←Vissza

 
 
 
 
 
 

"A VILÁG SZÉGYENE"
Beszélgetés Simon Judittal

1988-ban, frissen végzett szemészként lehetetlen körülmények között, titkárnőnek való munkát kaptam csak. Úgy gondoltam, külföldön próbálkozom, és először csak pár hónapra, az Egyesült Államokba mentem. Később aneszteziológus férjemmel letelepedtünk, két éven át kutattunk, és csak ezután dolgozhattunk orvosként. Szerencsére, mindketten kaptunk állást, és 17 éve New Jerseyben, New York város mellett élünk.    
    Mindig szerettem volna fejlődő országban dolgozni, már az egyetemi évek alatt készültem, hogy elmegyek Afrikába, de akkoriban csak nagyon komoly okkal lehetett évet halasztani. Közben megszülettek a fiaink, az egyik 15, a másik 12 éves, és amíg kicsik voltak, fel sem merült a kérdés, hogy a napi munkán kívül bármi másra jutna idő. 2003-ban azonban már elég nagyok voltak, így amikor levelet kaptam egy nőgyógyásztól, amelyben egyhetes mexikói útra hívott, megragadtam az alkalmat. Személyesen nem ismertem ezt az orvost, de később megtudtam, hogy az összes, körülbelül háromszáz New Jersey-i szemésznek írt levelet, és egyedül én válaszoltam. Felhívtam telefonon, elmondta, hova mennénk, és az utazást már nekem kellett megszerveznem. Az úticélunk egy kis mexikói falu volt, Ocotepec, amelynek mintegy hatezer lakosa rendkívül nagy szegénységben él. Éhen nem halnak, de erősen alultápláltak, és gyakorlatilag mindenki tébécés. A lakosság fele egyáltalán nem tud spanyolul, a saját nyelvüket beszélik, a zoque-t, ezért nem tudnak beilleszkedni, munkát kapni. A lustaság nem genetikus, hanem kulturális jellemzőjük: egyszerűen nem szokás dolgozni, a férfiak nagy része egész nap tétlenül üldögél. Nagyon alacsony színvonalon élnek, ha valaki megbetegszik, vagy meggyógyul vagy meghal. Sokáig út sem volt, a mintegy 120 kilométerre fekvő fővárosba, Tuxla-Gutierrezbe 6-7 óra alatt lehetett bejutni a földúton. Mostanra építettek aszfaltozott utat.
    A nőgyógyász, aki megkeresett, és fogorvos férje úgy került Ocotepecbe, hogy egy progresszív, főleg szociális munkát végző katolikus rend, a szaléziánus apácák árvaházába küldték tizenhat éves kamaszfiukat két hónapra dolgozni, hogy megtanuljon spanyolul és helyreálljon az erkölcsi értékrendje. Sajnos, Amerikában a gyerekeket általában rettenetesen elrontják, csak az számít, kinek mekkora a háza, az autója, mennyi a pénze. Szerették volna, ha mást is lát az életben, és a gyerek remekül beilleszkedett, mexikói barátai lettek és tökéletesen megtanult spanyolul. A szülők, akik egyébként egyáltalán nem vallásosak, annyira hálásak voltak az apácáknak, hogy megkérdezték, miben segíthetik munkájukat. Az árvaház vezetője azt kérte, nyújtsanak valamiféle egészségügyi ellátást az ottani szegények számára. Az árvaház Mexikó legdélebbi és legszegényebb államának, Chiapas-nak a fővárosában van, és az orvosok végül nem is oda mentek, mert a városban legalább van orvos, hanem Ocotepecbe, ahol szintén működik egy zárda, de majdnem teljesen elzárt a külvilágtól. A házaspár először felmérte a terepet, a fogorvos fogakat húzott, a nőgyógyász megvizsgálta a nőket, antibiotikumot és más gyógyszereket osztogatott. Hét év óta félévenként visszatérnek, egyre nagyobb és nagyobb csapattal, és rengeteg gyógyszert visznek magukkal. Amikor először velük tartottam, nem sokat tehettem, mert borzalmasak voltak a körülmények. A harmadik világban élőkön szemészetileg leginkább hályogműtéttel lehet segíteni. A vakság első számú oka a szürkehályog. A zöldhályog a harmadik világban technikai okok miatt nem gyógyítható, de a szürkehályog harmincperces műtéttel eltávolítható. A világ szégyene, hogy ennek ellenére 20 millió ember szürkehályog miatt vak a világon, és ez a szám évről évre növekszik. Indiában öt dollárt kell fizetni egy ilyen műtétért, de rengeteg ember még ezt sem engedheti meg magának, és a vakság miatt nemegyszer a szó szoros értelmében éhen hal. Hacsak nincs szerencséje, és nem viseli gondját valaki, a harmadik világban a vakság egyenlő a halállal. Ismerek olyan orvost, aki azért lett éppen szemész, mert úgy gondolta, az összes orvosi szakma közül ezzel segíthet legtöbbet. A belgyógyászok például nem sokat tehetnek, mert a krónikus betegségek kezeléséhez folyamatosan ott kellene tartózkodniuk. Legfeljebb kiosztanak fájdalomcsillapítókat, és a betegek néhány napig-hétig jobban vannak, de a problémák nem oldódnak meg. A falusiak rendszerint nem értik, hogyan kell a gyógyszereket szedni, a "gyógyító tabletta" koncepciója idegen számukra, gyógyfüvekhez és varázslathoz szoktak. Később hallottuk, hogy végül a gyerekek golyóztak a tablettákkal a porban. A fogorvos is csak fogat húzhat, ami sokat segít, mert egyes betegek évekig szenvednek a fájdalomtól. A fővárosba persze elmehetnének, hogy pár dollárért kezeltessék magukat, de ezek az emberek még az utazás költségét sem tudják kifizetni, és Mexikóban senkit nem kezelnek ingyen.
A szemészek eredményei azonban valóban jelentősek: aki a műtét előtt vak volt, utána látott.
    Többször visszatértem Ocotepecbe, de az utazás előkészítése komoly feladat. Elsősorban műszereket kellett szereznem: lámpát, mikroszkópot. A volt főnökömtől kaptam 30-40 éves, de még működő műszereket. Szemcseppeket, szemüvegeket vittünk, ezeket többnyire ingyen kaptam különféle cégektől. Másodjára egy kanadai és egy mexikói szemésszel mentem, és ez sokat segített, mert akkor még nem tudtam spanyolul, de ők mindketten folyékonyan beszéltek. A gyógyításhoz társakat találni nem annyira nehéz, mert Amerikában is sok rendes, segítőkész ember van, aki szívesen feláldoz egy hetet a szabadságából, és vállalja a költségeket, de olyanra nem találtam, aki a szervezésben, pénzszerzésben segített volna. Ez rengeteg munkát, telefonálást, e-mail-írást jelent, hogy összeszervezzem az embereket, és az ottaniakkal is elrendezzem, hogy felkészüljenek a fogadásunkra. Ocotepecben kaptunk egy iszonyatosan koszos helyiséget, hogy ott rendeljünk. Az apácák már hetekkel korábban kihirdették a templomokban, hogy minél több beteg jöjjön el. Naponta több száz embert vizsgáltunk meg, és kiosztottuk a szemüvegeket, főleg olvasószemüvegeket. A nagy részük ugyan nem tud olvasni, de a nőknek a varráshoz, főzéshez sokat segített. Volt velünk pár nővér és laikus, akiket betanítottunk a szemüvegek kiosztására. A fő tevékenységünk a hályogműtétek elvégzése volt. Ez abból áll, hogy eltávolítjuk a hályogot és beültetünk egy műlencsét. Másnap megvizsgáljuk a beteget, egy ismerős orvossal pedig megállapodtunk, hogy két hét és egy hónap múlva ismét ellenőrzi őket. Először, sajnos, csak három beteget tudtunk megműteni, mert nem működött a mikroszkóp, valószínűleg megsérült az út során.
    Félévente tértünk vissza Mexikóba, összesen ötször. Amikor harmadjára mentünk, a szemészcsapat már kilenc emberből állt, ennek fele laikus, így leváltunk a többi orvostól, mert csak zavartuk volna egymást. Sokan egy utazás után nem jöttek többször, mert nem mindenki tud megbirkózni a feladattal. Volt, aki pszichésen nem tudta feldolgozni, hogy nem segíthet egy zöldhályogban szenvedőn, és sírva fakadt, vagy nem mert műteni a rossz körülmények miatt, hiszen minden koszos, hullik a vakolat, rosszak a műszerek, a mikroszkópban nem lát tisztán. A barátnőm, akivel otthon is együtt rendelek, kitartóan jön velem, de eleinte nehezen alkalmazkodott: elkényeztetett úrilány volt, aki magas sarkú cipőben és márkás holmikban jött az első útra, és mindenki kiröhögte. Ennek ellenére nem adta fel, de számára sokkal drámaibbnak tűnhettek az ottani viszonyok, a bűz, sár, kosz, hogy nincs meleg víz, mint nekem, aki kelet-európai körülmények között nőttem fel. A műtétek előtt persze valamennyire rendbehozzuk a rendelőt: felmosunk, és háromszor lemossuk a falakat is hypóval. Viszünk sterilizálót, a műszerek tehát sterilek. Mexikóban eddig 60-70 beteget műtöttünk meg, és csak egyetlenegy kapott fertőzést, a legelején, amikor rossz volt a mikroszkóp. Nem minden műtét sikerült tökéletesen, de mivel ugyanazt a steril technikát tartjuk be, amit Amerikában vagy Magyarországon, más nem fertőződött el. Nagyon kellett vigyáznunk, nehogy hibázzunk, mert ha elterjed a híre, senki nem mer eljönni, és hiábavalóvá válik az egész út. Hallottam olyan esetekről, hogy amerikai orvosok gyakorolni mentek Mexikóba, sok embert megvakítottak, és sorsára hagytak. Ez rendkívül erkölcstelen, és sajnos, több a negatív példa, mint a pozitív. A mexikói kormány nem avatkozik bele. Sokan jó szándékkal utaznak oda, de nem gondolkoznak előre, és inkább azért mennek, mert otthon olyan jól hangzik elmesélni, milyen jó emberek. Nemrégiben hatalmas felzúdulást keltett, hogy a nőgyógyász egyes betegeknek a vérzés megállítására fogamzásgátlókat osztott ki, és ezt megtudták az apácák. Annyira felháborodtak, hogy elzavarták az egész orvoscsapatot, az orvosok ennek ellenére úgy határoztak, ismét visszatérnek, és építenek egy házat, ahol lakhatnak és rendelhetnek.
    A mexikói falusi egészségügy négy rétegből áll: a fővárosból kivezényelt orvosból, akiről az amerikaiak hosszú ideig nem tudtak, én is csak véletlenül, a buszon találkoztam vele. Havi száz dolláros fizetést kapott, ami ott sem nagy pénz, de nem is igen tett semmit, a betegek sem bíztak benne, fel sem keresték. Az ottlétünk alatt egy nyolcgyermekes, 42 éves férfi agyvérzést kapott, de az orvos nem volt hajlandó megnézni, csak üzent, hogy nem ér rá. A mi csapatunkból ment ki valaki diagnosztizálni, megállapította, hogy kórházba kellene vinni. Már a mentőautó is megérkezett, de az orvos utasítása nélkül nem vihette el a beteget. A második szint az apácák egy kis szobája, amit teletömtek innen-onnan kapott gyógyszerekkel, nagy részükről azt sem tudják, mire való, és egy szakképzettség nélküli apáca találomra osztogatja. Átvizsgáltuk a gyógyszereket, igyekeztük elmagyarázni, mi mire való, néhányat pedig kidobtunk, mert olyan mellékhatásokkal jár, amik ilyen körülmények között nem kezelhetőek. A harmadik szint a "kuruzslók", akik értelmes emberek, ismerik a gyógynövényeket, és össze tudnak varrni kisebb sebeket, alapfokon el tudnak látni bizonyos sérüléseket. A negyedik szint a félévente odalátogató amerikaiak. Igyekeztem megszervezni, hogy legalább ezek az emberek: az orvos, az apácák és a kuruzslók együttműködjenek, és rendkívül erőszakosnak kellett lennem, hogy a politikailag szemben álló apáca és a helyi orvos szóba álljon egymással. Az amerikaiakat már nem sikerült meggyőznöm, hogy hosszú távon helyi szinten próbálják megszervezni az egészségügyi ellátást, mert az volna az igazi segítség. Elvben egyetértenek, de a gyakorlatban nem sokat tesznek.
    A gyakorlatban minden komoly nehézségbe ütközik. Egy idősebb házaspár például vízszűrő berendezések építésével próbált segíteni. Ez talán minden másnál fontosabb, mert a víz rendkívül szennyezett, és a helyieknek folyamatos hasmenésük, bélfertőzésük van. Homokból és téglából építettek olyan szűrőt, amely megtisztítja a vizet. A szűrőt körülbelül hathavonta két-három órás munkával kellene karbantartani, de mivel az ottaniak ehhez is lusták, a házaspár visszatértekor már nem működött. Mással is foglalkoztak, például megpróbálták megtanítani a helyieket, hogy kéményt rakjanak a házukba, mert évszázadok óta még egy lyukat sem vágnak, csak ülnek a füstben. Nagy nehezen összegyűjtötték a pénzt, legyártották a kéményt, elvitték egy kiválasztott házba, és beszerelték. A ház lakói fel sem álltak, hogy segítsenek. Ráadásul a kémény nem is sikerült, mert rossz formára öntötték ki, és csak még több füst lett. A faluban elterjedt a hír az őrült amerikaiakról, és már senki nem akart kéményt. Később hiába sikerült egy működőképeset beszerelni, nem volt nagy az érdeklődés. Egy mérnök a főzést forradalmasította volna. Ismeretlen okokból a falusiak a házukban főznek, fával táplált tűzön, ami az erdőirtáson kívül légszennyezéshez is vezet. Ez a mérnök rendkívül egyszerű módszert akart megtanítani: mivel szinte mindig süt a nap, elegendő egy edényt bekormozni, építeni köré alufóliával bevont kartonpapírból egy félkört, ami visszatükrözi a napot, és pár óra alatt mindent meg lehet főzni. Ha ez elterjedne, nem kellene kivágni és hazacipelni a fákat, nem ülnének a füstben, enyhülnének a légúti és szembetegségek. De ez sem sikerült, mert senki nem figyelt rá. A nőgyógyász kitalálta, hogy nyulakat kellene tenyészteniük, így az étrendjüket kiegészíthetnék az állati fehérjével. Épített néhány ketrecet, és vett Tuxlában egy pár nyulat. Annak ellenére, hogy nőgyógyász, nem tűnt fel neki, hogy két törpe hímnyulat vett - így ez a kísérlet is kudarcba fúlt. Röhejesen hangzik, de ilyen apróságokon múlik minden, és nagyon kemény, folyamatos munkával hihetetlenül kevés eredményt lehet csak elérni. Úgy döntöttem, Ocotepecbe már nem érdemes viszszamennem: akit lehetett, az elmúlt öt alkalom során megműtöttünk, és mindenkinek van három pár szemüvege. Talán keresek egy másik mexikói települést a szaléziánus apácák segítségével, vagy másik szervezeten keresztül folytatom a munkát.
    Tavaly óta például kétszer jártam Ghánában. Az első utat nem én szerveztem, egy korán nyugdíjba ment szemészhez csatlakoztam, aki hét éve ilyen utakra jár, mélyen vallásos presbiteriánus, és a feleségével együtt remek emberek. Korábban évente hatszor-hétszer, most már csak négyszer-ötször mennek, mert nagyon megdrágult a repülőjegy. Maguk finanszíroznak mindent, az egyház segítségével, de mivel már minden szükséges felszerelésük megvan, csak a repülőutat kell kifizetni. A hozzájuk társuló orvosok, mint én is, maguk fizetik az útiköltségüket, az ottani költségeket, a szállást, étkezést. Kiszámolták, hogy egy ember szemműtéte 30 és 50 dollár közötti összegbe kerül. Amerikában ez nem nagy pénz, és sokan adományoznak 50 dollárt. Cserébe megkapják egy gyógyult beteg fotóját, akit ők segítettek hozzá, hogy ismét lásson. Ghánában ketten két hét alatt 76 embert műtöttünk meg, de ehhez mindennek rendkívül jól szervezetten kellett működnie. Mexikóban például négy nap alatt csak 10-12 embert tudtunk megműteni. Az ilyen utak során rengeteg nehézség merülhet fel, és ezekre mind előre fel kell készülni. Ez a házaspár már igen sokat tapasztalt, és nagyszerű szervezők. A férj és én naponta felváltva vizsgáltunk és műtöttünk, a feleség műtősnőként dolgozott, és voltak segítőink, akik a szemüvegeket, szempcseppeket osztották. Naponta 10-12 órát dolgoztunk.
    A szemüveg és a műtét mellett a legkomolyabb segítséget az egészségügyi nevelés jelenti, mert ezek az emberek a legalapvetőbb higiéniát sem ismerik. Mexikóban például el kellett magyarázni, mi miért történik, hogy azért vörös a szeme, fáj a feje és lélegzik nehezen, mert füst van a házban, és kéményt kellene építeni. Ami számunkra nyilvánvaló, azt ők képtelenek felfogni. Súlyos genetikai betegségek öröklődnek nemzedékről nemzedékre, de mintha észre sem vennék, vagy Isten büntetését látnák benne. Előfordult, hogy megpróbáltuk elmagyarázni: ha újabb gyermek születik, az is vak lesz, hiszen vakok a szülők, a nagyszülők, a testvérek, de nem tudtam eldönteni, értik-e, amiről beszélünk. Fordítók segítették a munkánkat, és először, amikor még semmit nem tudtam spanyolul, meglehetősen nehézkesen ment a társalgás: én elmondtam angolul, azt lefordították spanyolra, aztán zoque-ra, a választ pedig ugyanúgy visszafelé. Ghánában az angol a hivatalos nyelv, mert angol gyarmat volt, de a mi betegeink többnyire az anyanyelvükön beszéltek, és mivel ott nagy a nyelvi keveredés, több fordító segített, hogy a legalább öt különféle nyelvet beszélőket megérthessük. Összeállítottuk a leggyakoribb problémák listáját 1-15-ig, a vizsgálat során meghatároztuk, melyik betegségről van szó, és a fordító akkor már tudta, melyik előre leírt szöveget kell tolmácsolnia, amiben elmagyarázta a betegnek, mi a betegsége, hogyan kezelhető és mit kell tennie. Sok esetben csak tanácsra volt szükség. Nekünk például természetes, hogy 40 év fölött a legtöbb embernek olvasószemüvegre van szüksége, de ők megijednek, hogy homályosan látnak közelre, és azt hiszik, hamarosan megvakulnak. Az orvosok számára éppen az jelenti a komoly kihívást, hogy ezeket az embereket nem kezelhetjük úgy, mintha Amerikában lennénk. Mexikóban például előfordult, hogy a kolléga azzal adta ki a gyógyszereket: "ezt szedje hatóránként, azt nyolcóránként, a harmadikat négyóránként". Csak azt felejtette el, hogy ezeknek az embereknek órájuk sincs, és nem értik, miért kapnak különböző gyógyszereket. A fogászok fogkeféket és fogkrémeket osztogattak, utólag megtudtuk, hogy a gyerekek megették a jóízű fogkrémeket. Aki nem elég intelligens, hogy belássa, más körülmények között más módon kell gyógyítani, nem sokat tehet.
    Én rengeteget tanultam attól az orvostól, akivel először Ghánába mentem. A következő évben megkért, hogy egyedül szervezzek egy utat arra a helyre, ahová ő csak kétévente jut el, és ha nem megy, nincs aki segítsen a betegeken. Bár van kórház, a hályogműtét minden költséggel együtt körülbelül 100 dollárba kerül. Különösnek tűnt, hogy olyan betegekkel is találkoztam, akiknek például volt mobiltelefonjuk, mégsem szántak 100 dollárt a műtétre. Valószínű, hogy az anyagi okok mellett a betegek azért sem mennek a kórházba, mert nem bíznak az ottani orvosokban, és erre talán van is okuk. Érdekes, hogy Ghánában valamivel jobb a helyzet, bár Mexikó sokkal gazdagabb ország, ott él a világon a második legtöbb milliomos, és a döbbenetes szegénység mellett hihetetlen luxust is lehet látni. Ghánában a tengerparthoz közelítve egyre jobbak az életkörülmények, de én nem jártam az ország szegényebb, északi felében. Éhen ott sem halnak, bár erősen alultápláltak. Sokkal szorgalmasabbak az emberek, mint Mexikóban, de akkora a szárazság, hogy semmi nem terem meg. Öntözni nem tudnak, hiába van a közelben a Volta-tó, nincs csatorna, a generátort benzinnel kellene működtetni, de az az itteni ár másfélszerese, tehát megfizethetetlen. A globális felmelegedéssel az addig termesztett kakaóbab is kipusztult. Állatokat sem tudnak tartani, mert a száraz évszakban fű sincs, és mivel se út, se benzin, hozatni se tudnak. Az áramszolgáltatás is akadozik, mert az ország fő energiaforrása a vízierőmű, de nincs elegendő víz. Az Egyesült Államokban ugyanilyen gondot jelent a vízhiány, a Hoover-gát például csak 70%-os kapacitással működik, ám ott más módon pótolják az energiát - Ghánában erre nincs lehetőség. A harmadik világban a legnagyobb problémát a népszaporulat jelenti. Mexikóban reménytelen a helyzet, mert a katolikus egyháznak hatalmas a befolyása. Ghánában van fogamzásgátlás, a kormány támogatja, de csak a magasabb színvonalon élők veszik igénybe, a többség anyagi és kulturális okokból még mindig igyekszik minél több gyereket világra hozni. Igen magas a csecsemőhalandóság, és egyre nő.
    Mexikóban a lakosok évszázadok óta csak a fenntartásukhoz feltétlenül szükséges mennyiségű élelmet termelik meg: babot, kukoricát, banánt. Munkaerkölcsük alapja, hogy annyit dolgoznak, amennyiből még éppen nem halnak éhen, a fennmaradó időben a férfiak ülnek és merednek a semmibe, ami számunkra ijesztő látvány. Alig-alig élnek kulturális életet, és csak néhány embernek van szakmája. A nők persze reggeltől estig dolgoznak, hogy ellássák a háztartást és a gyerekeket, megműveljék a kertet. A szaléziánus apácák is hiába próbálkoznak. Felállítottak például egy műhelyt varrógépekkel, betanították a fiatalokat, és az ott dolgozók fizetést kaptak. Mióta megépítették az utat, eljönnek az árusok is, volna mire költeni a pénzt. De ezek a betanított munkások mégsem motiváltak, olyanok, mint a gyerekek: ha nem felügyelik őket, semmit nem csinálnak, bár teljesítménybért kapnak. Az apácák és az ott dolgozó önkéntesek egybehangzóan állítják, hogy szinte reménytelen a fejlődés. Rendkívül rossz az iskolarendszer, sok helyen a televízión keresztül sugárzott adással tanítanak, mert nincs tanár. Csak az a baj, hogy ezekből az iskolákból már a második napon ellopták a tévékészülékeket. A fővárosból nagy nehezen kerített tanár általában csak kedd délután érkezik, és csütörtökön már hazamegy. Spanyolul oktatnak, de még a hat-nyolc éve iskolába járó gyerekek nagy része sem tud spanyolul, elképzelhető tehát, mennyit értenek a tanításból. Mindig akad egy-két értelmes, tehetséges gyerek, akiket igyekeznek meggyőzni, hogy tanuljanak tovább a fővárosban, aztán jöjjenek vissza, és segítsék az otthoniakat. De ezek a gyerekek hiába emelkednek ki társaik közül, hiába teremtik elő az apácák a tandíjat, a fővárosiakkal nem veszik fel a versenyt, és fél év után kihullanak az egyetemről, mert az alapokkal sincsenek tisztában. Olyan ez, mintha nálunk az általános iskolából rögtön az orvosi egyetemre küldenék a gyerekeket.
    Másodszorra már egyedül szerveztem az utat Ghánába, és ez a három hónapos előkészület komoly munkát igényelt. Hatan mentünk, ketten voltunk orvosok, a másik még csak rezidens, aki műteni nem tudott, de vizsgálni már igen, két nővér és két laikus. Megszereztem minden műszert, összepakoltam 8 darab 32 kilós bőröndöt és feladtuk a repülőgépre. A leszállásnál azonban az a bőrönd, amiben a műtéthez szükséges összes műszer volt, eltűnt, valószínűleg ellopták. Rettenetes volt a felelősségem, hiszen ha nem találunk megoldást, hiába fizette ki mindenki a repülőjegyét, semmit nem tudunk csinálni. Végül barátok közvetítésével kölcsönkértem egy helyi orvostól műszereket. Persze semmi nem úgy ment, mint terveztem, új műtéti technikát kellett kitalálnom, és sokkal lassabban haladtunk, mert nem volt két szett műszer, hogy az egyiket sterilizáljuk, amíg a másikat használjuk. Olykor leállt a generátor, nem volt áram, nem volt víz. Néha teljesen kétségbeestem. Sajnos, a szemműtét annyira műszerigényes, hogy ha nincs meg minden szükséges eszköz, nem szabad műteni. Az utolsó napon például a mikroszkóplámpa összes körtéje kiégett. Ennek ellenére 41 beteget műtöttünk meg, akiknek a kétharmada korábban teljesen vak volt, a többiek csak a fél szemükre.
    Hatalmas volt a stressz, de ha félvállról veszi az ember, nem is szabad ilyen helyekre mennie. Aki igazán ráérez ezekre az utakra, később már abba se tudja hagyni, olyan, mint a kábítószer. Otthon, ha nem műtök meg egy beteget, biztosan tudom, a következő sarkon talál másik szemészt, mert Amerikában túlkínálat van orvosokból. Itt minden könnyű, minden szervezett, rutinmunka, ott azonban percenként olyan kihívásokkal találkozik az ember, ami valódi sikerélményt okoz, és minden kreatív tehetségemre szükség van, hogy egy-egy problémát megoldjak.
H. J.