|
|
Levendel Júlia
PRIVÁT RÉSZESEDÉS
Hamlet: Nincs oly gazember széles Dániában - / Ki megrögzött cinkos ne volna.
Horatio: Ezt / Tudtunkra adni, nincs szükség, uram, / Sírból jövő szellemre.
Egy kultúratámogató intézmény igazgatója sok mindenben nem ért
velem egyet - nem csoda -, legfőképp makacs lobbizás-ellenességem
irritálja (egyébként engem is, mert annyira hasztalan-reménytelen, hogy
újra meg újra kérdeznem kell magamtól: egyáltalán értelmes,
értelmezhető ez még, holott a kérdezgetéssel csak szaporítom a "témát",
további jelentéseket és jelentőséget kreálok, mikor inkább
felszámolnám, valahogy, legalábbis önkörömből, kétségtelenül önzően,
végképp eltüntetném az egész bugyuta mókuskerekezést) - de hát
kedvesen, egy lelki tanácsadó tapintatával épp azt mondja a korombeli
igazgató, hogy nem, sajnos, ebben végképp nem értünk egyet, a lobbizás
önmagában igazán nem bűn, gondoljak bele, valahogy mégiscsak csinálni,
dönteni, osztani kell, s különben is: ha leülök hamiskártyásokkal
játszani, muszáj elfogadnom a játékmódot, muszáj alkalmazkodnom,
egyébként nincs esélyem nyerni. Amire tőlem telhető bájos-naiv,
hetykeséget sem nélkülöző teátralitással válaszolok: de hát én nem ülök
le hamiskártyásokkal játszani - s közben ülök vele szemben, és látom,
hogy ő épp azt nem látja, mennyire nevetséges az adott helyen,
helyzetben effélét mondani.
Elegáns, nagy ablakos, süppedős szőnyeggel,
mogyorószínű bőrgarnitúrával, hullámvonalas üvegasztalkával ellátott
szobában ülünk, minden darab hivalkodóan egyszerű és egyedien
formatervezett, s nyilván közönséges halandó számára láthatatlan
dzsinnek repítik ezeket a kellékeket egyik helyről a másikra, egyik
elnöki szobából a másik igazgatói fészekbe, százszor gyorsabb és
erősebb lények, mint akármely színház berendező csapata - csak így
lehet, hiszen néhány hete meg néhány napja is ugyanebben az egyedi,
formában-színben hasonlíthatatlan fotelben ültem, és ugyanezt a
tapétát, képet, képkeretet néztem egy innen legalább öt-hat, máskor tíz
kilométerre lévő elnök-vezérigazgató szobájában.
Kérdés persze, hogy ezekkel a mindig általam
kezdeményezett (többnyire kierőszakolt), a Liget működését fenntartó,
páratlan szabadságfokának anyagi hátteret biztosító, kolduló
látogatásaimmal asszisztálok-e a globális meg a lokális
hamiskártyázáshoz?
Úgy tűnik nekem, egyszerűbb, de
leegyszerűsítettebb is önvádlóan "igen"-nel felelni. Inkább azt hiszem:
nem asszisztálok. Sőt, még a "felemás" ítéletet is igazságtalanul
eltúlzottnak érzem. Akiben amúgy is erős a késztetés mindenféle
létezés-paradoxon közé zuhanni - talán a tériszony egy fajtája ez -,
jól teszi, ha óvatosan abszolutizál. A folyamatos feszélyezettséget,
amit a tényekkel-adatokkal alátámasztható tudás okoz, hogy minden
levegővétellel, minden lenyelt falattal, minden kézmosással
károsítom-kifosztom a környezetemet, vagy hogy gondoskodó mozdulataim
voltaképpen erőszakos beavatkozások mások életébe - mindezt tanácsos
élet-párti előítélettel újra meg újra vizsgálni. Hogy ettől még
töményebb legyen a szorongás és tovább kelljen faggatózni: a
"vizsgálat" vajon az önideologizálás egy fajtája?
Tény, hogy a legszigorúbban nézve sem
mondhatom: valahol, valamikor, valamely "támogató" azzal az igénnyel
állt elő, hogy érdekei (intézménye, cége érdekei) szerint alakítsuk a
Ligetet - manapság (és az összehasonlításhoz bőségesen van
tapasztalatom) nem szokás "elvi, esztétikai kérdésekbe avatkozni", az
állami és a magánjellegű mecénás
jobbára teljes közönyt mutat az álláspontok, a színvonal stb. iránt
(valamelyest, itt-ott figyel a politikai "besorolásra", de nem a
publikált szövegekre, hanem a szóbeszédre), viszont egyre többször és
egyre cinikusabb nyíltsággal "ajánl" saját anyagi érdekeltséget -
magyarul: privát részesedést, a támogatás bizonyos százalékának
visszapengetését, amit hülyét alakítva nem értek, és közben pontosan
tudom, hogy ezzel vége szépnek ígérkező "együttműködésünknek". Mint
most is, a hamiskártyázásról elmélkedve.
Ám ha nem is asszisztálok az éppen fennálló (az
egysíkúbb-primitívebb-eszköztelenebb "puha diktatúrá"-nál nem kevésbé
bűnös és megnyomorító) rekapitalizáltsághoz, sőt, tőlem telhetően
"ellenállok", akkor is marad a kérdés: jól látom-e az életemet,
életünket döntően befolyásoló jelenségeket, folyamatokat, s megfelelő-e
kritikám-viszonyulásom. Nem indulati kilengéseim, ugyancsak radikális,
de voltaképp normális-elemi ötleteim aggasztanak - hogy például
mégiscsak fel kellene robbantani intézményeket -, nem, ezek pillanatra
se. A gondolkodásban sokkal veszélyesebbnek vélem a szentimentális,
melodramatikus képzelgést.
Milyen szívszorító ma a ragyogóan tiszta,
mindig okosan analizáló Bálint György egyik 1939 szeptemberi
publicisztikája, hogy a háború "nem jött váratlanul: attól a perctől
kezdve, hogy az első véget ért, érlelődni kezdett az új háború. És
talán ez ad okot némi reménykedésre. Az 1914-es háború véget vetett egy
régi biztonságnak - az 1939-es háború talán véget vet egy régi
bizonytalanságnak. 1914 és 1939 között likvidálódott minden érték és
minden mérték: most pedig talán elkezdődik a likvidálás korszakának
likvidálása" - és így tovább: tragikus pátoszról ír, ami katarzist
hozhat, s ami talán általános és maradandó lesz.
Félek ettől az önvigasztalástól, ami mindig
ámítással vegyül (ha becsületes és jószándékú emberről van szó, előbb
önámítás, a gondolatok nyilvánosságra kerülésével azonban egyszerű
ámítássá lesz), s tartok attól, hogy az amúgy logikus vagy tetszetős
elméletgyártástól nem vagyok ment. Elbűvöl például, s képes vagyok
gyerekesen a sajátoménak érezni az előbb idézett publicisztikával egy
időben írt A toronyőr visszapillant
nehéz sóhajú indítását - "Nehéz olvasni olyankor, amikor a valóság
sohasem észlelt erővel nehezedik az öntudatra. Nehéz az élet
összefoglalásába és magyarázatába merülni olyankor, amikor a puszta
tények kíméletlen energiával özönlik el az eszméletet. Az ember
ilyenkor nem olvas, a szó rendes értelmében, legfeljebb csak olvasgat,
itt-ott felnyit egy-egy régi és örök szöveget, szinte csak azért, hogy
meggyőződjön: helyükön vannak-e még azok a mondatok, melyek kezdettől
fogva úgy hozzátartoznak belső tájunkhoz, mint a külső tájhoz a hidak
és kupolák. Az ilyen ötletszerű olvasgatás tulajdonképpen féltő őrjárat
az irodalomtörténetben: azzal a titkos félelemmel lapozzuk fel például
Vörösmartyt, hogy a Gondolatok a könyvtárban helyén esetleg
valami aktuális röpiratszöveget találunk." - Hát nem veszélyes,
kérdezem magamtól, ez az okos-kulturált széplelkűség? És habozás nélkül
felelek: de, az. Önmeghatódott széplelkűség és veszélyes. Ám a bökkenő
itt jön: hogy akkor mit kezdhetek a jelenségek és folyamatok
megértésével, kritikai viszonyulásommal, amire csak azt mondhatom: nem
tudom.
Nem érem be a közhelyekkel, hogy meg kell
különböztetni az értést-elemzést meg a gyakorlati életet, a cselekvést,
hogy az előbbi, a szellemi sík tisztaságához, hibátlanságához lehet ragaszkodni akkor is, úgy is, hogy nehéz szívvel tudomásul veszem: a tett
mindig kompromisszumokkal terhelt. Nem veszem tudomásul, már csak a
logikai ficam miatt sem, hiszen ha a cselekvésről elmélkedem, máris
áttoltam a "tett"-et arra a bizonyos szellemi síkra, ahol csakugyan nem
megengedhető semmiféle összebékítési igyekezet.
Hiszen ha elegendő lenne valamely ügyesen
tákolt vigasz!, ha józanul elhatárolhatnám gondolat és cselekvés
terepét! - de hát a kettő nagyon is összeér, jól tudta, érzékelte ezt
Bálint György is, nem nehéz kiolvasni írásaiból, mennyit gyötrődött az
"összeéréssel" - mennyiben egybevágó?, lehet, hogy oksági viszony?
egyik a másikat feltételező párfogalom? -, még a monomániásan
emlegetett tételben is benne van, hogy "nincs magasrendű felháborodás
elmélet nélkül", hiszen az életművében ugyancsak alapszónak tekinthető
"felháborodás" már inkább a "cselekvés"-hez tartozik, a cselekvés
kipattintója, közvetlen elindítója. Mégis úgy képzelem, hogy mielőtt
Ukrajnában - pontosan nem tudni, hol - 1943 elején megölték - pontosan
nem tudni, hogyan - mint "nemzethűség szempontjából megbízhatatlan", s
ezért "különleges munkásszázadba" osztott "egyén"-t (s hiába tudom,
hogy okító, tanítónénis a megjegyzésem, de kényszeresen ide kell írnom,
ismételnem kell és lepötyögni, hogy 1943 elején, tehát több mint egy
évvel a német megszállás előtt, minden külpolitikai kényszer nélkül,
tisztán magyar, mondhatni, alkotmányos, állami, mert honvédelmi
minisztériumi rendelet alapján ölték meg) - nos, úgy látom magamban,
mint egy filmjelenetet, amikor teljes súlyával rászakad a felismerés,
ott, a halálszázadban, hogy mennyire elégtelen
kulturáltan élni, milyen elégtelen okosakat írni, szerkeszteni, s hogy
milyen eszköztelen az egész kultúra, a szellem, az elméletalkotó és
felháborodó ember. Szinte szégyelli, hogy pár esztendeje is még olyan
finom, gondosan válogatott és illesztett szavakkal, olyan karinthys,
jelképes-távolságtartó stílusban hangolt a búcsúra, mint például a Diaz levelében.
"Már mindent sokszor elmondtam, különösebb eredmény nélkül. Hosszú időn
át mindig ugyanazt mondtam, mert mindig ugyanabban hittem. Még most is
hiszek, de már nem beszélek. Vannak helyzetek, mikor a beszéd
céltalanná válik, és amellett fizikailag is megnehezítik azok, akik nem
szívesen hallják." Furcsa. Akkor keménynek és kopogósnak hallotta a
mondatokat: "Három könyv és néhány fénykép: ez minden, amit magammal
viszek. Nem sok, de talán enynyire sem lesz szükségem. Az út kimenetele
nem nagyon érdekel - ami érdekelt, az nagyjából elmúlt. Szerettem volna
mélyebb, őszintébb, szabadabb értelmet adni az életnek, a magaménak és
a többiekének. Szerettem volna megérni, hogy a civilizáció többet
jelentsen, mint kifogástalanul működő jégszekrényeket és modern
mellékhelyiségeket. Amiért éltem, az most nem időszerű. Minden jel
amellett szól, hogy hiába éltem". Hát nem kemény és nem kopogós - és mi
az, hogy "időszerű"? A szót öngyötrően, mintha vicsorítana,
megropogtatja. Sokszor olvasott és képzelgett arról, hogy a halál,
egészen közelről, más, sokféleképpen, és egészen más, mint ami
elgondolható, és főként más, mint a kimondott-kimondható; sejtette,
hogy nem lehet értelmesen és hitelesen filozofálni róla, de hogy
ennyire ízléstelenné lesz!; ha tehetné, innen visszamenőleg megtiltaná
magának az üres-steril elmélkedést. Mindenfélét. Nem csak a halálról,
nem csak a költőivé emelt elmúlásról. Persze nem gyaníthatta, hogy még
az elmélettel alapozott, magasrendű felháborodást is súlytalannak
találja majd. Legfeljebb szomorú-szánalmas, mint egy hervadásában
feszengő szépasszony.
A halálszázadot már 1942 tavaszán
felállították, az ide transzportáltakat pedig nyíltan megsemmisítésre
ítélték. A népbírósági vallomások is megerősítik, hogy a "keret"
likvidálásra kapott parancsot - "addig nem jöhetnek haza a frontról,
míg egy is él közülük" -, mert bajtársai a
legnyakasabb-megátalkodottabb, börtönt, internálótábort is megjárt
értelmiségiek és főként munkások voltak, s noha Bálint ismerte az
illegális kommunista mozgalmat, a közeg újdonság lehetett neki. A
bankigazgató egyetlen gyereke - fiúgyereke! - a szüleitől megkapott
minden szokásos gondoskodást és kiváltságot, szellemileg is:
nyelvtanulástól világlátásig, s úgy tűnik, kamaszodva, felnőve is
elkerülhették a túl heves ütközést: az apa humán műveltsége,
klasszikafilológia iránti rajongása éppúgy segített észrevétlenné tenni
a mélyülő-szélesedő szakadékot közöttük, mint a fiú
szelídsége-készsége: hiszen érettségi után hajlandó volt beiratkozni
még egy banktisztviselői tanfolyamra is. És később, egészen a ?38-tól
kezdődő sorozatos behívásokig, a munkaszolgálatig, börtönig,
halálmenetig, radikálisan baloldali író-szerkesztőként is kerülte a botrányos
társadalmon kívüliséget. Volt állása, lakása, diplomatákkal társalgott,
és tegeződött Babits Mihállyal, megjelentek könyvei - nem hiszem, hogy
neki valaha is voltak olyan "robbantási" ötletei, mint nekem, pedig hát
az enyémek sem érnek többet, mint egy-egy durva káromkodás. Elméleti
radikalizmusa nem társult semmiféle erőszak-ideával. Irtózott az
erőszaktól, s éppen ezért gondolom, hogy erőszakos halála előtt
borzalmas teherként zuhant rá a felismerés: a becsületesen gondolkodó
vagy módszeresen törekszik a világ megismerésére, igyekszik önbecsapás
nélkül látni és lehetőleg láttatni a társadalmi jelenségeket és
folyamatokat, de közben bánatos, folyvást búcsúzik, mert szenved a
saját tehetetlenségétől és hatástalanságától, s talán észre sem veszi,
amint indulatai melodramatikussá olvadnak - vagy, hogy hasson, hogy
cselekvési lehetőséget teremtsen, alkalmazkodik a megvetett, gyűlölt
társadalmi formációkhoz - akár ellenállóként alkalmazkodik: pusztán az
erőszak elfogadásával -, de a betagozódás első mozdulatával együtt,
legtöbbször már önvédelmi vaksággal, megsemmisíti, felülírja eszméit;
karikatúra lesz.
Akkor marad a személyiségtől fosztott
áldozat-szerepe, mert erőszak és bársonyos melankólia között nem talált
semmit? Elszalasztotta vagy nincs is? De akár hibázott, akár vétlen, mi
az ő privát részesedése a létezésben?
Tévedés, már-már giccs a közkeletű
leltározás-ábránd. 1942-43 telén, Ukrajnában, a körmönfontan
kegyetlenre tervezett meggyilkolása előtt nem leltározhatott úgy, mint
számtalanszor korábban - európai szállodákban, vagy inkább a Szent
István parki lakásban; nem maradt esztétikus madártávlat és
kiegyensúlyozottság, olyasféle, mint A toronyőr visszapillantban,
hogy "szép volt minden... Giotto oltárképei... a marseille-i nép éneke
július 14-én ... a Hardanger-fjord hallgatag sziklái egy világosszürke
nyári éjszakán és a spanyol munkásasszonyok lármája..." Ami talán még
szavakkal kerülgethető-képzelhető: a szellem rándulása, rémület-képbe
merevedő megvilágosodásféle. Valamelyest rokona az éjszakai
megvilágosodásoknak, a hajnali álomból ébren-létbe hozott, nagyon is
tiszta, fényes felismeréseknek, amelyek épphogy nappalra megfakulnak,
elvesztik kérlelhetetlen logikájukat - talán; de honnan tudnám, miképp
történt vele?
Ha felriadok, élesebben látom az analógiákat
is, és nincs módom magamat magamban hárítani, hogy ez őrültség, túlzás,
túlzás... Sötétben, gyér lámpavilágnál rendíthetetlenebb igazságnak
tetszik például, hogy egy mai egészségügyi minisztériumi beutalási
rendelet, amit állását féltve, a "jogszerűség"-hez görcsösen, mert
megalázottan ragaszkodva egyszerűen csak betart az orvos, és nem
ellátja, hanem továbbirányítja az elsősegélyre szoruló beteget - hiába,
hogy csak ostobaságból és figyelmetlenségből, nem pedig felkorbácsolt
fajgyűlöletből, biztosan nem gyilkos indulatból hozott ez a káoszból
eredő és káoszt növelő, egyúttal a legkülönbözőbb kiszolgáltatottságot
súlyosbító rendelet - látom, hogy mennyire különbözik az indíték, de
azt is, hogy a rendelethozatal-végrehajtás folyamata ugyanaz, mint a
különleges munkásszázadok felállításának: most is, mindig, minden
megtörténik, végbemegy, az utóbb képtelenségnek titulált is, minden,
amit az adott közösség hagy végbemenni.
De miképp lehet nem hagyni?
A saját kezdetéhez visszatekergő kérdés harapását hajnalonta nehezebb elviselni.
Úgy gondolom, hogy utolsó napján is eszébe
jutott József Attila - akkor talán nem is a majdnem barát költő maga (a
barátsághoz Bálint György túlságosan konszolidált volt), hanem egyik
róla írt cikke: Az értelem vértanúja.
Milyen rettenetesen távoli mostani képétől a néhány évvel korábbi,
józanul mérlegelő hang! Hogy József Attila "utálta a pózt és a lihegő
pátoszt, és gyűlölte a fogalmak ünnepélyes zűrzavarát", ezt nem
mondhatná másképp. De hogy az elborulás, az értelmi elhomályosulás elől
menekült a halálba! - a likvidálásra ítéltnek ott, azon a januári
napon, ha öntudatánál volt egyáltalán, csak felfoghatatlanul konform
állításnak tűnhetett; másik világból előderengőnek. Van, akit az
elhomályosulásnál jobban fenyeget képeinek-képzeteinek
elviselhetetlenül erős megvilágítása.
|