|
|
Ács József
EGY ABSZTRAKCIÓ RÉMURALMA
Egy haszid történet szerint elmegy a gazdag ember a rabbihoz azzal,
hogy hajlandó bármennyit fizetni, csak tanítsa, avassa be a Kabbala
titkaiba.
A rabbi hosszan bólogat, aztán így szól:
- Nézz ki az ablakon, mit látsz?
- Mit látnék? Házakat, fákat, az eget. Embereket, akik járnak-kelnek az utcán.
- Most nézz a tükörbe. Mit látsz?
- Magamat.
- Látod, pedig ez is, az is üveg. Csak ennek a hátát bevonták ezüsttel.
Ha nem értjük meg a jelent, a jövőről csak sötét vagy színes álmokat szőhetünk, miközben úgy hullunk bele, mint a kútba.
Értsük meg korunk egyik kulcsszavát, a növekedést!
A növekedés mint önérték
A növekedés jó. A kisbaba szépen gyarapszik. Ha fogyna, az a betegség
jele volna. A gazdasági növekedés is jó. Mindannyiunk gyarapodása, az
"életszínvonal" emelkedése hogyne volna jó. Ha igyekszünk, képezzük
magunkat, szorgalmasan dolgozunk, a haza fényre derül.
Eddig tartott a fizetett hirdetés. Most
morzsoljunk el néhány könnyet a szemünk sarkában, és nézzünk körül!
A kapitalizmus evolúciójának jelenlegi szakaszában egy szűk elit diktatúrájában élünk, amit udvariasan globalizációnak neveznek. Ez a szó is pont arra jó, mint a növekedés. Elfedni, pontosan mi növekszik, mi terjed a földtekén.
Ez a diktatúra a nemzetállamok felszámolásán, a
társadalmak önvédelmi intézményeinek lebontásán dolgozik, hogy helyükbe
új, nemzetek feletti politikai, gazdasági, pénzügyi struktúrákat
építsen. Ez nagyrészt meg is történt.
Az általuk finanszírozott felfogásban készülő hírműsorok és szakértők természetesen a növekedést féltik a társadalomtól és nem a társadalmat a növekedéstől. Holott a jelenlegi válság legsúlyosabb tünete a növekedési hisztéria.
A növekedést azért kell félteni a
társadalomtól, mert a hírműsorokban emlegetett növekedés egyáltalán nem
a társadalom, hanem egy szűk elit hatalmi eszközeinek a gyarapodása. A
növekedés misztifikálása mögött a pénzhatalom és a kamat logikája áll.
A növekedés: gyarapodás
Az évszázados folyamatokat jobban megértjük, ha felismerjük, hogy a pénz nem csupán a gazdaság része.
A pénz a hatalom közvetítő közege: elvont rendelkezési jogot képvisel,
ami bármikor kézzelfogható fizikai valósággá, emberek fölötti
rendelkezéssé alakítható. A pénz ebben az összefüggésben fegyver is,
mely látható erőszak nélkül képes bizonyos magatartásformákat
kikényszeríteni.
A kamat és a növekedés a hitelezői észjárás alapfogalmai. A növekedés a hitelezők hatalomra emelkedésével vált mindent nyitó, vagy inkább mindent záró álkulcsfogalommá.
A pénzvagyon a minőségtelen, absztrakt birtoklás és absztrakt hatalom. A kamat a minőségtelen, egyenletes - illetve kamatoskamat esetén exponenciális - gyarapodás: az absztrakt hatalom gyarapodása.
A hitelezők nemcsak pénzt, de hatalmat is gyűjtenek. Megszerzett
hatalmuk birtokában egyre szigorúbb feltételeket szabhatnak, kezest,
fedezetet, jelzálogot követelhetnek, illetve a nem fizetőkkel szemben
szankciókat alkalmazhatnak. Saját kockázatukat tehát
- szemben a kényszerhelyzetben lévő adósokkal - hatékonyan csökkenthetik.
Annak az exponenciális gyarapodásnak, amit az
újra meg újra tőkésedő kamat kényszerít ki, a gazdasági rendszerek
végessége természetszerűleg korlátot szab, a hitelezői logikából
azonban ez, a maximális növekedés következik, ezért a hitelező mindig a hiteligény felkorbácsolására, versengés helyett kartell-megállapodásra és hitelmonopóliumra tör.
Ugyanakkor egyre áttételesebb viszonyba kerül a termelés valóságával,
mely döntéseit egyre absztraktabb síkon befolyásolja. A haszid
történetre utalva: megjelenik az üvegen a foncsor és tükör lesz belőle.
Mennél több hitelre szorul a gazdaság, annál
meghatározóbb a hitelezők befolyása, hiszen ők, az ő szempontjaik
döntik el, kinek, milyen tevékenységre és milyen feltételekkel
nyújtanak hitelt. Kartellbe tömörülésük pedig - melyet a kamatszint
fenntartása mindenképp megkövetel - a pénzhatalom koncentrálódásához
vezet. Eszközeik birtokában behozhatatlan előnyt adhatnak bármely
vállalkozónak, ezáltal a termelő gazdaságban is kialakíthatják a nekik
lekötelezett monopóliumokat. A gátlástalanság és a pénzhatalommal
kötött szövetség volt például a Rockefellerek felemelkedésének kulcsa.
A pénztőke az ezer versengő és bizonytalan ügyfél helyett inkább az
extraprofitot biztosító monopóliumokra, a politikára, a hadiiparra
összpontosított. A pénz- és korporációs oligarchia máig tartó
érdekközösségének kialakulásával létrejött egy nemzetek feletti korporatokrácia, melyben a döntő befolyás, mint láttuk, a pénzhatalomé.
A pénz politikai
hatalmának igazi megerősödése azzal kezdődött, hogy bankárok nagy
összegeket kölcsönöztek uralkodóknak, akiknek sokszor a vagyonát is
kezelték. A pénzigény háborúk idején mindig magasba szökött, s a
politikai hatalom csúcsán álló személyek mindenütt lekötelezettnek
érezték magukat azokkal szemben, akik támogatták őket. Kialakult az a
szimbiózis, melyben a befolyás - ahogy minden adós-hitelező viszonyban
- lassanként átkerült az amúgy is jobban tájékozott pénzhatalom
oldalára. Disraeli brit miniszterelnök 1875-ben már Lionel Rothschild
értesülései nyomán és az ő 4 millió fontos kölcsönéből vásárolta fel
mindenkit megelőzve a Szuezi-csatorna részvényeinek legnagyobb
csomagját a csődbe ment egyiptomi alkirálytól.
A hitelezők növekvő politikai befolyásuk birtokában annak is megtalálták a módját, miképp tehetik elkerülhetetlenné
a hitelfelvételt és növelhetik egyszersmind a kihitelezett
pénzmennyiséget. Magukhoz ragadták a nemzeti szuverenitás egyik
alapelemét, a pénzkibocsátás jogát, amivel végképp átrendezték
a hatalmi viszonyokat. A döntő lépést 1913-ban tették meg az Egyesült
Államokban a Federal Reserve létrehozásával.
Ma már szinte minden pénzt ők bocsátanak ki, méghozzá hitelnyújtás formájában, kamattal terhelten. A mai, "korszerű" hitelpénzrendszer a semmiből előállított pénzt hitelezi ki, ami a hitel visszafizetésekor megsemmisül, így az adósságok teljes visszafizetése lehetetlen: magát a pénzt semmisítené meg. A pénzoligarchia nemcsak hogy pénzt (hatalmat), de tőkét (önmagát gyarapító hatalmat) tud teremteni.
A pénzbőség, a felgyorsult növekedés a
termelésben is alapvető minőségi változásokat hozott: az az intenzív
technikai fejlődés, amire a "modern ember" - és a "modern ember"
képzetét propagáló lojális sajtó - ma is anynyira büszke,
elválaszthatatlan a pénztőke (és a hadiipar) expanziójától.
Mivel a dollárnak mára nem maradt hagyományos értelemben vett fedezete, a pénzmennyiség numerikus növekedésének
semmi sem szab határt. Ez a pénz már puszta hatalmi eszköz. Értékének
megőrzése a mögéje felsorakoztatott reáljavakon múlik. A pénz és
korporációs tőke ezért erőltetett ütemben igyekszik befolyása alá vonni
a globalizált világban megszerezhető (privatizálható)
energiahordozókat, nyersanyagokat, termelőkapacitásokat, majd a
társadalom alapszükségleteit biztosító közszolgáltatásokat, miközben az
általa kialakított pénzrendszer eresztékei már recsegnek-ropognak a
kibocsátott dollárbilliók súlya alatt.
A kamattal terhelt adósságpénz rendszere a pénzmennyiség és a hatalom folyamatos újraelosztását végzi - saját maga és a pénztulajdonosok javára. Eközben a pénzrendszer átalakításával megkerülhetetlenné tett kamat révén állandó növekedési kényszert
épít bele a gazdasági folyamatokba. A valóságnak immár nyoma veszett:
egymásnak fordított tükrök sokszorozzák a képet a végtelenségig.
A termelő gazdaság válsága
Ilyen feltételek mellett a pénzügyi szféra fölénye a termelő
gazdaság fölött nyilvánvaló. Zajlik is a termelő és szolgáltató
vállalatok kifosztása: kölcsönvett tőkeerő birtokában a részvények
kellő részét felvásárolni, az állóeszközöket, ingatlanokat
értékesíteni, ezzel extraprofitot elérni, majd a részvényeket bármilyen
alacsony áron eladva kiszállni. A magyar "privatizáció" tragikomikus
történeteit látjuk világméretekben is - ami súlytalanná teszi a
nemzetkarakterológiai magyarázatokat.
A hitel- és kamatkényszer a termelő
vállalkozásokat is polarizálja: versenyhelyzetben vannak a tőke
megszerzéséért, és ha nem érnek el egy bizonyos profitszintet, csődbe
jutnak. A részvényesek, a kötvényvásárlók (és a velük sokszor azonos
hitelező bankok) kedvét kereső cégek a pénz mennél gyorsabb és nagyobb
haszonnal járó megforgatására törekednek. Sajátos sztahanovizmus ez -
annak összes olcsó hazugságával. A bankok, pénzemberek, politikusok
kegyét, az átlagosnál olcsóbb (például kábítószer-ügyletekből tisztára
mosott) pénzforrásokat sikerrel kereső és kiaknázó korrupt cégek jobban
boldogulnak, főként ha kriminalizálódnak: a legváltozatosabb
módszerekkel rabolnak ki egész társadalmakat és fosztják ki
extraprofitért a kizárólag gazdasági erőforrásnak, "környezetnek"
tekintett természetet. Ez a viselkedés nyomást gyakorol a többiekre is:
a versenyhelyzet logikájából következően onnantól már ez lesz a norma
- ahogy a csúcs-atléták is egyre korszerűbb doppingszerek használatára,
szervezetük kizsigerelésére kényszerítik középmezőnyhöz tartozó
társaikat.
Újfeudalizmus
Az 1944-ben Bretton Woodsban elfogadott szabályozásoktól néhány évtized
alatt megszabadult tőke a Világbankot, a Nemzetközi Valutaalapot és más
nemzetközi szervezeteket saját érdekeinek szolgálatába állította, hogy
egyfajta vértelen háborút vívjon a nemzetállamok ellen.
Szaktanácsadásnak álcázott trükkökkel, előre kész neoliberális
forgatókönyvek szerint - a liberalizáció, dereguláció, privatizáció
szentháromsága jegyében - foszthatja ki és ültetheti adósságcsapdába a
periféria és a félperiféria országait, így Magyarországot is, ha a
lokális közösségek képtelenek hatékonyan védekezni maradék javaik és
jövedelmük elszivattyúzása ellen - vagy mert gyanútlanok, vagy mert a
pénztőke által támogatott elit birtokolja az országban a
gazdasági-politikai hatalmat. Az adósságcsapdával párhuzamosan és azzal összefüggésben általában kialakul egy ún. kereskedelmi csapda és egy privatizációs csapda
is. Ezek együttese alkotja a javakat a nemzetgazdaságokból kivonó
mechanizmust. A mindenkori kormányok szerepe egyre inkább a szivattyú
felügyeletére korlátozódik: a pénzt az egészségügy vagy az oktatás
fejlesztése helyett is adósságszolgálatra kell fordítania - aminek a
szegényebb országokban súlyos társadalmi következményei vannak, annál
is inkább, mert ez a rendszer mindenütt a társadalmi egyenlőtlenségek
állandó növekedésének irányában hat: a javak 70-80-90%-a fölött a
lakosság 30-20-10%-a rendelkezik, míg 70-80-90% a fennmaradó
30-20-10%-ból próbál fennmaradni egy sajátos érdekek szerint
szétszabdalt, majd újra összeillesztett újfeudális világban.
A korporációk számára előnyös terepet nyújtó modernizációs diktatúrák
támogatása (a nemzeti szocializmus, az iráni sah vagy Pinochet
esetében) nyilvánvalóvá teszi, hogy a nemzetközi pénz és korporációs
oligarchia számára akár az egész társadalom elleni nyílt erőszak is
elfogadható - ha az ő érdekeiket nem éri sérelem. Márpedig nem éri. A
demokratikus ellenőrzés alól teljesen kikerült pénzrendszerben a
formálisan demokratikus keretek közt működő, de szuverenitását vesztő
nemzetállami politika jelentősége egyre csökken. A magát a formális
hatalommegosztás keretein kívül felépítő pénzhatalomra senki nem tud
befolyást gyakorolni, és az senkinek nem tartozik elszámolással. A
hagyományos értelemben vett nemzetgazdaság a múlté, mert a gazdasági
folyamatok alakulása túlnyomórészt külső tényezőkön múlik, az állam a
globális tőke kiszolgáltatottja. A pénzhatalom valóra váltani készül
azt, amiről az egykori Szovjetunió csak álmodott: a tervező hatalom
világmonopóliumát, a világállamot, az internacionalista világkormányt.
Engels A tőke
III. kötetéhez fűzött egyik kiegészítésében még üdvözli a
részvénytársaságok monopóliumát, mert az szerinte a tőke
társadalmasítását készíti elő. Ennek épp a fordítottja történt: a tőke
társadalmasítása készítette elő a részvénytársaságok monopóliumát. A
főként amerikai nagytőke már a bolsevik hatalomátvétel születésénél ott
bábáskodott Oroszországban, pénzt, propagandaeszközöket és műszaki
támogatást nyújtott, nyersanyagkitermelési koncessziók és felvevő
piacok megszerzése érdekében - miközben Amerikában kommunistaellenes
szervezeteket alapított. Mivel az úgynevezett proletárforradalom nem a
legfejlettebb országban tört ki, rögtön a nagytőkének kiszolgáltatott
modernizációs diktatúra lett belőle, mely a politikai
monopolhatalom megteremtésével kezdte, de az antikapitalista ideológia
homlokzata mögött minden hidegháborús kardcsörtetés ellenére láthatóan
ugyanazt az abszurd mennyiségközpontúságot, monopólium-elvet,
centralizációt és termelési őrületet képviselte; gazdaságilag állandóan
"versenyezni" akart a konkurens világrenddel, végül belebukott.
Vérfagyasztó megfigyelni, hogy a teljes vertikumokat ellenőrző
multinacionális cégek döntései ugyanakkor mindinkább a szocialista
tervgazdaság bürokratikus diktátumaira emlékeztetnek. A robbanásszerű
növekedésbe kezdett Kína esetében pedig a két monopólium-modell sajátos
együttélését láthatjuk.
A mennyiség uralma
A történeti folyamatok áttekintése után vizsgáljuk meg, hogyan deformálja a pénzhatalom a szellemet!
Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy korunk a
féktelen növekedés és a megállíthatatlannak tetsző sorvadás kora, amely
a mennyiség kultuszában él: egyedül a számok nyelvén beszél és azt érti
meg.
A mennyiség uralma szükségképpen
szellemellenes, mert megszámolni és számon tartani csak azt lehet, ami
egyforma és felcserélhető egységekből áll.
A minőség kétféleképpen tűnik el az
objektivitás látszatát keltő számadatokban: egyfelől háttérben marad az
a szempont, ahonnan az egyenértékűséget megállapították, másfelől a megszámolás elfedi a dolgok
között egyébként fennálló minőségi különbségeket. Ez korántsem annyira
elvont filozófiai probléma, mint látszik. Ugyanis ha a dolgokat
megszámolhatónak látjuk, e szerint is bánunk velük. Ha pedig e szerint bánunk velük, akkor nemcsak figyelmen kívül hagyjuk, de egyre-másra fel is számoljuk
a minőségi különbségeket. Hasonlítsunk össze egy viszonylag érintetlen
erdőt a tarvágás után újraültetettel! A másodikat mennyivel könnyebb
csupán faanyagnak tekinteni! Mennyivel közelebb áll ez az erdőről
alkotott eredeti elképzelésünk sivárságához! Szép dolog a filozófia, de
a megismerés redukcionizmusa a gyakorlat redukcionizmusában
folytatódik. És már ki tudja, mióta. Nemcsak az erdő, de az ember és a
társadalom vonatkozásában is.
Érdemes például szemügyre venni a társadalmi evolúció gondolatának forgalomban lévő metaforáit. Amit fejlődésnek nevezünk, ahhoz a differenciálódás, a fokozódó komplexitás, azaz a minőségi változás képzeteit társítjuk. Ezt egy időben felváltotta a haladás
gondolata, amely a történelmet egy előre kijelölhető fejlődési irány
egyenesére vetítette némi dimenzióvesztés árán. A fejlődés és a haladás
után végül megjelent a viszonyokat immár számszerűsítő növekedés, gyakorlatilag teljesen kiszorítva az előző kifejezéseket.
Eszünkbe férkőzött a növekedés gondolata, és
nem tudunk szabadulni tőle. Alighanem mi magunk vagyunk az a tarra
vágott és újraültetett erdő.
A pénzuralom szellemi következményei
A pénzhatalom kialakulásával a pénzviszonyok és a belőlük sarjadó
világszemlélet fokozatosan eltávolodnak az általuk közvetített emberi
tevékenységek alapvető formáitól, saját törvényeiket kezdik követni és
irreálissá válnak. Ebben az absztrakt világban megfordulnak a
viszonyok, a pénz már nem a különféle emberi tevékenységeket közvetíti:
az emberi tevékenységek redukálódnak a pénz forgatásának eszközévé. Így
ezek a tevékenységek kiszakadnak természetes (természeti)
összefüggéseikből, és megszűnik szerves beágyazottságuk az emberi
közösség életébe. A pénz kívül kerül az életen,
miközben egyszerre ragadja magához a kezdeményezést és a dolgok
minősítésének jogát. Akár a tarvágás, mindent közös nevezőre hoz és
számszerűsít: nivellál és kvantifikál. A pénzhatalom a
túlereje által deformált gazdasági és politikai térből kiirtja a
versenyképtelen szellemi szempontokat. Megvalósul a mennyiség és a
látszat uralma, egyfajta vakság, ahol minden jó természetszerűleg
egyetlen szakrális elembe, egyetlen bálványba sűrűsödik: ez pedig a növekedés.
A pénz- és a növekedés-metafora rémuralma
begyakoroltat egyes szemléletformákat: azt hisszük például, hogy az érték szükségképpen valami birtokolható, felhalmozható és megszámolható. Nem is tudjuk máshogy elképzelni, mint tárgyat. Ezután ami nem birtokolható, nem felhalmozható, nem
megszámolható, azt is birtokolni, felhalmozni, számszerűsíteni akarjuk:
mert ez az egyetlen módja, hogy kapcsolatba lépjünk vele. Azt hisszük,
amivel gyarapodni akarunk, versenyben kell mástól elvennünk, s nem
hisszük, hogy akadna olyasmi, amiben a magunk gyarapodása mások
épülését is szolgálhatja.
Mivel a mennyiségi növekedés absztrakciója
minden minőségtől - végső soron az élet egészétől - eltekint, a belőle
következő cselekvés gyilkos pusztítást végez: már nem is látja, mit
tesz tönkre. Úgy nyom sárba évezredes értékeket, hogy még csak nem is
támadja őket: közönnyel keresztüllép rajtuk.
A láthatatlan diktatúra
A hatalomból még több hatalmat pároló tőke az élet célját az élet
kizsákmányolásában találja meg, s a társadalmat ezt a lapos ideológiát
kiszolgáló üzemmé fejleszti. A pénzhatalom a lojális politika és
lojális termelő gazdaság után lojális sajtóra is talált, mely bőséges
finanszírozásban részesül. Ez a rendszerhű sajtó egyrészt a tőkelogika
avítt üdvtanaira és redukcionista tantételeire hivatkozva magyarázza és
teremti az általa szabadnak nevezett világot, másrészt a
szórakoztatóipar részeként lehetővé teszi a kikapcsolódást: a valóság
lecserélését. A vértelen háborút ugyanis nemcsak a pénzeszközök
gazdasági túlerejével vívják, de az értelmezés kisajításával is. Hamis
értelmezési keretben, az új világrend leírására alkalmatlan fogalmakkal
csak parttalan és kiúttalan vitákat lehet folytatni.
Kritikát ebben a rendszerben megfogalmazni meglehetősen nehéz.
A pénzhatalom által teremtett világban ugyanis a pénzhatalom nem létezik. Hogy miért?
A nagy mennyiségű pénz és a piaci
mechanizmusokat a maga hasznára eltorzító, majd kiiktató monopólium a
szabad piac törvényeit eltörölve annak helyére lép, és saját
működésének eredményét objektív gazdasági törvények megnyilvánulásaként
mutatja be. Így, miközben immár ő diktál az árak és pénzviszonyok
ügyében, ő ítél emberi tevékenységek felett, tehát súlyos, diktatórikus
hatalmat gyakorol, magát mégis pusztán közvetítőnek tünteti fel. Azzal igazolja magát, amit épp ő számol fel: a szabad piaccal. Mondhatnánk úgy is: elrejtőzik a Láthatatlan Kéz szerepe mögé, személytelenné, s ekként támadhatatlanná téve önmagát.
Újságírók és politikusok előszeretettel
beszélnek "a gazdaság" állapotáról, amin többnyire különféle
számadatokat értenek. Ezek a mondatok jótékony homályba borítják a
gazdaság és a mögötte álló, egyre durvábban polarizált társadalom egész
szerkezetét, problémáit: a minőségét. Azt, hogy a
globalizáció nem puszta gazdasági jelenség, hanem a világ valamennyi
társadalmának gyökeres átformálására tett, erőszakos birodalomépítő
kísérlet.
Szerves pénz?
Annyi tanulságot mindenestre levonhatunk, hogy a pénznek, noha puszta mennyiségnek látszik, van minősége:
épp mert beágyazódik a társadalom szövetébe, ahol számtalan feladatot
teljesít. A pénz kivonása a társadalmi öszszefüggésekből és
összegyűjtése egy külön rendszerben, hasonlóan pusztító, mint ha a
vérellátás biztonságának javítására hivatkozva begyűjtenénk valamennyi
ember vérét, ügyet sem vetve arra, hogy a vér egy szervezetben
számtalan létfontosságú funkciót tölt be, sőt, a vért elsősorban az
általa betöltött funkciói teszik vérré, s ha ebből az összefüggésből
kivonjuk, materiális formájában vér marad ugyan, ám teljesebb
értelemben megszűnik vér lenni. Amiként az emberi szervezet is,
amelyből kivonták a vért, megszűnik emberi szervezet lenni.
Mit tehetünk az adósságpénz monstruma ellen? Az
erőszak, ha hinnénk benne, sem érne el mást, mint hogy bennünket
rombolna, a hadiipart építené. Van azonban példa a teljes mértékben
erőszakmentes lázadásra: érdemes például tanulmányoznunk, miért kapott
2006-ban Béke Nobel-díjat Dr. Muhammad Yunus és a Grameen Bank.
Az ő tevékenységük mögött az a figyelemreméltó feltevés rejlik, hogy a
kirívó szegénység oka Bangladesben korántsem a képességek hiánya vagy a
lustaság. A szegénységet nem a szegények teremtik.
A Grameen Bank működése, melynek alapja a
társadalmi bizalom, ezt az előfeltevést igazolta. Ez az intézmény úgy
nyújt kis összegű hiteleket, hogy nem kér fedezetet (nem is tehetné,
nincstelenekről lévén szó). A hiteleket kizárólag az elemi
infrastruktúra kiépítésére és valamilyen jövedelemszerző tevékenység
megindítására lehet igénybe venni olymódon, hogy a hitel felvevőjének
valamely, a hitelprogramban részt vevő közösséghez kell csatlakoznia.
Lehet, hogy a vérnek mégiscsak az érrendszerben a helye?
Az önvédelem másik példája a helyi pénzek
rendszerének bevezetése. A helyi pénzek kifejezetten a gazdasági
tevékenységek közvetítését, a pénz első funkcióját szolgálják. A
mesterségesen előidézett pénzszűkében sokszor hiába van ember, tudás,
eszköz és anyag, mégsem jön létre, épül fel a legegyszerűbb dolog sem
egy közösség javára - végeredményben épp azért, mert a közösség és nem
a pénztulajdonosok javát szolgálja: nem keletkezik rajta profit.
A helyi pénzek bevezetése ilyen körülmények
között sok helyütt úgy hat, mint aszály után a bőséges eső:
felvirágzást hoz. Bármilyen csekély hatókörben, bármilyen elszigetelten
működhet csak, mégis: egy szolidáris, szervesen fejlődő, önigazgató társadalomra emlékeztet.
|