|
|
Bíró Zsuzsa
SÖTÉT IDŐK
(részlet)
1.
Körtáncokat lejtünk, lányok, több héten át, különféle budai utcákon.
Forgólépéseket teszünk jobbra-balra, zsebkendős kezeinket összefogjuk,
irányváltás, toppantás, nóta. Ez nem a dionüszoszi szertartások vad
kényszere, de azért megittasulva ropjuk, a Nagy Kezdet eljövetelét
hirdetjük, fordulatot; ezerkilencszáznegyvenkilenc tavasza van, a
közelgő választások alkalmából járjuk táncunkat... "A városban nincsen
huncut, csak kettő, ki nem szavaz a Népfrontra, lókötő, az egyik az
háborúra spekulál, a másik meg Mindszenthyvel trafikál." Egyik nap a
papám meglát bennünket, elképedve áll a járdán, amikor azt is megtudja,
hogy önként jelentkeztem, nem az iskola vezényelt ki, egészen
kétségbeesik. Előző évben Tihanyban voltam, egy diákszövetségi
vezetőképző táborban, első nap, az első előadás első órájában képzett
marxistává váltam. Az előadó elsorolta az öt társadalmi formát, az
őskommunizmustól a szocializmusig, aztán a proletárdiktatúra három
funkciójáról beszélt (ezekre nem emlékszem már), hatvan perc
megvilágosodás, ott álltam teljes vértezetben, már csak a
cigarettázásra kellett rászoknom, minden elvtársnő cigarettázott. A
további négy hét pusztán ismétlés volt. Aztán hazamentem kiképezve, és
közöltem a szüleimmel, hogy kommunista vagyok. Akkor a papám
megpofozott. Szüleim most viszolyogva néznek rám, és szigorúan
megtiltják, hogy a továbbiakban ilyen akciókban részt vegyek. Nagyon
kínosan érzem magam. Mint hétéves koromban, amikor kikeresztelkedtünk,
és még komolyan vettem a katolikus vallás előírásait. Akkor gyötört a
tudat, hogy papám, mamám el fognak kárhozni, mert halálos bűnt követnek
el, pénteken is húst esznek. Most valamiféle földi elkárhozástól féltem
őket. Nővérem Párizsban tanul, és nincs szándékában hazajönni,
nagybátyám nagykereskedő. Baj van a családommal, papám, mamám reakciós.
Táncol az egész bipoláris világ.
New Yorkban, a Waldorf Astoria Hotel imponáló
báltermében, a Világbéke Kulturális Konferenciájának helyszínén a zenét
a Kreml zenekara szolgáltatja. Sokan jönnek, sok országból, írók,
tudósok, művészek, antikommunisták, útitársak, kommunisták és
szimpatizánsok. Zsdanov előző évben távozott el közülünk, de örökül
hagyta ránk az ilyen értelmiségi békeharcos világtalálkozók ötletét,
már sokfelé rendeztek hasonlót Európában, ez itt, az imperializmus
fellegvárában, egészen kivételes. Andrej Alexandrovics kísértete, a
néhai Lady Carolyne Astor kísértetének kezét fogva pas de deux-t
jár az óriás bálteremben. Swinget nem játszanak, a swing a vitustánc
modern változata, mondja a nyolctagú delegáció vezetője, Fagyejev. A
szovjet irodalom fejedelme nagyvonalúan szórja világgá meglepő
véleményeit. Nemrégiben Dos Passosról, T. S. Eliotról, O?Neill-ről,
Malraux-ról és Sartre-ról kérdezték amerikai újságírók. "Ha a hiénák
írógéphez tudnának ülni, a sakálok meg töltőtollat ragadnának, olyan
műveket hoznának létre, mint az említett urak..." - válaszolta
magabiztosan.
Magyar küldött nincs. A State Department a
Mindszenthy-ügy miatt megtagadta a magyaroktól a beutazást, írják a mi
lapjaink, de az ellenkezője a valószínűbb: ha nincs magyar delegált,
akkor remélhető, hogy a Mindszenthy-téma meg sem említődik.
"Vádaskodások és ellenvádaskodások hurrikánja süvít végig a
Waldorf-Astorián..." - írja a Time Magazine.
Van, aki a Szovjetuniónak tulajdonít háborús szándékokat, mások, többek
között amerikai írók, mint Lillian Hellmann, Aaron Copland, Arhur
Miller és a nagyon fiatal Norman Mailer az Egyesült Államok vezetőit
mondják háborús uszítónak. "Zseni csak egy van ma itt - folytatja
cikkét a Time Magazine riportere -, Dmitrij Sosztakovics.
Szorongó ember, zárkózott, hallgatag, komor. Amikor hosszan tartó
ováció fogadja, ijedten behúzza a nyakát, mint egy kisfiú, akit
szidalmaznak. A beszédek közben hosszú ujjaival egy ismeretlen zenemű
ritmusát kopogtatja a levegőben." A riporter nem téved, Sosztakovics akkoriban valóságos idegroncs. Életrajzi könyvéből (Testamentum)
tudjuk, hogy nemrégen a nemzetietlen és formalista irányzat legfőbb
képviselőjének kiáltották ki, zenéjét betiltották (Prokofjev és
Hacsaturján zenéjét is), kottáit bezúzták, "örökre vége!", harsogta
önelégülten Hrennyikov, a szovjet Zeneművész szövetség főtitkára. "A
formalista kígyó soha többé nem emeli fel a fejét." Sosztakovics
csapdahelyzetben érzi magát, minél több tisztelet veszi körül
Amerikában, annál inkább retteg. És nemcsak ő reagál így, a
Hruscsov-korszakban Richter is kínlódik és szorong, amikor az amerikai
publikum ünnepli és isteníti, nem értékeli a sikert, rögeszmésen
hajtogatja, hogy rosszul játszott, rosszul játszott...
"Hol van Babel? És Mandelstam? Mi történt Borisz Pilnyakkal? Hová
dugták Ahmatova műveit? Zoscsenko egyáltalán él-e még?" Dwight
MacDonald valósággal lerohanja ezekkel a kínos kérdésekkel Fagyejevet.
A kérdéseket a népszerű kritikus és író, Mary McCarthy javaslatára
előzőleg röpcédulákon terjesztik. A Partisan Review köré csoportosuló
baloldali anti-sztálinista társaság tagjai, az ex-kommunista filozófus,
Sidney Hook, a zseniális irodalmár, Dwight MacDonald, Mary McCarthy és
a többiek, a holdudvar aktivistái, színes napernyőket tartanak a
kezükben, ez is Mary ötlete, szerinte másképpen nem ismernék fel
egymást a tömegben. "És mért nem hallani Paszternakról?" - hadonászik
sárga-piros pettyes parapléjával Dwight MacDonald. "Hová tűnt Kirson
ezerkilencszázharmincötben? Mért nem játsszák a drámáit?" Fagyejev
megsemmisülten motyog, azt állítja, hogy az összes említett név
viselője él és virul, Paszternakot például gyakran látja, néhány házzal
arrébb lakik. Fagyos csend fogadja a választ. És akkor felugrik Howard
Fast, a Daily Worker című
kommunista újság munkatársa, talán az egyetlen élő amerikai, akit
Sztálin becsül. "Én tudom, hogy mi történt mindazokkal, akik nem
lehetnek itt velünk!" - kiáltja Fast. "Én is minden percben várom, hogy
letartóztassanak!" "Egyenlőségjelet tett az FBI és a KGB közé..." -
kommentálja emlékirataiban az eseményt Mary -, ez a paralellitás sok
embert zavarba ejtett, de nekünk nagyon szimpatikus volt. Howard Fast
meghívott bennünket egy italra az East Side Hotelbe. Ott már csak
suttogva mert beszélni. Rögeszmésen hitte, hogy minden lépését követik,
és könnyen lehet, hogy nem tévedett. Ezek olyan idők voltak, amikor az
általános szorongás, amely eredetileg csak a washingtoni
államhivatalnokok soraiban uralkodott, mint egy mérgezett felhő borult
az egész szellemi élet fölé. Szegény Howard, hihetetlenül rettegett a
jövőtől, mi meg kontroll nélkül ittunk és eszméletlenül berúgtunk."
(Ezerkilencszázötvenhatban a Spartacus írója már végleg leszámol a párttal The Naked God (A meztelen isten) című életrajzi könyvében. Ő visszavonja egykori nézeteit, Fagyejev - ugyanakkor - megöli magát.)
Negyvenkilenc augusztusában aztán eljön a VIT, amelyet akkor Budapesten
rendeznek, nagy élmény, nyolcvan országból érkeznek a küldöttségek.
Tolmácsnak jelentkezem, elküldenek egy kéthetes iskolára. Itt
megtanulunk mindent a lehető legjobb világok legjobbikáról, és idegen
nyelven a szavakat, amelyekre feltétlenül szükségünk lesz, olyanokat,
mint önköltségcsökkentés, beruházás, vetésforgó, fejőgép, munkaverseny,
élmunkás, szövetkezet, állami gazdaság és egyebek. A magánélet szavait
nem gyakoroltatják velünk, így az a Gabi nevű spanyol szakos lány, aki
barátnőm lett, csak butaságokat dadog, amikor a venezuelai küldöttség
egyik tagja, Luis Hannibal Gomez egy éjszaka beszökik a szállásunkra és
sétálni hívja őt. "Nem értem, mi történik velem, nem értem..." -
susogja másnap a fülembe, mindvégig nem érti. Utolsó nap a venezuelai
delegáció lakomát rendez Gabi tiszteletére, néhányunkat meghívnak,
venezuelai nemzeti eledeleket eszünk, kukoricaliszttel készült ragut és
kókuszos tejberizst. A történet folytatása nem ilyen vidám: illetékes
helyen úgy találják, hogy kapcsolatuk sérti a közérdeket, a lányt nem
engedik ki az országból, a fiút nem engedik vissza. Valami regényes
disszidálási tervet eszelnek ki, nem sikerül, Gabi az internálótáborban
szüli meg gyerekét, a skorbut szót is megtanulja, én meg, amikor néhány hónappal a VIT után, meghallom a történetüket, a Kistarcsa nevet memorizálom.
2.
Mary McCarthy és Hannah Arendt barátsága viharosan kezdődik.
Ezerkilencszáznegyvennégyben találkoznak először. Arendt három éve
emigrált férjével, Heinrich Blücherrel az Egyesült Államokba, már
publikál, lassan kezdik megismerni a nevét. A manhattani Murray Hill
bárban üldögélnek néhány közös barátjukkal, ismeretségük felületes
marad. Egy év múlva újra összejönnek egy házibulin, amit Philip Rahv, a
Partisan Review
egyik szerkesztője, Mary egykori élettársa rendez a lakásán.
Franciaország megszállásáról beszélgetnek. "Hitler bízott benne, hogy a
párizsiak meg fogják szeretni őt..." - jegyzi meg valaki. Mire
McCarthy: "Szegény ember... mennyire fájhatott neki a csalódás." Ezt
viccnek szánja. De Arendt felháborodottan kiált: "Előttem így nem
beszélhet! Én Hitler egyik áldozata vagyok! Megjártam a koncentrációs
tábort!" És rászól a házigazdára, Rahvra: "Hogy lehetséges ilyen beszéd
egy zsidó ember házában?"
Ezek után évek telnek el, a két nő nem áll
szóba egymással. Az 1949-es év elején azonban közös barátjuk, Dwight
MacDonald munkacsoportot szervez nemrég alapított lapja, a politics
(mindig kisbetűvel írták) köré, ott újra találkoznak és heves vitákban
vesznek részt. Egyik ilyen összejövetel után mindketten a metróra
várakoznak, magányosan, a másiktól elfordulva. Arendt odalép Maryhez,
és így szól: "Ez abszurd! Hiszen mindenről egyforma véleményünk van..."
Mary mentegetőzik a hülye vicc miatt, amit Hitlerrel kapcsolatban
mondott, Hannah pedig bevallja, hogy soha nem volt koncentrációs
táborban, csak a franciák internálták mint idegent, mindössze egyszer,
még Berlinben tartóztatta le a Gestapo, de azt szerencsésen megúszta.
Egy New York-i metróállomáson köttetik tehát a legendás barátság,
amelynek dokumentuma huszonhat év levelezése, valóságos kordokumentum,
amelyben munkáikról, az amerikai politika sorskérdéseiről, a
nyugat-európai értelmiség gondjairól, Mary szerelmi ügyeiről és
társasági pletykákról egyaránt olvashatunk.
A hidegháború első éveinek levelei a legérdekesebbek, mert a világ két
fele között akkor a legnagyobb a távolság. Mi itt, marionettbábuk,
tehetetlenül szemléljük a hatalmas fekete lyukakat, amelyek lábainknál
tátonganak és elnyeléssel fenyegetnek bárkit, ők ott, legtöbbször
sikerrel, megpróbálják elvágni a drótokat. Mi szorongunk, és
eltitkoljuk nyomasztó gondolatainkat. Ők is szoronganak, ezt azonban
módjuk van művekben kifejezni. ("Minden baj elviselhetővé válik, ha
valamilyen elbeszélésbe helyezzük, vagy mesélünk róluk..." Ezt a
terápiát Hannah Arendt akkor fedezi fel, amikor Karen Blixen
élettörténetét hallgatja.)
"Most fejeztem be az Oázist... - írja Hannah
ezerkilencszáznegyvenkilenc március tizedikén, első levelében. Sietek
kijelenteni, hogy ez a kisregény valóságos ékszer. El vagyok
ragadtatva..." E lelkes szavak a legjobbkor érkeznek. Az Oázis,
Mary második regénye, eddig csak a kanadai és angol kritikusoktól
kapott dicséretet, honi fogadtatása borzalmas, Mary ezer sebből vérzik,
Arendt dicsérete úgy hat rá, mint a balzsam, kibékíti őt önmagával és
barátaival.
Mert a Partisan Review című folyóirat
köré csoportosuló hírneves társaság tagjai, írók, kritikusok,
irodalmárok őszintén utálják a kisregényt, ledorongoló kritikákat írnak
róla, gátlástalan paródiának mondják, Mary minden törekvése arra
irányult, állítják, hogy barátait és második, elvált férjét, a
tekintélyes írót, Edmund Wilsont nevetségessé tegye. Az Oázis cím ötletét Koestlertől vette, a Sötétség délben
írója akkoriban Európában kis libertariánus csoportok, úgymond
értelmiségi anti-szovjet oázisok létrehozásán ügyködik, amelyek majd
apránként megváltoztatják a világ arculatát. Mary kisregényének hősei
szerényebbek, nem a világot, csak önmagukat szeretnék megváltani,
kivonulnak egy farmra, kommunában élnek, gazdálkodnak. Az utópisztikus
kísérlet nevetséges körülmények közepette megbukik. "Bellow és én fél
éjszaka Mary McCarthy förmedvényéről beszélgettünk - írja ezekben a
napokban Harold Kaplan újságíró Philip Rahvnak. - Ez a könyv mindannak
tökéletes példája, ami New Yorkban olyan utálatos, és ami a jelenkori
amerikai irodalomban annyira steril. Azok, akik nem ismerik a Partisan Review
köreit, egyszerűen képtelenek elolvasni ezt az állítólagos sztorit,
akkor hát minek fecséreljük szellemünket olyan kórlapra, amelynek soha
nem lett volna szabad kikerülnie egy tisztességes pszichiáter
dossziéjából?" Philip Rahv tovább akarja küldeni Kaplan levelét
Marynek, "hadd ébredjen fel miazmás álmaiból". Végül csak a szigorú
kultúrkritikusnak, a mindenki által zseninek titulált Dwight
MacDonaldnak küldi el, aki azt saját - egy árnyalattal elnézőbb -
kommentárjaival továbbküldi néhány barátjuknak, és így tovább, megy a
levél vándorútra, a Partisan Review holdudvara lelkesen ócsárolja a művet és íróját, baj van Maryvel,
mondják sajnálkozó kárörömmel. Ez a neurotikus banda, meséli
memoárjaiban Diana Trilling, roppant agresszív és rosszindulatú tud
lenni, a hatalmaskodástól sem riad vissza, és sem a nagylelkűséget, sem
az elemi udvariasság szabályait nem ismeri. Szoros barátság köti őket
össze, mégis bántják egymást. És ez később is így lesz. Amikor
ezerkilencszázhatvannégyben megjelenik Mary A csoport című
könyve, amely elhozza számára a világsikert, megint azt mondja néhány
barátja, hogy "baj van vele", mindenféle becsmérlő kijelentést tesznek
művére, sőt, régi jó barátnője, Elisabeth Hardwick The Gang címmel könyörtelen pamfletet jelentet meg a könyvről a New York Times irodalmi mellékletében.
Ismerem ezt. Sokáig voltam filmes nagyurak holdudvarában barátaimmal,
akikhez szoros szálak kötöttek, mégis ócsároltuk egymást egymás háta
mögött, felhívott az egyik, hogy baj van a másikkal, felhívott a másik,
hogy baj van az egyikkel, a harmadik felhívta az egyiket is, másikat
is, hogy elpanaszolja, baj van velem, a negyediknek mindnyájunkkal baja
volt, így ment ez, a nagylelkűséget nem ismertük, elemi udvariasságról
fogalmunk sem volt.
|