←Vissza

 
 
 
 
 
 

Levendel Júlia
PRIVÁT RÉSZESEDÉS

Hamlet: Nincs oly gazember széles Dániában - / Ki megrögzött cinkos ne volna.
Horatio: Ezt / Tudtunkra adni, nincs szükség, uram, / Sírból jövő szellemre.

Egy kultúratámogató intézmény igazgatója sok mindenben nem ért velem egyet - nem csoda -, legfőképp makacs lobbizás-ellenességem irritálja (egyébként engem is, mert annyira hasztalan-reménytelen, hogy újra meg újra kérdeznem kell magamtól: egyáltalán értelmes, értelmezhető ez még, holott a kérdezgetéssel csak szaporítom a "témát", további jelentéseket és jelentőséget kreálok, mikor inkább felszámolnám, valahogy, legalábbis önkörömből, kétségtelenül önzően, végképp eltüntetném az egész bugyuta mókuskerekezést) - de hát kedvesen, egy lelki tanácsadó tapintatával épp azt mondja a korombeli igazgató, hogy nem, sajnos, ebben végképp nem értünk egyet, a lobbizás önmagában igazán nem bűn, gondoljak bele, valahogy mégiscsak csinálni, dönteni, osztani kell, s különben is: ha leülök hamiskártyásokkal játszani, muszáj elfogadnom a játékmódot, muszáj alkalmazkodnom, egyébként nincs esélyem nyerni. Amire tőlem telhető bájos-naiv, hetykeséget sem nélkülöző teátralitással válaszolok: de hát én nem ülök le hamiskártyásokkal játszani - s közben ülök vele szemben, és látom, hogy ő épp azt nem látja, mennyire nevetséges az adott helyen, helyzetben effélét mondani.
    Elegáns, nagy ablakos, süppedős szőnyeggel, mogyorószínű bőrgarnitúrával, hullámvonalas üvegasztalkával ellátott szobában ülünk, minden darab hivalkodóan egyszerű és egyedien formatervezett, s nyilván közönséges halandó számára láthatatlan dzsinnek repítik ezeket a kellékeket egyik helyről a másikra, egyik elnöki szobából a másik igazgatói fészekbe, százszor gyorsabb és erősebb lények, mint akármely színház berendező csapata - csak így lehet, hiszen néhány hete meg néhány napja is ugyanebben az egyedi, formában-színben hasonlíthatatlan fotelben ültem, és ugyanezt a tapétát, képet, képkeretet néztem egy innen legalább öt-hat, máskor tíz kilométerre lévő elnök-vezérigazgató szobájában.
    Kérdés persze, hogy ezekkel a mindig általam kezdeményezett (többnyire kierőszakolt), a Liget működését fenntartó, páratlan szabadságfokának anyagi hátteret biztosító, kolduló látogatásaimmal asszisztálok-e a globális meg a lokális hamiskártyázáshoz?
    Úgy tűnik nekem, egyszerűbb, de leegyszerűsítettebb is önvádlóan "igen"-nel felelni. Inkább azt hiszem: nem asszisztálok. Sőt, még a "felemás" ítéletet is igazságtalanul eltúlzottnak érzem. Akiben amúgy is erős a késztetés mindenféle létezés-paradoxon közé zuhanni - talán a tériszony egy fajtája ez -, jól teszi, ha óvatosan abszolutizál. A folyamatos feszélyezettséget, amit a tényekkel-adatokkal alátámasztható tudás okoz, hogy minden levegővétellel, minden lenyelt falattal, minden kézmosással károsítom-kifosztom a környezetemet, vagy hogy gondoskodó mozdulataim voltaképpen erőszakos beavatkozások mások életébe - mindezt tanácsos élet-párti előítélettel újra meg újra vizsgálni. Hogy ettől még töményebb legyen a szorongás és tovább kelljen faggatózni: a "vizsgálat" vajon az önideologizálás egy fajtája?
    Tény, hogy a legszigorúbban nézve sem mondhatom: valahol, valamikor, valamely "támogató" azzal az igénnyel állt elő, hogy érdekei (intézménye, cége érdekei) szerint alakítsuk a Ligetet - manapság (és az összehasonlításhoz bőségesen van tapasztalatom) nem szokás "elvi, esztétikai kérdésekbe avatkozni", az állami és a magánjellegű mecénás jobbára teljes közönyt mutat az álláspontok, a színvonal stb. iránt (valamelyest, itt-ott figyel a politikai "besorolásra", de nem a publikált szövegekre, hanem a szóbeszédre), viszont egyre többször és egyre cinikusabb nyíltsággal "ajánl" saját anyagi érdekeltséget - magyarul: privát részesedést, a támogatás bizonyos százalékának visszapengetését, amit hülyét alakítva nem értek, és közben pontosan tudom, hogy ezzel vége szépnek ígérkező "együttműködésünknek". Mint most is, a hamiskártyázásról elmélkedve.
    Ám ha nem is asszisztálok az éppen fennálló (az egysíkúbb-primitívebb-eszköztelenebb "puha diktatúrá"-nál nem kevésbé bűnös és megnyomorító) rekapitalizáltsághoz, sőt, tőlem telhetően "ellenállok", akkor is marad a kérdés: jól látom-e az életemet, életünket döntően befolyásoló jelenségeket, folyamatokat, s megfelelő-e kritikám-viszonyulásom. Nem indulati kilengéseim, ugyancsak radikális, de voltaképp normális-elemi ötleteim aggasztanak - hogy például mégiscsak fel kellene robbantani intézményeket -, nem, ezek pillanatra se. A gondolkodásban sokkal veszélyesebbnek vélem a szentimentális, melodramatikus képzelgést.
    Milyen szívszorító ma a ragyogóan tiszta, mindig okosan analizáló Bálint György egyik 1939 szeptemberi publicisztikája, hogy a háború "nem jött váratlanul: attól a perctől kezdve, hogy az első véget ért, érlelődni kezdett az új háború. És talán ez ad okot némi reménykedésre. Az 1914-es háború véget vetett egy régi biztonságnak - az 1939-es háború talán véget vet egy régi bizonytalanságnak. 1914 és 1939 között likvidálódott minden érték és minden mérték: most pedig talán elkezdődik a likvidálás korszakának likvidálása" - és így tovább: tragikus pátoszról ír, ami katarzist hozhat, s ami talán általános és maradandó lesz.
    Félek ettől az önvigasztalástól, ami mindig ámítással vegyül (ha becsületes és jószándékú emberről van szó, előbb önámítás, a gondolatok nyilvánosságra kerülésével azonban egyszerű ámítássá lesz), s tartok attól, hogy az amúgy logikus vagy tetszetős elméletgyártástól nem vagyok ment. Elbűvöl például, s képes vagyok gyerekesen a sajátoménak érezni az előbb idézett publicisztikával egy időben írt A toronyőr visszapillant nehéz sóhajú indítását - "Nehéz olvasni olyankor, amikor a valóság sohasem észlelt erővel nehezedik az öntudatra. Nehéz az élet összefoglalásába és magyarázatába merülni olyankor, amikor a puszta tények kíméletlen energiával özönlik el az eszméletet. Az ember ilyenkor nem olvas, a szó rendes értelmében, legfeljebb csak olvasgat, itt-ott felnyit egy-egy régi és örök szöveget, szinte csak azért, hogy meggyőződjön: helyükön vannak-e még azok a mondatok, melyek kezdettől fogva úgy hozzátartoznak belső tájunkhoz, mint a külső tájhoz a hidak és kupolák. Az ilyen ötletszerű olvasgatás tulajdonképpen féltő őrjárat az irodalomtörténetben: azzal a titkos félelemmel lapozzuk fel például Vörösmartyt, hogy a Gondolatok a könyvtárban helyén esetleg valami aktuális röpiratszöveget találunk." - Hát nem veszélyes, kérdezem magamtól, ez az okos-kulturált széplelkűség? És habozás nélkül felelek: de, az. Önmeghatódott széplelkűség és veszélyes. Ám a bökkenő itt jön: hogy akkor mit kezdhetek a jelenségek és folyamatok megértésével, kritikai viszonyulásommal, amire csak azt mondhatom: nem tudom.
    Nem érem be a közhelyekkel, hogy meg kell különböztetni az értést-elemzést meg a gyakorlati életet, a cselekvést, hogy az előbbi, a szellemi sík tisztaságához, hibátlanságához lehet ragaszkodni akkor is, úgy is, hogy nehéz szívvel tudomásul veszem: a tett mindig kompromisszumokkal terhelt. Nem veszem tudomásul, már csak a logikai ficam miatt sem, hiszen ha a cselekvésről elmélkedem, máris áttoltam a "tett"-et arra a bizonyos szellemi síkra, ahol csakugyan nem megengedhető semmiféle összebékítési igyekezet.
    Hiszen ha elegendő lenne valamely ügyesen tákolt vigasz!, ha józanul elhatárolhatnám gondolat és cselekvés terepét! - de hát a kettő nagyon is összeér, jól tudta, érzékelte ezt Bálint György is, nem nehéz kiolvasni írásaiból, mennyit gyötrődött az "összeéréssel" - mennyiben egybevágó?, lehet, hogy oksági viszony? egyik a másikat feltételező párfogalom? -, még a monomániásan emlegetett tételben is benne van, hogy "nincs magasrendű felháborodás elmélet nélkül", hiszen az életművében ugyancsak alapszónak tekinthető "felháborodás" már inkább a "cselekvés"-hez tartozik, a cselekvés kipattintója, közvetlen elindítója. Mégis úgy képzelem, hogy mielőtt Ukrajnában - pontosan nem tudni, hol - 1943 elején megölték - pontosan nem tudni, hogyan - mint "nemzethűség szempontjából megbízhatatlan", s ezért "különleges munkásszázadba" osztott "egyén"-t (s hiába tudom, hogy okító, tanítónénis a megjegyzésem, de kényszeresen ide kell írnom, ismételnem kell és lepötyögni, hogy 1943 elején, tehát több mint egy évvel a német megszállás előtt, minden külpolitikai kényszer nélkül, tisztán magyar, mondhatni, alkotmányos, állami, mert honvédelmi minisztériumi rendelet alapján ölték meg) - nos, úgy látom magamban, mint egy filmjelenetet, amikor teljes súlyával rászakad a felismerés, ott, a halálszázadban, hogy mennyire elégtelen kulturáltan élni, milyen elégtelen okosakat írni, szerkeszteni, s hogy milyen eszköztelen az egész kultúra, a szellem, az elméletalkotó és felháborodó ember. Szinte szégyelli, hogy pár esztendeje is még olyan finom, gondosan válogatott és illesztett szavakkal, olyan karinthys, jelképes-távolságtartó stílusban hangolt a búcsúra, mint például a Diaz levelében. "Már mindent sokszor elmondtam, különösebb eredmény nélkül. Hosszú időn át mindig ugyanazt mondtam, mert mindig ugyanabban hittem. Még most is hiszek, de már nem beszélek. Vannak helyzetek, mikor a beszéd céltalanná válik, és amellett fizikailag is megnehezítik azok, akik nem szívesen hallják." Furcsa. Akkor keménynek és kopogósnak hallotta a mondatokat: "Három könyv és néhány fénykép: ez minden, amit magammal viszek. Nem sok, de talán enynyire sem lesz szükségem. Az út kimenetele nem nagyon érdekel - ami érdekelt, az nagyjából elmúlt. Szerettem volna mélyebb, őszintébb, szabadabb értelmet adni az életnek, a magaménak és a többiekének. Szerettem volna megérni, hogy a civilizáció többet jelentsen, mint kifogástalanul működő jégszekrényeket és modern mellékhelyiségeket. Amiért éltem, az most nem időszerű. Minden jel amellett szól, hogy hiába éltem". Hát nem kemény és nem kopogós - és mi az, hogy "időszerű"? A szót öngyötrően, mintha vicsorítana, megropogtatja. Sokszor olvasott és képzelgett arról, hogy a halál, egészen közelről, más, sokféleképpen, és egészen más, mint ami elgondolható, és főként más, mint a kimondott-kimondható; sejtette, hogy nem lehet értelmesen és hitelesen filozofálni róla, de hogy ennyire ízléstelenné lesz!; ha tehetné, innen visszamenőleg megtiltaná magának az üres-steril elmélkedést. Mindenfélét. Nem csak a halálról, nem csak a költőivé emelt elmúlásról. Persze nem gyaníthatta, hogy még az elmélettel alapozott, magasrendű felháborodást is súlytalannak találja majd. Legfeljebb szomorú-szánalmas, mint egy hervadásában feszengő szépasszony.
    A halálszázadot már 1942 tavaszán felállították, az ide transzportáltakat pedig nyíltan megsemmisítésre ítélték. A népbírósági vallomások is megerősítik, hogy a "keret" likvidálásra kapott parancsot - "addig nem jöhetnek haza a frontról, míg egy is él közülük" -, mert bajtársai a legnyakasabb-megátalkodottabb, börtönt, internálótábort is megjárt értelmiségiek és főként munkások voltak, s noha Bálint ismerte az illegális kommunista mozgalmat, a közeg újdonság lehetett neki. A bankigazgató egyetlen gyereke - fiúgyereke! - a szüleitől megkapott minden szokásos gondoskodást és kiváltságot, szellemileg is: nyelvtanulástól világlátásig, s úgy tűnik, kamaszodva, felnőve is elkerülhették a túl heves ütközést: az apa humán műveltsége, klasszikafilológia iránti rajongása éppúgy segített észrevétlenné tenni a mélyülő-szélesedő szakadékot közöttük, mint a fiú szelídsége-készsége: hiszen érettségi után hajlandó volt beiratkozni még egy banktisztviselői tanfolyamra is. És később, egészen a ?38-tól kezdődő sorozatos behívásokig, a munkaszolgálatig, börtönig, halálmenetig, radikálisan baloldali író-szerkesztőként is kerülte a botrányos társadalmon kívüliséget. Volt állása, lakása, diplomatákkal társalgott, és tegeződött Babits Mihállyal, megjelentek könyvei - nem hiszem, hogy neki valaha is voltak olyan "robbantási" ötletei, mint nekem, pedig hát az enyémek sem érnek többet, mint egy-egy durva káromkodás. Elméleti radikalizmusa nem társult semmiféle erőszak-ideával. Irtózott az erőszaktól, s éppen ezért gondolom, hogy erőszakos halála előtt borzalmas teherként zuhant rá a felismerés: a becsületesen gondolkodó vagy módszeresen törekszik a világ megismerésére, igyekszik önbecsapás nélkül látni és lehetőleg láttatni a társadalmi jelenségeket és folyamatokat, de közben bánatos, folyvást búcsúzik, mert szenved a saját tehetetlenségétől és hatástalanságától, s talán észre sem veszi, amint indulatai melodramatikussá olvadnak - vagy, hogy hasson, hogy cselekvési lehetőséget teremtsen, alkalmazkodik a megvetett, gyűlölt társadalmi formációkhoz - akár ellenállóként alkalmazkodik: pusztán az erőszak elfogadásával -, de a betagozódás első mozdulatával együtt, legtöbbször már önvédelmi vaksággal, megsemmisíti, felülírja eszméit; karikatúra lesz.
    Akkor marad a személyiségtől fosztott áldozat-szerepe, mert erőszak és bársonyos melankólia között nem talált semmit? Elszalasztotta vagy nincs is? De akár hibázott, akár vétlen, mi az ő privát részesedése a létezésben?
    Tévedés, már-már giccs a közkeletű leltározás-ábránd. 1942-43 telén, Ukrajnában, a körmönfontan kegyetlenre tervezett meggyilkolása előtt nem leltározhatott úgy, mint számtalanszor korábban - európai szállodákban, vagy inkább a Szent István parki lakásban; nem maradt esztétikus madártávlat és kiegyensúlyozottság, olyasféle, mint A toronyőr visszapillantban, hogy "szép volt minden... Giotto oltárképei... a marseille-i nép éneke július 14-én ... a Hardanger-fjord hallgatag sziklái egy világosszürke nyári éjszakán és a spanyol munkásasszonyok lármája..." Ami talán még szavakkal kerülgethető-képzelhető: a szellem rándulása, rémület-képbe merevedő megvilágosodásféle. Valamelyest rokona az éjszakai megvilágosodásoknak, a hajnali álomból ébren-létbe hozott, nagyon is tiszta, fényes felismeréseknek, amelyek épphogy nappalra megfakulnak, elvesztik kérlelhetetlen logikájukat - talán; de honnan tudnám, miképp történt vele?
    Ha felriadok, élesebben látom az analógiákat is, és nincs módom magamat magamban hárítani, hogy ez őrültség, túlzás, túlzás... Sötétben, gyér lámpavilágnál rendíthetetlenebb igazságnak tetszik például, hogy egy mai egészségügyi minisztériumi beutalási rendelet, amit állását féltve, a "jogszerűség"-hez görcsösen, mert megalázottan ragaszkodva egyszerűen csak betart az orvos, és nem ellátja, hanem továbbirányítja az elsősegélyre szoruló beteget - hiába, hogy csak ostobaságból és figyelmetlenségből, nem pedig felkorbácsolt fajgyűlöletből, biztosan nem gyilkos indulatból hozott ez a káoszból eredő és káoszt növelő, egyúttal a legkülönbözőbb kiszolgáltatottságot súlyosbító rendelet - látom, hogy mennyire különbözik az indíték, de azt is, hogy a rendelethozatal-végrehajtás folyamata ugyanaz, mint a különleges munkásszázadok felállításának: most is, mindig, minden megtörténik, végbemegy, az utóbb képtelenségnek titulált is, minden, amit az adott közösség hagy végbemenni.
    De miképp lehet nem hagyni?
    A saját kezdetéhez visszatekergő kérdés harapását hajnalonta nehezebb elviselni.
    Úgy gondolom, hogy utolsó napján is eszébe jutott József Attila - akkor talán nem is a majdnem barát költő maga (a barátsághoz Bálint György túlságosan konszolidált volt), hanem egyik róla írt cikke: Az értelem vértanúja. Milyen rettenetesen távoli mostani képétől a néhány évvel korábbi, józanul mérlegelő hang! Hogy József Attila "utálta a pózt és a lihegő pátoszt, és gyűlölte a fogalmak ünnepélyes zűrzavarát", ezt nem mondhatná másképp. De hogy az elborulás, az értelmi elhomályosulás elől menekült a halálba! - a likvidálásra ítéltnek ott, azon a januári napon, ha öntudatánál volt egyáltalán, csak felfoghatatlanul konform állításnak tűnhetett; másik világból előderengőnek. Van, akit az elhomályosulásnál jobban fenyeget képeinek-képzeteinek elviselhetetlenül erős megvilágítása.