←Vissza

 
 
 
 
 
 

VÍZÖNTŐ - az Ír-tenger

Húszezer évvel ezelőtt, az utolsó jégkorszak idején az Ír-tenger helyén hoszszan elnyúló, édesvízű tó feküdt, vastag jégpáncéllal körülvéve. A lassú, sok ezer éven át tartó olvadás úgy tízezer évvel ezelőtt egyesítette az Atlanti-óceán sós vizével, és a Muir Éireann azóta az óceán egyik melléktengere, amely elválasztja Írországot Nagy-Britanniától. Bár sok minden más is elválasztja - mosolyog a sziklán ülve mesélő merrow, az ír sellő. A gyönyörű tündér vörös tollas, bűvös fejfedőt visel, a cohuleen druith-t. Ha  a sapkáját ellopják, nem tud visszatérni a tengerbe, anélkül vízbe fullad. A helybéliek muirruhgach-nak nevezik, és ha meglátják, a házaikba húzódnak, mert tudják: vihar közeledik. Néha egy-egy eszeveszett halász hagyja, hogy a szépséges merrow-k elcsábítsák, és tengermélyi otthonukba vigyék. A sellők gyakran szeretnek emberekbe, mert a férfi tündérek igen csúnyák, vörös orrúak, disznószeműek, zöld hajúak, és nagyon szeretik a pálinkát. Olykor kis, szarvatlan marhaként a parton kóborolnak, asszonyaik minden feltűnés nélkül bevásárolnak a helyi piacokon.
    A parton időztünk, folytatja a merrow, amikor a sziget első telepesei nyolcezer évvel ezelőtt, a középső kőkorban megérkeztek, és amikor a vaskorban a kelta gaelek druidái a víz mellett bemutatták áldozataikat. Az ír hiedelemmel ellentétben, mely szerint Szent Patrik változtatta sellővé a pogányokat, akik nem akartak megkeresztelkedni, már akkor is ott voltunk, amikor a szent egy dobozba csalogatta az ország összes kígyóját, majd a dobozt a tengerbe hajította. Azóta sem élnek kígyók Írországban, de a vízben három fajtát is találtak már. A partot csapkodó hullámokban az írek ma is a szabadulni vágyó kígyók vergődését és a legyőzött pogányság szimbólumát látják.
    A tengervízből figyeltük, ahogy a vikingek első hajói a 9. században partot értek, a hajósok erődöket emeltek, és városokat alapítottak: Dublint, Waterfordot, Corkot. Láttuk, ahogy az ír klánok újra és újra elűzik őket, és a vikingek újra és újra visszatérnek, megépítik Wexfordot és Limericket, és idővel úgy olvadnak az ír törzsekbe, mint tenger vize az óceánba. A viszonylag sekély, néhol csak 90 méter mély, part menti homokzátonyokkal tarkított tenger évezredeken át táplálta a helyieket, a halászatot idővel mégis szabályozni kellett, különösen a Man-sziget környékén, ahol már a 17. század elején betiltották januártól júliusig a heringfogást és napnyugta előtt senki nem vethette ki hálóját. A túlsó partról a 19. század elején érkező angol halászok azonban fittyet hánytak a törvényre, és a sziget lakosai is követték a példát. A tőkehal, lepényhal, nyelvhal és heringállomány a túlhalászás miatt azóta is fokozatosan csökken.
    Aztán eljött a Gorta Mór, a nagy éhínség, és a tenger minden gyümölcse sem tudta jóllakatni a burgonyavésztől sújtott íreket. Százezrek indultak útnak, hogy megmeneküljenek az éhtifusztól és az angol kormány intézkedéseitől. Hajóra szálltak, mert az egyetlen menekülési lehetőség a tengeren át vezetett Amerikába és Kanadába, de csak a szerencsések értek partot. Az éhínség hat éve alatt közel ötezer ócska, régi, szedett-vedett hajó deszkáit verték a tenger hullámai, és az óriási koporsók utasainak fele-harmada vitorlavászonba varrva végezte a víz mélyén. Ezeket a hajókat rendszerint szokatlanul sok cápa követte. Glumraidh, mondják az írek az éhségre, de így nevezik azt is, amikor hatalmas tengeri hullámok nyelnek el valamit.
    Az első világháborúban amerikai tengeralattjárók állomásoztak az Ír-tengeren, és mi egyre ritkábban mutatkoztunk. A Dublin környéki merrow-k fejcsóválva suttogták a húsvéti felkelésről és a véres vasárnapról terjedő híreket, és az egy évig tartó polgárháború alatt ki sem dugták a fejüket. A zűrzavaros időkben a helybéliek nem vették észre, hogy már tomboló vihar előtt sem látják felvillani vörös tollas sapkáinkat. Később, 1949 húsvétján, amikor Írország elnyerte a függetlenséget, az ünneplők között egyesek még látni véltek néhány bátor merrow-t.
Aztán a brit sellafieldi nukleáris erőmű egy csővezetéken plutóniumot süllyesztett a tengerfenékre, negyven év alatt 182 kilót. A későbbi vizsgálatok szerint az anyag negyven százaléka nyomtalanul eltűnt, vagy talán nem is annyira nyomtalanul: a környék szarvasmarhái és halai plutóniummal és céziummal szennyezettek.
A parton talált delfin- és teknőstetemekben a polisztirén előállításához használt vegyszert találtak nagy mennyiségben.
    A merrow most elfordul, összehúzza fókabőr köpenyét, és lassan alámerül a  sötét vízben. Az Ír-tenger hullámai még egy utolsót csobbannak, aztán minden elcsendesedik.                                            

"Hallgattam a sziréneket, egymást hívták, nem engem.
Úgy hiszem, nékem már nem énekelnek.
Láttam a hullámok hátán vágtatni őket,
Fésülték a habok szétkuszált üstökét,
A szél fújt, és a víz fehér lett, majd sötét.
Álmunkban láttuk a tenger alatti termet,
A sellőket, akik rőt koszorúkat adtak,
S megfulladunk, ha majd emberek hívogatnak."


HORGAS JUDIT