|
|
Kállay Géza
TÁVOLI SZIGET
Ha Szentgyörgyi Zsolt lát most, bizonyára az általam viselt nyakkendő
bosszantja a legjobban: tanácstalan vagy riadt arcú kép-hősei hosszabb
vagy rövidebb nyakkendőt viselnek, sőt, egy különösen ellenszenves,
vicsorgó alakról három nyakkendő is lóg; háromfejű sárkánynak is
beillene, csupán a nyakak és a fejek hiányoznak - egy híján - a
nyakkendőkhöz. Rövid nyakkendőben és öltönyben áll a B-fejű,
természetesen Bácsi is, akinek épp fejére illő, B-alakú kalapja egy
félbemaradt B-t formázó fogason (állványon? bálványon?) lóg, és a Bácsi
csak áll, csak áll, mert Szentgyörgyi Zsolt figurái teljesen
feloldódnak abban a helyzetben, amiben éppen elkapta őket: csak ezekben
az állapotokban tudom szereplőit elképzelni, vagyis - másutt látott
képekkel ellentétben - képtelen lennék megmondani, a hősök mit
csinálnak majd a következő pillanatban, vagy mit műveltek azelőtt, hogy
képbe kerültek. A rajzok ennek ellenére nem mindig statikusak, például
vannak éppen repülő madarak, őket azonban egy vénasszony-tekintetű, de
hajában masnit viselő nőnemű lény, igazi vén-lány-lény,
tartja fogva - vagy tartja fenn egyáltalán - egy-egy madzagon. A
madarak repülnek, mégis állnak, mert a madzagok nem feszülnek meg;
harmonikában, petyhüdten lógnak. Még a legdinamikusabb a kedvenc képem:
itt ház látható két gyümölcsfával, a ház talán ég, de ez sem
egyértelmű, mert a táncoló nyelvek közül a tetőn láthatókat nézhetem
madaraknak, az ajtóban sorakozókat és az ablakból kinövőket pedig
növények hosszú leveleinek. A kert alatti, a felszínnel csak egy ponton
érintkező patakban - csatornában - lebegő szőrmókok - elkárhozott
lelkek - valószínűleg úsznak, de nem lehet tudni, felfelé-e vagy
lefelé. Egyébként tizenhárom (láng)nyelvet számlálok, ahogy egy másik
képen - a vezetőt leszámítva - tizenhárom kivont kardú, vicsorgó katona
menetel elszántan, viszont, mint láttuk, két gyümölcsfa és két szőrmók
van, és ez az utóbbi szimmetria sok rajz sajátja; egy képen belül egy
másik személy vagy tárgy ellenpontozza-tagadja, amit az egyik,
legtöbbször szó szerint állva állít. Például egy nagyobb termetű, szemét simléder mögé bújtató, azaz szemtelen
rendőr vagy katona kézen fogva tart egy neki alig a derekáig érő
egyenruhást - bizonyára a jövő rendőrét vagy katonáját - de már a
kicsinek is épp annyi kitüntetése van - szám szerint tizenöt -, mint a
nagynak, és amúgy is szakasztott mása magasabb társának. A
felnőtt-gyermek viszony itt is felsejlik, mert a rajzok egytől-egyig
gyermekrajzokat imitálnak, miközben gyermeket ábrázolnak felnőttként,
felnőttet gyermekként, olyan éles ellentétben, mint a képek mindegyikét
szigorúan meghatározó világos-sötét kontraszt. Szentgyörgyi Zsolt
rajzain minden pőrén, pusztán, feketén-fehéren mutatkozik, azzal a
csúfondáros, leleplező indulattal, ahogy egy eredeti gondolkodású és
rajzkészségű kamasz látja a világot, legfőképpen a magukat
tekintélyesnek-fontosnak tekintő-gondoló felnőtteket, a behemót,
nehézkes Intézmény képviselőit. Például amit a nagydarab elefánt
benyel, azt ugyanazzal a gesztussal adja ki hátul, tehát: kár a gőzért,
azaz a gombócért. Bácsik türelmesen állnak sorban, hogy a "nem szabad
fagylaltot nyalni" (egyáltalán: nem szabad nyalni) tábla alatt álló,
tőlük alig különböző bácsitól elvegyék ugyanezt a jelet, vagyis a
nem-fagylaltot. Tovább lehetne csoportosítani a képeket aszerint, hogy
ugyanazon a képen, de a képek között is, mi néz ki ugyanúgy, hasonlóan
vagy másképp. Például kitűnően lehet a fogak mentén vizsgálódni: kinek
látszanak és kinek nem a fogai, és főként milyen fogai: van
Drakula-fog, nyúl-fog, sőt, egy beat-énekesnek kinéző pasas ötszörös
fogsorral rendelkezik, egy termetes, a beat-énekeséhez hasonló fogsorú
asszony egyszerre mutatja ki és tartja - mint egy pincér - a foga
fehérjét, miközben a szájában tizennyolc, a kezében viszont huszonkét
foga van. Csakhogy a néni egy nyúl-kacsa ábrához hasonló férfi-fejben
van elhelyezve, s így a nyúl-kacsának, illetve a férfi-fejnek, ami
nekünk oldalnézetből látszik, egyetlen szempillantás alatt
néni-tartotta huszonkét foga lesz. A helyzet tehát a következő: a
nyúl-kacsa bácsi bekapta a vicsorgó némbert, aki a bácsi fejében
esetleg mosolyog, de akkor annál rosszabb; ugyanakkor a néni pincérként
szolgálja ki a nyúl-kacsa bácsit, aki még az evés legalapvetőbb
mozzanataiban is a nénire utalt. Ha akarom, akár a patriarchális
házasság emblémáját is láthatom a képen. De mást is, mert a képek egyik
jó tulajdonsága, hogy kellő teret engednek a nézőnek a nézelődésre és a
gondolkodásra; semmit sem erőltetnek rá, azonban elég jelet hagynak
magukon ahhoz, hogy az ember ne maradjon áruló nyomok nélkül, azaz hogy
ne érezze magát cserbenhagyva.
Kép és novella között természetesen mély
összefüggések húzódnak, de nem olyan természetűek, hogy egyik a
másiknak egyszerű illusztrációjává válna; valószínűleg ezért is
jelentek meg novellák és képek külön-külön, két félre osztva a könyvet.
A novellák tereiben is éles ellentét rajzolódik ki az Intézmény és a
többnyire egyes vagy többes számú elbeszélők között. Az Intézmény:
irodaház irodavezetővel, akinek minden reggel "első dolga", hogy
"beverjen egy szeget az ajtófélfa felett a falba, mivel hitvallása
szerint ezzel az egyszerű módszerrel elejét" veheti, "hogy a
hivatalnokok lelke titokban elhagyja a helyiséget" (21). Az Intézményt
képviselik a kávéházi pincérek, akik ostoba szertartásokba kezdenek,
például zsebkendőjükkel törölgetik az asztal tetejét, vagy levágják a
park fái és a virágos tapéták között táncolók haját. Intézmény a gonosz
szomszéd néni, igazi boszorkány, aki "erős, akár a medve, ugyanakkor
elszánt, mint tundrában kóborló farkasok" (59), a tartomány vezetői, a
kirendeltség parancsnoka, az aggályos öregasszony (házinéni), a
tapintatlan mérnökök, akik mérgezik az erdő állatait, a díszes
egyenruhájú mezőőr, a szónokló polgármester, a legendába illő,
titokzatos parkőr, akinek kabátját rendjelek garmadája díszíti, és az
elbeszélőt kedvenc, ősi fájáról akarja elűzni. A mogorva parkőr
birodalmát átszelő útjai során "újból és újból átlépi a józan ész
határát" (44), mert Szentgyörgyi Zsolt novelláiban rendszerint minden
egyszerre történik kint és bent; aki rendjelek (nyakkendők, zakók stb.)
mögé zárta a szívét, annak éppúgy raboskodik a lelke odabent, ahogyan
belül szabad azé, aki még fára mer mászni, kidobott lécekből repülőt
szerkeszt, hogy körutazásokat tegyen az égben, aki hisz abban, hogy a
varjak nem fagynak meg, ha könyveket olvasunk nekik. Aki szabad, szavak
nélkül is érti Anton nevű macskáját, róka jön hozzá látogatóba névnapot
ünnepelni, esetleg átváltozik a számtalan madár egyikévé, akik a
legnagyobb számban fordulnak meg a szerző lapjain.
Vagy az elbeszélők találják meg lelkük
szabadulásának útját, mintegy elbeszélés, írás közben, vagy egy
nagybácsiról, egy, vagy több öregapáról szóló történet szolgál
példaképül. Szentgyörgyi Zsolt rájött - és ligetes szerzőtársaként,
rendszeres olvasójaként mondom: engem a legjobb pillanatban
figyelmeztetett -, hogy az irodalom - akár Az erdőkerülő
című novella szerint az éjszaka - "távoli sziget, tele csodákkal és
hihetetlen találmányokkal" (9), amely megmutathatja, ki a szabad;
szabad arra, hogy az irodából hazatalálhasson önmagához, hogy az
lehessen, aki mindig lenni szeretett volna.
Ennek a szabadságnak - így olvasom ki a
novellákból - a legfőbb feltétele Szentgyörgyi Zsolt szerint: hit a
kifejezhetőségben. Az események elbeszélhetőek, a dolgok, még a
legkülönösebbek is, leírhatóak, ha kellő alapossággal vesszük őket
szemügyre, és szinte aggályos pontossággal igyekszünk számot adni
sajátosságaikról. A nagy tavasz című novella nagybácsija például így képviseli - és gúnyolja ki egyben - ezt az elbeszélő magatartást:
Szíves örömest mesélek a háborúról (...) Sorra veszem a háború
előzményeit és beszámolok a híres ütközetek kimeneteléről. Tudtotokra
adom a generálisok helytállásáról szóló legendákat, és elmesélem a
tüzérek bosszúját, ami az ellenséget megfutamodásra késztette.
Felsorolom a legjelentősebb összecsapások időpontját, és anekdotákkal
fűszerezem a harcok eseményeinek történetét. Külön beszámolót tartok a
fegyverekről és fegyverek karbantartásáról. Megosztom veletek régi
emlékeimet (54).
Külön ironikus, hogy ez a beszédaktusokat étvágygerjesztően kilátásba
helyező elkötelezettség a történetben puszta ígéret marad, azonban az
elbeszéléssel olyan szívesen társuló irónia sohasem a mesélés
lehetőségét tagadja, hanem jelzi: csak akkor mondhatjuk sikeresnek
magunkat, ha a leghétköznapibb jelenségekhez (elmegyek a közértbe,
bemegyek dolgozni, beülök egy kávéházba, sétálok az erdőben vagy a
parkban stb.) úgy közelítünk, mintha most tapasztalnánk először. Akkor
azt sem fogjuk bánni, hogy az elbeszélés hallgatása közben kívülről is
látni kezdjük önmagunkat, sőt, általános szabadságunk sokadik jelévé
válik, ha nem restelljük az Intézmény fogságába esett személyünket
kigúnyolni.
Aki mindent először vizsgál meg önmagának,
akinek minden új, sohasem-látott: a gyermek; az ő csodaváró pillantását
Szentgyörgyi Zsolt - csak úgy, mint képei esetében - a gunyoros,
kritikus kamasz szemvillantásaival ellenpontozza. Elbeszélő kedve
mindig szabad marad, mert - akár erdőkerülő nagyapja - nem átallja
egyik lábával elrúgni lelkét a part menti sekély vizektől, és hagyja,
hogy ott sodorja az ár, ahol mindig meglepheti magát, ahol soha nem
unhat magára - ahol boldog lehet.
Ahol különös az álom, a távoli sziget, és hihetetlen a valóság.
|