Farkas Attila Márton
A LÉLEK RÉMTÖRTÉNETE
ironikus előadás a gonosz földönkívüliről

"Ahogyan a hernyó a fűszál végére érve összehúzza magát, hogy átlendüljön a másik
levélre, a testet ledobva és a nemtudást eleresztve a Lélek is így vesz lendületet az új kezdet előtt. Ahogyan az ötvös a fémbe vert mintát simára kalapálja, hogy új, szebb formát verjen ki rá, a testet ledobva és a nemtudást eleresztve a Lélek is így teremt új, szebb formát magának az istenek között."

A görögök logosszal rendelkező élőlénynek nevezték az embert, a késő antik bölcselők pedig eszes, érzékelő lénynek. Kant szerint az ész jelenti az állatiságtól és az egész érzéki világtól független létet, így az ember két világ polgára. Az életidegen königsbergi remete persze jobbára csak elismételte, illetve új formába öntötte, amit korábban számosan vallottak: a hellén és latin filozófusok mellett a hermetika művelői, a gnosztikusok, a keresztények, és még sokan mások. Az elképzelés ősrégi, vélhetően az ember öntudatra eszmélésével egyidős, s így egyetemes. Majd minden kultúrában megtaláljuk az értelmes lélek vagy a szellem fogalmát, s legtöbbször megkülönböztették a másik, az "alacsonyabb rendű" lélekfajtától, az életprincípiumtól. Ez utóbbi jelentése nyilvánvaló: az ember különlegességét az eltérések adják a biológiai léttől. A többi élőlény véges és a szükségszerűnek alávetett, az ember viszont a végtelent hordja magában, és magasabb rendű lelkével szabad. E képzet újkori, modern változata az a toposz, hogy az állatok amolyan "beprogramozott" lények, az ember esetében viszont a biológiai programot folyamatosan fölülírja az, amit kultúrának nevezünk. A kultúrában nyilvánul meg a változtatási képesség, azonnali reagálás a környezeti kihívásokra, s így úgy tűnik, mintha tényleg valamiféle szabadsággal rendelkeznénk.
    Az ember tehát kettős lény a természet és a kultúra dualitása értelmében, ahogyan bolygónkon is két egymástól eltérő típusú evolúció zajlik: a biológiai és a kulturális. Az előbbi az ismert meghatározás szerint irányítatlan, személytelen és főképp jósolhatatlan természeti folyamat, aminek legfőbb jellegzetessége, hogy nincs célja, a kiválasztódás esetleges, a szüntelenül változó környezet befolyásolja, vagyis az egész folyamat a véletlenen alapul. Nincs tervező, nincs cél, nincs értelem, nincs tökéletesedés. A kulturális evolúcióra ellenben a biológiai evolúció ismérvei csupán korlátozottan, illetve részlegesen érvényesek, arra a "darwini" jelző helyett inkább a "lamarcki" illik. A kultúra esetében a "szerzett tulajdonságok" közvetlenül öröklődnek, függetlenül a biológiai nemzedékektől, hiszen ismereteinket át tudjuk adni a következő generációknak, akik hasznosítják és továbbfejlesztik - lényegében ez az oka a gyors civilizációs változásoknak, a lamarcki "tökéletesedésnek". Szemben a genetikai mutációval, egy új kulturális mutáns (pl. egy divat vagy egy találmány) egyetlen biológiai nemzedék alatt elterjedhet.
    A memetika is fölfigyelt a kétféle evolúció eltérésére. Míg a géneknek alléljaik vannak, lineáris kromoszómákban helyezkednek el és elkülönült lókuszokért versengenek, addig a kultúrát alkotó elemi egységeknél, az ún. mémeknél mindezek hiányoznak - esetükben nem használható a genotípus, fenotípus fogalompár sem. És ami itt fontosabb: a génekkel ellentétben a mémek csak ritkán törekednek a pontos másolásra. A mémek állandóan mutálódnak, mi több, ez az átadódás természetes velejárója. Továbbá, míg a gének mutációi spontánok, a mémeké jobbára irányítottak. Legalábbis elvben. Mert hála a kulturális evolúciónak, már ez sem érvényes, minthogy megjelent a génsebészet, így a mém befolyásolja a gént. Most aztán teljes joggal mondhatjuk, hogy a szellem uralkodik az anyag fölött.
    Ugyancsak hasonlóságot fedezhetünk föl a mém-gén, illetve a kulturális evolúció versus biológiai evolúció kettőssége és az ember pszichikai kettőssége: a tudatosság-tudattalan dualitás között. Roger Penrose szerint míg a tudatosság lényege az ihlet, az intuíció, az ötlet, a kreativitás, a felismerés, az értékelés, az ítéletalkotás, addig azt, amit (nem pszichoanalitikus értelemben vett) tudattalannak, tudattalan elmeműködésnek nevezünk, inkább jellemzik az olyan kifejezések, mint "algoritmikus", "programozott", "értelem nélküli szabálykövetés", "automatikus". Míg a tudatosság az emberi egyediség letéteményese, a tudattalan inkább az ösztönök, a természet, a biológiai lét képviselője, így akár "állati elmének" is nevezhetjük. A tudatosságot jellemző-jelentő kvalitások a mémek mutációval történő replikációját idézik, minthogy mindkettő lényege az azonnali változtatás. Ráadásul a mémekkel teli agy nemcsak információt tárol, hanem a mémek maguk is a gondolkodás eszközei. És hát a tudatosság a kulturális evolúció motorja.
    Élettani szempontból semmi nem indokolja az állandó gondolkodást. Az ember mégis információtermelő gép, folyamatosan dolgoztatnia kell rendellenesen nagyra nőtt agyát, hogy információt termeljen és mémeket szaporítson. Ami óriási energiát igényel és a kultúrát alakító emberi egyedeknél a biológiai lét, főként a szaporodás, az utódnemzés rovására megy. "A túlterhelt tudományos kutató vadul küzd, hogy elolvassa az összes új szakmai közleményt. A kimerült orvos képtelen lépést tartani az egészségügyi ellátásban bekövetkezett újabb változásokkal, és naponta egyre hosszabb ideig dolgozik. A hirdetési ügyintéző előtt felhasználásra váró új ötletek halmozódnak. A szupermarket pénztárosnőjének meg kell tanulnia a számlaadás legújabb műszaki fogásait, ha nem akarja elveszíteni állását. Az Internet terjedésével mind több ember kerül kapcsolatba a világhálóval, és óhatatlanul szükségessé válik számukra, hogy rengeteg időt fordítsanak az új mémekkel való foglalkozásra. A számítógép megszállottjai egyre inkább azoknak a mémeknek a rabszolgáivá válnak, amelyekkel játszadoznak, mintsem azoknak a géneknek, amelyeket hordoznak" - írja Susan Blackmore. És ahogy a mémek szaporodnak, egyre több ember válik biológiai létét föladva a terjesztés, a további szaporítás öntudatlan, engedelmes eszközévé. Ergo: a kultúra, a szellem arra kényszeríti az emberi fajt, hogy elvágja saját biológiai gyökereit.
    Ezt az átalakulást jelzi a transzhumanizmus, a biológiai korlátokon átlépő új faj hírnökeinek mozgalma, melynek máris számos követője és több intézménye van. A transzhumanizmus, ami magát gyökeresen új gondolkodásmódként aposztrofálja, előítéletként kérdőjelezi meg az emberi állapot lényegi megváltoztathatatlanságának hitét. Aki, úgymond, elhárítja ezt a "mentális akadályt", annak elképesztő lehetőségek tárulnak föl. Néhány ilyen lehetőség: szuperintelligencia mesterséges alkotása, amely képes klasszisokkal fölülmúlni a legjobb emberi elméket, ideértve a tudományos kreativitást, a gyakorlati bölcsességet és a társadalmi képességeket; egész életre szóló érzelmi jólét a gyönyörközpontok stimulálása révén; személyiségpirulák; sohasem érzett többsíkú élvezetek a génterápia és új gyógyszerek révén; a személyiség módosítása; molekuláris nanotechnológia; befagyasztott emberek újjáélesztése; génterápiával hosszabbított élet, sőt, az öregedési folyamat megállítása, a szervezet fiatalító és regeneráló mechanizmusainak stimulációjával. És persze az Internet fejlesztése, az összekapcsolt, hálózatos világ szédítő lehetőségei. A szoftverfejlődés révén egyre tökéletesebb virtuális valóságok hozhatók létre, amelyekbe a tudat is föltölthető lesz az agy szinaptikus mátrixának szkennelésével és számítógépes szimulálásával. Így az anyagi formából átköltöznénk egy tisztán digitális szubsztrátumba - mondhatnánk: szellemi világba.
    Mielőtt legyintenénk, érdemes föllapozni A következő 50 év - A tudomány a huszonegyedik század első felében című kötetet, ami nem néhány fantaszta marhaságait tartalmazza, hanem a világot jelenleg politikai-, gazdasági- és kulturális nyomás alatt tartó birodalom vezető értelmiségeinek vízióit. Marc Hausernek, a Harvard professzorának írása, a Felcserélhető elmék például a következő szavakkal kezdődik: "Gondolkozzunk el az alábbi furcsaságon! Egy csirke, amelyiknek az agya egy része egy fürjé, úgy biccenti a fejét, mint a fürjek, de úgy csipog, mint a csirkék. Egy hetvenéves, Parkinson-kóros, kerekesszékhez kötött ember megkapja egy disznó agyának egy részét, és rövid idő múlva már úgy golfozik, hogy semmi sem emlékeztet a sertéstől származó segítségre." A memetika atyja, Richard Dawkins szerint nemsokára létre lehet hozni a valódi Jurassic parkot, ahol a dinoszauruszok géntérképének föltárásával újból foguk nőhet a madaraknak, a kígyóknak meg lábuk. Azt is tervezik, hogy az emberi géntérkép mellett föltérképezik a csimpánz génállományát is, majd ezekkel az ismeretekkel rekonstruálják a Hiányzó Láncszemet. Sőt, létrehoznának egy valódi Australopithecust, minthogy a rekonstruált génkészletet belevinnék az emberi petesejtbe, s ezzel megcsinálnák az Afrikában megtalált Lucy élő mását. "Egy közöttünk élő, lélegző Lucy létezése örökre megváltoztatná az erkölcsről és a politikáról alkotott, öntelt, emberközpontú gondolkodásunkat" - mondja Dawkins.
    Rodney Brooks, a Massachusetts Institute of Technology mesterséges intelligencia-kutató laboratóriumának igazgatója és a játék-, olaj- és hadiiparban egyaránt érdekelt Robot Corporation elnöke Az ember és a gép egyesítése című írásában a következőkkel vidít föl bennünket: "Testünk és a gyárainkban előállított anyagok azonosak lesznek. Talán elménkben képesek leszünk különbséget tenni közöttünk, mint ahogy ma meg tudjuk különböztetni saját életkörülményeinket a tojásgyárakban nevelt szárnyasokétól. Ahogyan az efféle gondolatok árnya ráirányítja a figyelmet létezésünk korlátaira, úgy fog megváltozni a magunkról mint fajról alkotott képünk. Lassanként egyszerűen csak az ipari infrastruktúra részének fogjuk tekinteni magunkat." Az implantátumok fejlesztése kapcsán ujjong, hogy milyen nagyszerű lesz, mikor agyunk közvetlenül kapcsolódik a netre, s a számítógép egere a fejünkben lesz. És ez még nem minden: 2050-re a fogantatáskor nemcsak a gyermek nemét tudjuk beállítani, hanem számos fizikai és lelki tulajdonságát, személyiségjegyét is. S hogy "erkölcsös cselekedet-e az emberi élet manipulálása"? Az ember átalakításával alapvetőnek hitt fogalmaink egyszerűen értelmüket veszítik, amit Brooks ki is mond: "Kinek a szempontjából tekintünk valamit ?élőnek? és ?emberinek?? (...) Nem kötnek többé a darwini evolúció keretei."
    A kultúra voltaképpen idegen dolog. Egyesek az életet földön kívüli eredetűnek tartják. Azt hiszem, ez az elképzelés sokkal inkább illik a kultúrára, mint az életre. Az "emberi különlegesség" az, ami nem földi, mert nem biológiai. Alien. Ezt vehetjük szó szerint, és akkor remek science fiction-rémtörténet kellős közepén találjuk magunkat. Egy testrabló épült be őseink agyába és idegrendszerébe, majd annak részévé válva fokozatosan átalakította ezt a jobbára békés, tétlen napjait személytelen boldogságban élvező lényt a maga információtermelő rabszolgájává. Egyetemes képzet a lélek testetlensége, szubtilis, immateriális volta. A lélek "benső", alanyi, azaz szubjektumszerű létező. Értelmezhetjük ezt úgy is, hogy az alien puszta információból álló szerveződés, a gépi metaforát használva: szoftver, ami hardvert keresett magának.
    És vajon hol bujkál az idegen főemlősi testünkben? Hol a lélek székhelye? Ez a centrum a régi kultúrákban, illetve a természeti népeknél általában a szív volt, Descartes-nál és pár újkori fantasztánál a tobozmirigy, a jógában, illetve a tantrikus hagyományban több ilyen központ is létezett, ezek az ún. csakrák, amiket sokan a vegetatív idegdúcokkal hoznak kapcsolatba. És az egyik legelterjedtebb elképzelés, ugyebár, hogy az elme székhelye az emberi agy. Ahogyan néhányan hasonlóképp a tudatosság (mint a lélek kvázi utódja) helyét a kisagyban keresik, a fölső agytörzsben, a nagyagykéregben, vagy annak valamely tartományában. A descartes-i test-lélek dualizmussal leszámoló új naturalista monizmus, az ún. "megtestesült elme" (embodied mind) koncepciója szerint azonban nem beszélhetünk külön elméről (ami e kontextusban nagyjából a lélek-fogalom mai megfelelője) és külön testről. Testünk és elménk egységes egész, mivel az elme szó szerint testként: testi sémák alapján működik. A tapasztalás és a gondolkodás testi, s nem csupán a neuronok miatt, hanem mert a nyelvet és a nyelvelőtti gondolkodást (a képi és a mimetikus reprezentációt) egyaránt meghatározó ősi alapmetaforáink a testhez, annak működéséhez, szerkezetéhez és kiterjedéséhez köthetők. Ráadásul az elme = test fordítottja (ti. test = elme) is érvényes. Tim van Gelder szerint fizikai testünk egyfajta kiterjesztett elmeként működik, és minden pillanatban "gondolkodik". Ugyanis azoknak a gondolkodó struktúráknak jó része, amelyeket eddig a hagyományosan tartályként zárt elmébe (fejbe, agyba, valamely szervbe stb.) képzeltünk, valójában mindenkor kihelyeződik a test legkülönfélébb részeibe: az alsóbbrendű idegi központokba éppúgy, mint a szenzomotoros hálózatokba. Így ösztönös reakciónk, testi viselkedésünk tulajdonképpen egyfajta elmeműködés.
    A "megtestesült elme" lényege az elme tisztán testi voltának kimutatása, és ezzel a lélek fogalmának teljes kiküszöbölése. Sok szálon kapcsolódik ez az etológiához, ami az egész emberi kultúrát, sőt annak intézményeit állati eredetűnek igyekszik beállítani, s ennek érdekében számos fajnál fölfedezni véli a gyökereket, illetve alapelemeket. Kapcsolódik a paradigmatikusnak számító fölfogáshoz is, hogy nincs lényegi vagy minőségi különbség az ember és a többi faj között: értelmünk egyfajta "szerv", ami előnyökhöz juttat bennünket a létért folyó küzdelemben, olyasmi, mint a madarak szárnya, vagy a ragadozók foga. Eközben a 21. századot sokan a tudat évszázadának nevezik, sőt, a tudat forradalmáról beszélnek. Az űrkutatás háttérbe szorulásával és az információs társadalom fejlődésével előtérbe került az inner space, a psziché belső tere, valamint a virtuális tér. Mindkettő egy irányba mutat: a befelé terjeszkedés irányába. Az irodalomban és a filmben háttérbe szorult az űrhajózás témája, ellenben virágzásnak indult a fantasy, az indusztriális, realista elemek helyett egyre több a pszichikus elem és a mágikus bölcselet. A világűr meghódítása helyett uralkodó lett az "agyak a kádban" szindróma.
    Miközben tehát azt halljuk, hogy minden csak test, hogy állatok vagyunk, létünk egyre jobban eltávolodik az élettől, sőt az anyagi valóságtól. Ám ezt elfedik az ember darwini értelemben vett evolúciós beágyazottságáról, puszta biológiai létéről, a többi fajtól való megkülönböztethetetlenségéről szóló mesék. Vajon ezek a nézetek, teóriák, szemléletek és metódusok nem inkább az idegen létforma mimikrijét szolgálják? A korábbi dualista, test-lélek, illetve földi lét-szellemi lét kettősségében beszélő és gondolkodó szemléletek legalább világossá tették, hogy lakozik bennünk egy idegen létező. Mára viszont a lélek olyannyira elbújt, hogy egész testünket, s vele egész lényünket uralma alá hajtotta. Már nem a testtől külön egzisztál, hanem az egész testet áthatja. Már nemcsak szívünkben, agyunkban, vegetatív idegdúcainkban vagy épp tobozmirigyünkben székel, hanem minden porcikánkban ott rejtőzik, kiterjeszkedve mindenhová, mindenhol, mindent irányít, a fejtetőtől a lábujjakig. És ha már az egész test szellemivé vált, természetessé lett annak alakítgatása, a testrészek és a szervek cseréje, élettelen anyaggal történő pótlása, a nemek megváltoztatása, hasonmások létrehozása klónozás útján, és a többi. És ehhez érdemes tudni, hogy a "megtestesült elme" alkalmazásai nem csupán a nyelvészetben, a filozófiában és a pszichológiában jelentek meg - ezek akár elhanyagolható kulturális melléktermékekként is értelmezhetők - hanem a mesterséges intelligencia- és robotkutatásban.
    Vajon honnan jött a bennünk egzisztáló idegen? Természetesen a világűrből, az "égből", ahonnan az isteni lélek, az értelem, a szellem - vagy nevezzük bárminek - száll alá és ölt testet minden nép mitológiájában. Miért is akar az ember szüntelenül elhúzni a Földről, jelenjék meg e törekvése a sámán égi utazása vagy akár az űrhajózás formájában? Talán mert érzi, hogy nem idevalósi. Az univerzális mitologéma szerint a lélek a testből távoztával hazatér egykori égi honába. "Ő nem a földhöz tartozik, ő az éghez tartozik", mondják a halál után a szarkofágban nyugvó testét elhagyó, megistenült uralkodóról (illetve annak lelkéről) az emberiség legősibb írott vallásos emlékei, az egyiptomi piramisszövegek. Az űrhajózás nagyra törő tervei azonban úgy tűnik, befulladtak. Sokan gazdasági okokat emlegetnek, de lehet, hogy a mélyebb ok az emberi faj alkalmatlanságában rejtőzik. Talán Madáchnak igaza volt, és az embert visszahúzza a Föld, nem mehet el innen. Félig-meddig még mindig biológiai lény. Így marad a másik verzió: az alien a bolygót rendezi be magának, valamint létrehoz egy új, a korábbinál tökéletesebb hordozót. Lehet, hogy egy ősi elpusztult civilizáció maradványa él bennünk, és ami most zajlik, ennek rekonstrukciója, persze a földi körülményekhez igazodva.
    Persze értelmezhetjük az idegenséget, a "nem földi" rémisztő gondolatát allegóriaként is, és mondhatjuk: a lélek égi voltának ideája "csupán" szimbolikus kifejeződése az ember önmegkülönböztetésének a többi fajtól. Ám a lényegen - a lamarcki evolúció megjelenésén és a bolygó átalakításának tényén egy minden korábbitól eltérő létforma által - mit sem változtat. Végső soron érdektelen, hogy az idegen máshonnan jött, vagy itt alakult ki és idegenedett el attól a közegtől, ami létrehozta.
    A szimbiózis a testét adó majomfajnak jól jövedelmezett, hiszen az leigázta (esetenként kiirtotta) a többi fajt, s versenytárs híján óriási mértékben elszaporodott: 1950-től 2000-ig a Föld népessége 2,5 milliárdról 6,1 milliárdra nőtt, s az előrejelzések szerint 2050-re eléri a 8,9 milliárdot. A túlszaporodás szorosan összefügg a bioszféra ismert átalakulásával: zsugorodnak az erdők, pusztul a talaj, csökkennek a víztartalékok, évről évre egyre több ökológiai rendszer omlik össze stb. És a folyamat vége a csupasz majom végét is magával hozza: fejletlenebb része elpusztul, fejlettebb része átalakul.
    A szellem tehát bukott angyal, mondhatni Lucifer, azaz "Fényt Hozó": elhozta a tudást, ami a kárhozatba visz. Ami megint csak költői hasonlat, s mint ilyen, evolúciós szempontból értelmetlen. A természeti környezet rohamos pusztulásáért senki nem felelős, mert nincs olyan, hogy "ember". Amit embernek nevezünk, az öntudatlan, csupasz majom és egy öntudatlan idegen szerveződés életközössége. Az előbbi az utóbbi "parancsait" követi, ami pedig szintén nem felelős, hiszen csak életteret alakít ki magának, azt teszi, amit bármely növény, rovar vagy baktérium. A tudatosság nem "tudatos". Mémszaporító, környezet-átalakító szerv csupán. Így érthetjük meg azt az elemi és leküzdhetetlen ösztönzést, megállíthatatlan mechanizmust is, ami félresöpör minden, a természeti környezet pusztulásának megállítását célzó kezdeményezést és megfontolást.