tömegtermelt filmipar. A különbség annyi, hogy a mai magyarországi cigányság "meggazdagodás mítoszának" nincsenek mitológiai szüzséi, sehol sem lelhetők fel ugyanis álmodozó tekintetű, szegény sorsú, de végül a gyárigazgató szerelmét elnyerő cigány gépírókisasszonyok, és nem örökít váratlanul az amerikai cigány milliomos nagynéni sem.

A szegénységből való egyetlen kitörési lehetőség a bűn lehetne, az igazán kemény, szervezett bűnözés azonban a falut elkerüli. Az egy évtizede még virágzott csempészetnek bealkonyult, a drog Szentmártonig nem igazán jut el, így a néhány, jelenlegi büntetőjogi eljárás pitiáner lopások, családi perpatvarok ügyében folyik. A jól fizető állások már az alvilágban is beteltek.

Valahányszor megkérdezem diákjaimat vagy barátaimat, miként próbálnának meg kitörni a szegénységből, a válaszuk általában reménytelen helyzetük reális megítéléséről tanúskodik: "sehogyan", "talán vennék fel banki hitelt", "megpróbálnék elköltözni innen". Voltaképpen mindhárom válasz rezignációt jelent.

Jelentős értékű ingatlan vagy önerő híján ma cigány ember nem kap hitelt. A lakosság számottevő része banki feketelistán van, esetleg már eleve eladósodott. Ha valaki ingatlanba fektet be egy cigányok-lakta településen, az elkészült ház értéke talán még a beinvesztált építőanyag és munkaerő árát sem fedi. Egy beépített nyílászáró, vagy akár csak kilincs Harkányban a beszerzési ár kétszeresét is elérheti. Itt talán a felét. A személygépkocsik gyorsan leamortizálódnak a kátyúkkal borított, járhatatlan utakon. Az ingóságok másodkézből vett, használt bútorok, esetleg adományok. Szentmárton elnyeli a befektetett reményt és tőkét, mint a fekete lyukak a fényt.

A falu olyasféle szelephez hasonlítható, mely a levegőt kifelé pumpálja, befelé viszont nem tölt. Sajátos "alvóvárossá" lett, a kifejezés kelet-közép-európai értelmében. Kiáramlik a munkaidő, kifelé szállnak az álmok, kívül reked a pénz, s ami helyben marad, az a szegénység.

TENIGL-TAKÁCS LÁSZLÓ