|
|
VÍZÖNTŐ - az Ír-tenger
Húszezer évvel ezelőtt, az utolsó jégkorszak idején az Ír-tenger helyén
hoszszan elnyúló, édesvízű tó feküdt, vastag jégpáncéllal körülvéve. A
lassú, sok ezer éven át tartó olvadás úgy tízezer évvel ezelőtt
egyesítette az Atlanti-óceán sós vizével, és a Muir Éireann azóta az
óceán egyik melléktengere, amely elválasztja Írországot
Nagy-Britanniától. Bár sok minden más is elválasztja - mosolyog a
sziklán ülve mesélő merrow, az ír sellő. A gyönyörű tündér vörös
tollas, bűvös fejfedőt visel, a cohuleen druith-t. Ha a
sapkáját ellopják, nem tud visszatérni a tengerbe, anélkül vízbe
fullad. A helybéliek muirruhgach-nak nevezik, és ha meglátják, a
házaikba húzódnak, mert tudják: vihar közeledik. Néha egy-egy
eszeveszett halász hagyja, hogy a szépséges merrow-k elcsábítsák, és
tengermélyi otthonukba vigyék. A sellők gyakran szeretnek emberekbe,
mert a férfi tündérek igen csúnyák, vörös orrúak, disznószeműek, zöld
hajúak, és nagyon szeretik a pálinkát. Olykor kis, szarvatlan marhaként
a parton kóborolnak, asszonyaik minden feltűnés nélkül bevásárolnak a
helyi piacokon.
A parton időztünk, folytatja a merrow, amikor a
sziget első telepesei nyolcezer évvel ezelőtt, a középső kőkorban
megérkeztek, és amikor a vaskorban a kelta gaelek druidái a víz mellett
bemutatták áldozataikat. Az ír hiedelemmel ellentétben, mely szerint
Szent Patrik változtatta sellővé a pogányokat, akik nem akartak
megkeresztelkedni, már akkor is ott voltunk, amikor a szent egy dobozba
csalogatta az ország összes kígyóját, majd a dobozt a tengerbe
hajította. Azóta sem élnek kígyók Írországban, de a vízben három fajtát
is találtak már. A partot csapkodó hullámokban az írek ma is a
szabadulni vágyó kígyók vergődését és a legyőzött pogányság szimbólumát
látják.
A tengervízből figyeltük, ahogy a vikingek első
hajói a 9. században partot értek, a hajósok erődöket emeltek, és
városokat alapítottak: Dublint, Waterfordot, Corkot. Láttuk, ahogy az
ír klánok újra és újra elűzik őket, és a vikingek újra és újra
visszatérnek, megépítik Wexfordot és Limericket, és idővel úgy olvadnak
az ír törzsekbe, mint tenger vize az óceánba. A viszonylag sekély,
néhol csak 90 méter mély, part menti homokzátonyokkal tarkított tenger
évezredeken át táplálta a helyieket, a halászatot idővel mégis
szabályozni kellett, különösen a Man-sziget környékén, ahol már a 17.
század elején betiltották januártól júliusig a heringfogást és
napnyugta előtt senki nem vethette ki hálóját. A túlsó partról a 19.
század elején érkező angol halászok azonban fittyet hánytak a
törvényre, és a sziget lakosai is követték a példát. A tőkehal,
lepényhal, nyelvhal és heringállomány a túlhalászás miatt azóta is
fokozatosan csökken.
Aztán eljött a Gorta Mór, a nagy éhínség, és a
tenger minden gyümölcse sem tudta jóllakatni a burgonyavésztől sújtott
íreket. Százezrek indultak útnak, hogy megmeneküljenek az éhtifusztól
és az angol kormány intézkedéseitől. Hajóra szálltak, mert az egyetlen
menekülési lehetőség a tengeren át vezetett Amerikába és Kanadába, de
csak a szerencsések értek partot. Az éhínség hat éve alatt közel ötezer
ócska, régi, szedett-vedett hajó deszkáit verték a tenger hullámai, és
az óriási koporsók utasainak fele-harmada vitorlavászonba varrva
végezte a víz mélyén. Ezeket a hajókat rendszerint szokatlanul sok cápa
követte. Glumraidh, mondják az írek az éhségre, de így nevezik azt is,
amikor hatalmas tengeri hullámok nyelnek el valamit.
Az első világháborúban amerikai
tengeralattjárók állomásoztak az Ír-tengeren, és mi egyre ritkábban
mutatkoztunk. A Dublin környéki merrow-k fejcsóválva suttogták a
húsvéti felkelésről és a véres vasárnapról terjedő híreket, és az egy
évig tartó polgárháború alatt ki sem dugták a fejüket. A zűrzavaros
időkben a helybéliek nem vették észre, hogy már tomboló vihar előtt sem
látják felvillani vörös tollas sapkáinkat. Később, 1949 húsvétján,
amikor Írország elnyerte a függetlenséget, az ünneplők között egyesek
még látni véltek néhány bátor merrow-t.
Aztán a brit sellafieldi nukleáris erőmű egy csővezetéken plutóniumot
süllyesztett a tengerfenékre, negyven év alatt 182 kilót. A későbbi
vizsgálatok szerint az anyag negyven százaléka nyomtalanul eltűnt, vagy
talán nem is annyira nyomtalanul: a környék szarvasmarhái és halai
plutóniummal és céziummal szennyezettek.
A parton talált delfin- és teknőstetemekben a polisztirén előállításához használt vegyszert találtak nagy mennyiségben.
A merrow most elfordul, összehúzza fókabőr
köpenyét, és lassan alámerül a sötét vízben. Az Ír-tenger
hullámai még egy utolsót csobbannak, aztán minden
elcsendesedik.
"Hallgattam a sziréneket, egymást hívták, nem engem.
Úgy hiszem, nékem már nem énekelnek.
Láttam a hullámok hátán vágtatni őket,
Fésülték a habok szétkuszált üstökét,
A szél fújt, és a víz fehér lett, majd sötét.
Álmunkban láttuk a tenger alatti termet,
A sellőket, akik rőt koszorúkat adtak,
S megfulladunk, ha majd emberek hívogatnak."
HORGAS JUDIT
|