←Vissza

 
 
 
 
 
 

Bíró Zsuzsa
SÖTÉT IDŐK
(részlet)

1.

Körtáncokat lejtünk, lányok, több héten át, különféle budai utcákon. Forgólépéseket teszünk jobbra-balra, zsebkendős kezeinket összefogjuk, irányváltás, toppantás, nóta. Ez nem a dionüszoszi szertartások vad kényszere, de azért megittasulva ropjuk, a Nagy Kezdet eljövetelét hirdetjük, fordulatot; ezerkilencszáznegyvenkilenc tavasza van, a közelgő választások alkalmából járjuk táncunkat... "A városban nincsen huncut, csak kettő, ki nem szavaz a Népfrontra, lókötő, az egyik az háborúra spekulál, a másik meg Mindszenthyvel trafikál." Egyik nap a papám meglát bennünket, elképedve áll a járdán, amikor azt is megtudja, hogy önként jelentkeztem, nem az iskola vezényelt ki, egészen kétségbeesik. Előző évben Tihanyban voltam, egy diákszövetségi vezetőképző táborban, első nap, az első előadás első órájában képzett marxistává váltam. Az előadó elsorolta az öt társadalmi formát, az őskommunizmustól a szocializmusig, aztán a proletárdiktatúra három funkciójáról beszélt (ezekre nem emlékszem már), hatvan perc megvilágosodás, ott álltam teljes vértezetben, már csak a cigarettázásra kellett rászoknom, minden elvtársnő cigarettázott. A további négy hét pusztán ismétlés volt. Aztán hazamentem kiképezve, és közöltem a szüleimmel, hogy kommunista vagyok. Akkor a papám megpofozott. Szüleim most viszolyogva néznek rám, és szigorúan megtiltják, hogy a továbbiakban ilyen akciókban részt vegyek. Nagyon kínosan érzem magam. Mint hétéves koromban, amikor kikeresztelkedtünk, és még komolyan vettem a katolikus vallás előírásait. Akkor gyötört a tudat, hogy papám, mamám el fognak kárhozni, mert halálos bűnt követnek el, pénteken is húst esznek. Most valamiféle földi elkárhozástól féltem őket. Nővérem Párizsban tanul, és nincs szándékában hazajönni, nagybátyám nagykereskedő. Baj van a családommal, papám, mamám reakciós.

Táncol az egész bipoláris világ.
    New Yorkban, a Waldorf Astoria Hotel imponáló báltermében, a Világbéke Kulturális Konferenciájának helyszínén a zenét a Kreml zenekara szolgáltatja. Sokan jönnek, sok országból, írók, tudósok, művészek, antikommunisták, útitársak, kommunisták és szimpatizánsok. Zsdanov előző évben távozott el közülünk, de örökül hagyta ránk az ilyen értelmiségi békeharcos világtalálkozók ötletét, már sokfelé rendeztek hasonlót Európában, ez itt, az imperializmus fellegvárában, egészen kivételes. Andrej Alexandrovics kísértete, a néhai Lady Carolyne Astor kísértetének kezét fogva pas de deux-t jár az óriás bálteremben. Swinget nem játszanak, a swing a vitustánc modern változata, mondja a nyolctagú delegáció vezetője, Fagyejev. A szovjet irodalom fejedelme nagyvonalúan szórja világgá meglepő véleményeit. Nemrégiben Dos Passosról, T. S. Eliotról, O?Neill-ről, Malraux-ról és Sartre-ról kérdezték amerikai újságírók. "Ha a hiénák írógéphez tudnának ülni, a sakálok meg töltőtollat ragadnának, olyan műveket hoznának létre, mint az említett urak..." - válaszolta magabiztosan.
    Magyar küldött nincs. A State Department a Mindszenthy-ügy miatt megtagadta a magyaroktól a beutazást, írják a mi lapjaink, de az ellenkezője a valószínűbb: ha nincs magyar delegált, akkor remélhető, hogy a Mindszenthy-téma meg sem említődik. "Vádaskodások és ellenvádaskodások hurrikánja süvít végig a Waldorf-Astorián..." - írja a Time Magazine. Van, aki a Szovjetuniónak tulajdonít háborús szándékokat, mások, többek között amerikai írók, mint Lillian Hellmann, Aaron Copland, Arhur Miller és a nagyon fiatal Norman Mailer az Egyesült Államok vezetőit mondják háborús uszítónak. "Zseni csak egy van ma itt - folytatja cikkét a Time Magazine riportere -, Dmitrij Sosztakovics. Szorongó ember, zárkózott, hallgatag, komor. Amikor hosszan tartó ováció fogadja, ijedten behúzza a nyakát, mint egy kisfiú, akit szidalmaznak. A beszédek közben hosszú ujjaival egy ismeretlen zenemű ritmusát kopogtatja a levegőben." A riporter nem téved, Sosztakovics akkoriban valóságos idegroncs. Életrajzi könyvéből (Testamentum) tudjuk, hogy nemrégen a nemzetietlen és formalista irányzat legfőbb képviselőjének kiáltották ki, zenéjét betiltották (Prokofjev és Hacsaturján zenéjét is), kottáit bezúzták, "örökre vége!", harsogta önelégülten Hrennyikov, a szovjet Zeneművész szövetség főtitkára. "A formalista kígyó soha többé nem emeli fel a fejét." Sosztakovics csapdahelyzetben érzi magát, minél több tisztelet veszi körül Amerikában, annál inkább retteg. És nemcsak ő reagál így, a Hruscsov-korszakban Richter is kínlódik és szorong, amikor az amerikai publikum ünnepli és isteníti, nem értékeli a sikert, rögeszmésen hajtogatja, hogy rosszul játszott, rosszul játszott...

"Hol van Babel? És Mandelstam? Mi történt Borisz Pilnyakkal? Hová dugták Ahmatova műveit? Zoscsenko egyáltalán él-e még?" Dwight MacDonald valósággal lerohanja ezekkel a kínos kérdésekkel Fagyejevet. A kérdéseket a népszerű kritikus és író, Mary McCarthy javaslatára előzőleg röpcédulákon terjesztik. A Partisan Review köré csoportosuló baloldali anti-sztálinista társaság tagjai, az ex-kommunista filozófus, Sidney Hook, a zseniális irodalmár, Dwight MacDonald, Mary McCarthy és a többiek, a holdudvar aktivistái, színes napernyőket tartanak a kezükben, ez is Mary ötlete, szerinte másképpen nem ismernék fel egymást a tömegben. "És mért nem hallani Paszternakról?" - hadonászik sárga-piros pettyes parapléjával Dwight MacDonald. "Hová tűnt Kirson ezerkilencszázharmincötben? Mért nem játsszák a drámáit?" Fagyejev megsemmisülten motyog, azt állítja, hogy az összes említett név viselője él és virul, Paszternakot például gyakran látja, néhány házzal arrébb lakik. Fagyos csend fogadja a választ. És akkor felugrik Howard Fast, a Daily Worker című kommunista újság munkatársa, talán az egyetlen élő amerikai, akit Sztálin becsül. "Én tudom, hogy mi történt mindazokkal, akik nem lehetnek itt velünk!" - kiáltja Fast. "Én is minden percben várom, hogy letartóztassanak!" "Egyenlőségjelet tett az FBI és a KGB közé..." - kommentálja emlékirataiban az eseményt Mary -, ez a paralellitás sok embert zavarba ejtett, de nekünk nagyon szimpatikus volt. Howard Fast meghívott bennünket egy italra az East Side Hotelbe. Ott már csak suttogva mert beszélni. Rögeszmésen hitte, hogy minden lépését követik, és könnyen lehet, hogy nem tévedett. Ezek olyan idők voltak, amikor az általános szorongás, amely eredetileg csak a washingtoni államhivatalnokok soraiban uralkodott, mint egy mérgezett felhő borult az egész szellemi élet fölé. Szegény Howard, hihetetlenül rettegett a jövőtől, mi meg kontroll nélkül ittunk és eszméletlenül berúgtunk." (Ezerkilencszázötvenhatban a Spartacus írója már végleg leszámol a párttal The Naked God (A meztelen isten) című életrajzi könyvében. Ő visszavonja egykori nézeteit, Fagyejev - ugyanakkor - megöli magát.)

Negyvenkilenc augusztusában aztán eljön a VIT, amelyet akkor Budapesten rendeznek, nagy élmény, nyolcvan országból érkeznek a küldöttségek. Tolmácsnak jelentkezem, elküldenek egy kéthetes iskolára. Itt megtanulunk mindent a lehető legjobb világok legjobbikáról, és idegen nyelven a szavakat, amelyekre feltétlenül szükségünk lesz, olyanokat, mint önköltségcsökkentés, beruházás, vetésforgó, fejőgép, munkaverseny, élmunkás, szövetkezet, állami gazdaság és egyebek. A magánélet szavait nem gyakoroltatják velünk, így az a Gabi nevű spanyol szakos lány, aki barátnőm lett, csak butaságokat dadog, amikor a venezuelai küldöttség egyik tagja, Luis Hannibal Gomez egy éjszaka beszökik a szállásunkra és sétálni hívja őt. "Nem értem, mi történik velem, nem értem..." - susogja másnap a fülembe, mindvégig nem érti. Utolsó nap a venezuelai delegáció lakomát rendez Gabi tiszteletére, néhányunkat meghívnak, venezuelai nemzeti eledeleket eszünk, kukoricaliszttel készült ragut és kókuszos tejberizst. A történet folytatása nem ilyen vidám: illetékes helyen úgy találják, hogy kapcsolatuk sérti a közérdeket, a lányt nem engedik ki az országból, a fiút nem engedik vissza. Valami regényes disszidálási tervet eszelnek ki, nem sikerül, Gabi az internálótáborban szüli meg gyerekét, a skorbut szót is megtanulja, én meg, amikor néhány hónappal a VIT után, meghallom a történetüket, a Kistarcsa nevet memorizálom.


2.

Mary McCarthy és Hannah Arendt barátsága viharosan kezdődik. Ezerkilencszáznegyvennégyben találkoznak először. Arendt három éve emigrált férjével, Heinrich Blücherrel az Egyesült Államokba, már publikál, lassan kezdik megismerni a nevét. A manhattani Murray Hill bárban üldögélnek néhány közös barátjukkal, ismeretségük felületes marad. Egy év múlva újra összejönnek egy házibulin, amit Philip Rahv, a Partisan Review egyik szerkesztője, Mary egykori élettársa rendez a lakásán. Franciaország megszállásáról beszélgetnek. "Hitler bízott benne, hogy a párizsiak meg fogják szeretni őt..." - jegyzi meg valaki. Mire McCarthy: "Szegény ember... mennyire fájhatott neki a csalódás." Ezt viccnek szánja. De Arendt felháborodottan kiált: "Előttem így nem beszélhet! Én Hitler egyik áldozata vagyok! Megjártam a koncentrációs tábort!" És rászól a házigazdára, Rahvra: "Hogy lehetséges ilyen beszéd egy zsidó ember házában?"
    Ezek után évek telnek el, a két nő nem áll szóba egymással. Az 1949-es év elején azonban közös barátjuk, Dwight MacDonald munkacsoportot szervez nemrég alapított lapja, a politics (mindig kisbetűvel írták) köré, ott újra találkoznak és heves vitákban vesznek részt. Egyik ilyen összejövetel után mindketten a metróra várakoznak, magányosan, a másiktól elfordulva. Arendt odalép Maryhez, és így szól: "Ez abszurd! Hiszen mindenről egyforma véleményünk van..." Mary mentegetőzik a hülye vicc miatt, amit Hitlerrel kapcsolatban mondott, Hannah pedig bevallja, hogy soha nem volt koncentrációs táborban, csak a franciák internálták mint idegent, mindössze egyszer, még Berlinben tartóztatta le a Gestapo, de azt szerencsésen megúszta. Egy New York-i metróállomáson köttetik tehát a legendás barátság, amelynek dokumentuma huszonhat év levelezése, valóságos kordokumentum, amelyben munkáikról, az amerikai politika sorskérdéseiről, a nyugat-európai értelmiség gondjairól, Mary szerelmi ügyeiről és társasági pletykákról egyaránt olvashatunk.

A hidegháború első éveinek levelei a legérdekesebbek, mert a világ két fele között akkor a legnagyobb a távolság. Mi itt, marionettbábuk, tehetetlenül szemléljük a hatalmas fekete lyukakat, amelyek lábainknál tátonganak és elnyeléssel fenyegetnek bárkit, ők ott, legtöbbször sikerrel, megpróbálják elvágni a drótokat. Mi szorongunk, és eltitkoljuk nyomasztó gondolatainkat. Ők is szoronganak, ezt azonban módjuk van művekben kifejezni. ("Minden baj elviselhetővé válik, ha valamilyen elbeszélésbe helyezzük, vagy mesélünk róluk..." Ezt a terápiát Hannah Arendt akkor fedezi fel, amikor Karen Blixen élettörténetét hallgatja.)

"Most fejeztem be az Oázist... - írja Hannah ezerkilencszáznegyvenkilenc március tizedikén, első levelében. Sietek kijelenteni, hogy ez a kisregény valóságos ékszer. El vagyok ragadtatva..." E lelkes szavak a legjobbkor érkeznek. Az Oázis, Mary második regénye, eddig csak a kanadai és angol kritikusoktól kapott dicséretet, honi fogadtatása borzalmas, Mary ezer sebből vérzik, Arendt dicsérete úgy hat rá, mint a balzsam, kibékíti őt önmagával és barátaival.
    Mert a Partisan Review című folyóirat köré csoportosuló hírneves társaság tagjai, írók, kritikusok, irodalmárok őszintén utálják a kisregényt, ledorongoló kritikákat írnak róla, gátlástalan paródiának mondják, Mary minden törekvése arra irányult, állítják, hogy barátait és második, elvált férjét, a tekintélyes írót, Edmund Wilsont nevetségessé tegye. Az Oázis cím ötletét Koestlertől vette, a Sötétség délben írója akkoriban Európában kis libertariánus csoportok, úgymond értelmiségi anti-szovjet oázisok létrehozásán ügyködik, amelyek majd apránként megváltoztatják a világ arculatát. Mary kisregényének hősei szerényebbek, nem a világot, csak önmagukat szeretnék megváltani, kivonulnak egy farmra, kommunában élnek, gazdálkodnak. Az utópisztikus kísérlet nevetséges körülmények közepette megbukik. "Bellow és én fél éjszaka Mary McCarthy förmedvényéről beszélgettünk - írja ezekben a napokban Harold Kaplan újságíró Philip Rahvnak. - Ez a könyv mindannak tökéletes példája, ami New Yorkban olyan utálatos, és ami a jelenkori amerikai irodalomban annyira steril. Azok, akik nem ismerik a Partisan Review köreit, egyszerűen képtelenek elolvasni ezt az állítólagos sztorit, akkor hát minek fecséreljük szellemünket olyan kórlapra, amelynek soha nem lett volna szabad kikerülnie egy tisztességes pszichiáter dossziéjából?" Philip Rahv tovább akarja küldeni Kaplan levelét Marynek, "hadd ébredjen fel miazmás álmaiból". Végül csak a szigorú kultúrkritikusnak, a mindenki által zseninek titulált Dwight MacDonaldnak küldi el, aki azt saját - egy árnyalattal elnézőbb - kommentárjaival továbbküldi néhány barátjuknak, és így tovább, megy a levél vándorútra, a Partisan Review holdudvara lelkesen ócsárolja a művet és íróját, baj van Maryvel, mondják sajnálkozó kárörömmel. Ez a neurotikus banda, meséli memoárjaiban Diana Trilling, roppant agresszív és rosszindulatú tud lenni, a hatalmaskodástól sem riad vissza, és sem a nagylelkűséget, sem az elemi udvariasság szabályait nem ismeri. Szoros barátság köti őket össze, mégis bántják egymást. És ez később is így lesz. Amikor ezerkilencszázhatvannégyben megjelenik Mary A csoport című könyve, amely elhozza számára a világsikert, megint azt mondja néhány barátja, hogy "baj van vele", mindenféle becsmérlő kijelentést tesznek művére, sőt, régi jó barátnője, Elisabeth Hardwick The Gang címmel könyörtelen pamfletet jelentet meg a könyvről a New York Times irodalmi mellékletében.

Ismerem ezt. Sokáig voltam filmes nagyurak holdudvarában barátaimmal, akikhez szoros szálak kötöttek, mégis ócsároltuk egymást egymás háta mögött, felhívott az egyik, hogy baj van a másikkal, felhívott a másik, hogy baj van az egyikkel, a harmadik felhívta az egyiket is, másikat is, hogy elpanaszolja, baj van velem, a negyediknek mindnyájunkkal baja volt, így ment ez, a nagylelkűséget nem ismertük, elemi udvariasságról fogalmunk sem volt.