←Vissza

 
 
 
 
 
 

Lackfi János
ÉVEK, TÁRGYAK


Julinak, mindig

6. A kovácsoltvas


A kovácsoltvas rácsokat akkor szedtük
össze, mikor nemcsak a régi Budagyöngye
egyenetlen kockaköveken álldigáló
sörös és lángosos bódéit takarították el
az útból, hanem a MÉH-telepként funkcionáló
foghíjtelek melletti, borostyánnal befuttatott
öreg villaépületet is ledózerolták, talán a romok
közül, talán konténerből ráncigáltuk ki
az erkély rozsdamarta, de arányos
mestermunkával megszerkesztett korlátját,
vittük haza, azzal, hogy majd ha lesz saját
házunk, okvetlenül ezek a rácsok
védelmezzék, be is tekertem őket
a nagyanyám fóliasátraiból maradt
végtelen, átlátszó műanyag-leplekbe,
nincs kertész fóliában nevelt kései
paradicsomok, egyebek nélkül,
vagy lomtalanításkor vagy költözéskor
szabadultunk meg aztán az otromba
csomagtól, s most, jó néhány saját,
nem saját lakáson túljutva még mindig
nem körvonalazódik az az igazán,
egyszer s mindenkorra saját ház,
melyre legalább képzeletben
odailleszthetnénk a múltból mentett
kovácsoltvas rácsokat.


7. Csupaüveg

Csupaüveg teáskanna: egészen
vékony volt a fala, mint kémcsőnek
a kémia-szertárban, egyikünknek sem
volt túl messze akkoriban még
a középiskola, és ugyanúgy
is nézett ki a teafilter alámerülése,
mint valami kísérlet, kísérlete éveinknek,
mint mikor a hipermangán szemcséiből
felkavarognak a vöröslő szerpentinek,
és erezettel keringik be a vizet,
ezek a gyümölcstea-vér-fonalkák
akkori estéinket befutották, mint
levelet a szálas erek, s bár később
a levél anyaga kipereg, marad a
nedvkeringés egykori helye, a csupasz váz,
s még kavarognak emlékezetemben azok
az üvegfalon át bámult, verdeső
festékszálak, akár hajszárító fútta haj,
szél fútta fű eszeveszett csapdosása.


8. A réz gyertyatartó

A réz gyertyatartó, nem tudom, úgy benne
volt nekem minden, ami kettőnkre vonatkozik,
úgy találtuk lomtalanításkor, nagy szenvedély
volt ez akkor, ma már rettent a felhalmozott
tárgykupac: az idei, tavalyi, két év előtti, három
év utáni ruhák, soknapi hideg élelem, sátrak,
hátizsákok, a deszkák, melyekből polc
sose készül, a száz esztendőre elég varrnivalók,
minden eshetőségre kész menazséria birtokában
vagyunk, kellene vagy száz év, hogy feldolgozzuk,
de akkoriban még a tárgymánia,
a birtoklás ős öröme kábított, a TISZTA réz
aranyigézettel babonázott,
s még inkább az arányok,
az aranymetszés, a rusztikusan
kigömbölygetett forma, a gyertyatartó
pohárka vízszintes, keskeny
recéi, a talp elegáns zömöksége, a nyak
se nem túl karcsú, se nem túl testes
vékonyulata, rajta az ádámcsutkányi
göbbel, a réz helyenkénti horpadása,
mint férfiszínész arcán a sebhely,
mindez valahogy jobban kifejezte
vágyainkat, mint ahogy azt
hosszú beszélgetések során csépelt
szavainkkal, vagy mozdulatainkkal, öltözetünkkel
el tudtuk mondani-mutogatni,
mai nap is, ha utazunk valahová,
magunkkal visszük az imádsághoz,
hit és átmenetiség lobogja körül,
mint akkori életünket.


9. Japánból hozta

Japánból hozta édesapád a balett-táncos
lánykát, aki a zenehenger
ritmusára a mini műanyag parketten
körbeforgott, gyerekként giccsesnek,
érdektelennek tartottam az ilyesmit,
a leendő nagy kan nyomkeresőket,
felfedezőket, talpas poharat puszta foggal
harapó börtöntöltelékeket csodált
némi félelemmel, selyem, tüll, potyogó
könnyek nem kísértettek, bár a gyufaárus
lánykát, s a diótörő históriáját
azért megsiratta, igaz, senki se látta,
és mit senki se lát, ugyan létezik-e,
de most, utólag, mire megtanultam,
hogy a férfiak is sírnak, de még hogy!,
asszonyuk vállába vagy fetrengve Isten előtt,
gyereküktől kérve bocsánatot,
most megértem a dallamot pittyegő
vastüskék morze-jelét,
azt hiszem, pontosan úgy, ahogy
takaród alatt a sötétben, a családod szuszogása
vagyis nyolc más ember lélegzete plusz a tiéd
kavargatta levegőben te értetted egykor,
most látom azt, amit már nem láthattam,
mert mire megismertelek, a puszta váz,
a fémszerkezet maradt csak,
azt zenéltetted olykor,
látom, ami nem látható,
a körbesikló lánykát, kit elnyelt azóta
a plexitó.

10. A három feszület

A három feszület közül az egyiket a brüsszeli
vágóhídi piacon vettem egy arabtól,
egy fej káposzta ára volt, tiszta vörösréz,
bár nem tömör, karja csonkjai ásítoztak,
dróttal rögzítettem a falra, a másikat
a bolhapiacon egy másik arabtól,
nagy, liliomos végű ónkereszt,
cifra, kiöntött ónvirágokkal,
a szára el volt törve, a sekrestyést
vághatta valaki fejbe, úgy jutott hozzá,
a vallások közti dialógus jegyében keményen
néztem az árus szemébe, harmadára
alkudva le a vételárat, ötvös barátunk
hümmögött, az ónt nemigen
lehet forrasztani, kényes anyag, ez a kereszt
később az ablak előtt állt dolgozószobámban,
s a telefont igazgatva többször
sikerült magamra döntenem, élő
szemrehányás a rám zuhanó Istenfia,
a korpusz anyagát erősen kikezdte
a sok esés, most itt áll ablakom előtt,
és minden nap végigfut hátamon
a hideg, két leszakadt kar csüng a keresztről,
a megcsonkított test valamivel odébb hever,
valamit csinálni kellene vele, mint annyi
minden mással egyébként itthon,
a harmadik vadonatúj volt, csak az
ötvözet lehetett gyenge, ágyunk felett
lógott, egyszer onnan esett le, a két kéz
elpattant, levált a fáról a bronzszínű test,
válla felett az izmot átfúrva kellett
egy szeggel visszaerősítenem, elég
brutális megoldás, de mégiscsak
erre esküdtünk
a templomban anno,
ez a korpusz köt össze
minket.