Mesterházi Márton
A "SZEGÉNYSÉG IRLANDBAN" ÉS A SZERKESZTŐI ÖNKÉNY
(részlet)

Hiába a hajdan tisztességesen elvégzett magyar szak, Eötvös József Szegénység Irlandban című munkájáról vagy öt éve hallottam először.
    Az ifjú Eötvös 1836-37-ben járta be Nyugat-Európát - Angliában hosszan időzött, de az Ír-tengeren nem kelt át - és huszonhét éves korában (1840) publikálta a tanulmányt.
    Ír-mániás lévén, s mert Eötvös Józsefet irodalmunk és történelmünk különlegesen fontos alakjának tartom, hamarosan kivettem a kötetet a könyvtárból, és átrágtam magam a terjedelmes szövegen. Tudatos a szóválasztás: a Szegénység Irlandban éppen nem könnyű olvasmány.
    Ám az egésznek van valami furcsa aktualitása. Ott lüktet alatta az írlandinál enyhébb, de éppen eléggé bénító Habsburg-függőség fájdalma, s az a kínos zavar, amit Anglia okkupált-annektált országrészének abszurd nyomora keltett a nagy mintakép csodálóiban.
    Ráadásul kutató, elemző, logikus elme munkája: van stílusa és van benne szenvedély.
    Rádió-dramaturg vagyok, világéletemben rádióműsorokat csináltam, a hangjátékok gondozása mellett egész sor nyomtatásban már megjelent művet igazítottam rádióra. Minden szakmai és személyes indulatom azt parancsolta: ezt el kell fogadtatni a felelős vezetőkkel, ebből műsort kell csinálni.
    Ez az elhatározás szerkesztői önkényem első példája.

Eötvös másodikként tanulta a magyar nyelvet, s még nem tudta eléggé. A társadalom- és közgazdaság-tudomány nyelve sem várta készen, kiművelten. Ahogy ő (föltehetőleg) kínlódva írta, én kínlódva olvastam. Mielőtt tehát a döntéshozók elé bocsátottam a szöveget, nekiláttam átdolgozni - különös tekintettel arra, hogy a remélhetőleg elhangzó szövegben nem lehet visszalapozni, vagyis ami első hallásra nem érthető, az elvész...
    Nem akarok a karizmatikus ifjú szerző oroszlánkörmeire iskolamesteri léniával odakoppintani, de a példatár nemcsak az érveléshez szükséges, szórakoztató is lehet.
    Eötvös korában egész sor idegen szónak nem volt magyar megfelelője.
    Így az irlandi kanális: tenger, az inkapacitás: hátrány, a tribunál: törvényszék, a taxák: adók, a consummensek: fogyasztók, a koncessziók: engedmények, az irlandi nagyurak maleversatiói: törvénytelen gaztettek, a kriminalitások (ma már egyes számban) bűnözés, ami indusztriális, az ipari, a privilegiáltat privilegizáltnak mondjuk, kommasszálni pedig annyi mint tagosítani.
    Egy még hosszabb sor fogalomra vagy más magyar szót, vagy más értelemben használtak. Az alakváltozatok (biztosság=biztonság, csáb=csábítás, eldőd=előd, feladás=feladat, legkisebbé=legkevésbé, történik=megtörténik, végre=végül) olvasva könnyen fölismerhetők, hallgatva lassítanák a megértést.
    Aki rendszeresen olvas 19. századi irodalmat, rájön, hogy az "éldelet" élvezetet, az "életi" boldogság életbelit, az "egyes" egyes embert, az "eset" véletlent, a "frigyes" szövetségest, a "gyármód" gyártási módot, a "hideg" hideg szívűt, a "hajósereg" hajóhadat, az "ipar" szorgalmat, a "kifejlett műipar" fejlett ipart, a "közhon" közös hazát, a "nehéz megvérezés" súlyos megsebzést, a "nem létel" hiányt, a "nemtelen" (nem nemes) földművelőt, a "társaság" társadalmat, a "tekintet" hol szempontot, hol figyelmet, hol ("nagy" jelzővel) tiszteletet, a "történet" eseményt, (többesben történelmet), a "való" valódit jelent, de a hallgatók többsége nem olvas rendszeresen 19. századi irodalmat, s apró időre a rájövés is másfelé kapcsolja a figyelmet.
    De még a rutinos Jókai-olvasót - még olvasás közben - is megtréfálhatják az olyan kifejezések, mint: személyes bátorság (vagyis biztonság), becstelen (vagyis megvetett) neme a munkának; bennszületett (vagyis velünk született) jog, bizonyítvány (bizonyíték), emésztő (fogyasztó), képviselő (vagyis képviseleti) alkotmány; kivetés (kilakoltatás), az országos katonaság lábra kél (vagyis táborba száll), a reformáció Európát mozgalomba (forrongásba) hozta, a napszámos keresményéből nem takargathat (nem takarékoskodhat); a kormány feladásának tekinté az irlandi népnek kielégítését (a nép kívánságaira gondoljunk), ám ereje csak tettleges (erőszakra való).
    Tudnunk kell továbbá, hogy Eötvös korában a nyelvtan sem éppen a mai módon működött.
    Igen zavaró volna például, ha a határozott névelőt ma is elhagynánk itt: "e beszédek, melyeket (az) istentelen népgyűlölés mindig szájában hord".
    Furcsa volna az efféle többes: "egy vaskatlan, melyben burgonyái főzetnek"; "Tőkepénzek nem éreznek honvágyat"; viszont inkább egyes szám kívánkoznék itt: "tribunált képeznek a szegény s védtelen feltartására".
    A korban igen elterjedt a "mennyivel, ki, mi, hol" (olykor "valahol") alak az "amennyivel, aki, ami, ahol" helyett. Közmondásokban ez ma is él (annyira, amennyire: archaikus ízzel), lásd: Ki mint veti ágyát...
    Ám kifejezetten ügyetlennek hat a vonatkozók efféle halmozása: "Irlandban, mely Európa minden országai között talán az, melyben a földbirtok legkevesebb kezek között találtatik"; "Mi e kegyetlenkedéseket... még inkább növeli, az" vagy a mutató efféle hiánya: "Valahol elvet nem foglal magában, melyen a jövő épülhessen".
    Jellegzetesen latinosnak-németesnek hat az igenevek ilyen használata: "látva a kőkerítések közé szorított kis szántóföldeket, rossz mívelésért silány terméssel fizetve gazdájoknak"; "egy kis földbevert kunyhó... rossz szalmafedelével meg nem őrözve lakóit az idő változásától"; "meg nem szerzi urának tartozó bérét". - De ez már inkább mondatszerkesztési kérdés.
    Mint például az alábbi (latinos) szórend: "Én embert természetesen szorgalmatost nem ösmerek", vagy "a napszámosok élelme ... függ azon kis darab földtől, néha fél acre-nél nem nagyobbtól..." Ezt így hagyni zavaró lett volna.
    Ugyanez áll Eötvös (roppantul gyakori) szenvedő szerkezeteire: "(Irland) mely 2 600 000 szegény ellátásával terheltetik"; "az ember... csak okok által bírathatik arra, mit tennie kellemetlen"; "megleend felelve reá"; "a kormánynak... erőszakosan feldöntetni kell"; "mitől (a törvényhozó) egyeseket jogtalanul megfosztott, az polgárai által... a törvény birodalmában bíratik".
    Gondolom, a coniunctivus visszaadásának ügyetlen kísérlete diktált ilyen mondatokat: "Feltévén, hogy az irlandi kapitalisták s birtokosok ez adó elviselésére elégségesek leendenek"; vagy "bizonyos út arra, hogy e birtok ... végre véghetlen kis részekre osztva a katolikusok kezeiből el fog tűnni."
    Végezetül: csak a gyakorlatlanságnak tulajdoníthatom az alábbi meghökkentően ügyetlen szerkezeteket: "azon feltételek, melyek alatt a zsellér e földet s kunyhóját, melyek nélkül nem élhet, bírhatja"; "az irlandi... munkát keresve Angliába átmegy, s ... ott bérért a legnehezebb munkákat végzi, melyekre angol nem találkozik, dolgozik, ő meg nem szerzi urának tartozó bérét."
    Szerkesztői önkényem második példájául szolgál nemcsak az, ahogyan a szokatlan, ügyetlen, nehezen érthető megoldásokat (remélhetőleg) csinosabbra, könnyebben érthetőre cseréltem, hanem az is, hogy egy sor mai füllel nem föltétlenül evidens alakot, szerkezetet meghagytam - hiszen a minden ízében simára gyalult, maira gleichschaltolt szöveg már egyfajta stilisztikai szinopszis volna, s a legkevésbé sem Eötvösé.

Ha már a szinopszis szóba került, lássuk a tanulmány eredeti fölépítését: megállt-e változtatás nélkül.
    A rövid bevezető különbséget tesz Anglia viszonylag megkímélt és Írország kilátástalan nyomorban tengődő szegényei között, majd fölteszi a kérdést: "A két hon felett egy ég boltozik: Irland földe éppoly jó és termékeny, mint a brit szigeté; kikötői számosak; népe elmés és iparkodó; határa a nagy atlantikum. S mért hát ennyi különbség e két testvérsziget között? miért ott annyi jólét, itt annyi szenvedések? ott annyi míveltség, itt a középkor homálya?" (Innentől az átdolgozott szöveget idézem.)
    Az I. rész megadja a választ: "Ahol a földbirtok kevesek által monopolizáltatik, ahol a munkát kereső nép ellenében csak egyes nagybirtokosok állanak, hol maga a nép a birtokból vagy legalább annak használásából kizáratik: ott csak koldusokat, csak szerencsétlen pórt kereshetünk. ... Így van Irlandban, ahol a földbirtok Európa minden országai között talán legkevesebb kezek között találtatik."
    Ezután a "legszegényebb osztályok" (a farmerek, a törpebérlők, a zsellérek és a napszámosok) földéhségének, eladósodásának, egyoldalú táplálkozásának és éhezésének, nyomorult lakáskörülményeinek megrendítő adatai következnek, s a titkos társaságok által a kilakoltatottak védelmére elkövetett "mezei vétkek" bemutatása.
    Majd az elemzés.
    "Az angol publicisták Irland mostani állapotját leginkább e következő okoknak tulajdonítják:
    1-ször: A pápista hitvallásnak, mely véleményök szerint minden komolyabb mívelődéssel ellenkezik.
    2-szor: Annak, hogy az irlandi nép az angol egyház fenntartására kényszeríttetik.
    3-szor: A felette nagy népességnek.
    4-szer: A nagyobb birtokosok országon kívüli lakásának.
    5-ször: A szegényi törvény hiányának."
    Eötvös finom iróniával cáfolja az első pontokat és éles logikával, részletesen ír a szegénytörvényről (melynek értelmében a szegényadóból tartják/tartanák el a közmunkára fogott ínségeseket).
    Gondolatmenete a következő:
    "A tőkepénz nem érez honvágyat, oda fordul, ahol kamatja nagyobb, ahol nyeresége biztosabb, s ha Irlandot oly elszegényülve látjuk, bizonyosan leginkább az az oka, hogy a törvénykezés a kapitalistát nyereségében nem védelmezheti."
    Különben is: "vajon egy olyan ország, melyet 2 600 000 szegény ellátása terhel, s melyben e szörnyű adó természet szerint csak a birtokost vagy a gyárost érintheti, kecsegtetné-e az angol kapitalistát tőkéinek átvitelére?"
    És ha az ír kapitalisták és birtokosok vállalnák ezt az adóterhet? Akkor sem biztos, hogy a támogatottak a támogatás fejében dolgozni fognak.
    "De az irlandi nép szorgalmas - így szól talán valaki -, teli nemes indulatokkal, s így bizonyára csak az fog a közellátáshoz folyamodni, kinek egyéb megélhetés nem juta." Eötvös ezt jámbor fikciónak minősíti. Egyébként sem lát értelmes közmunka-alkalmakat; ha kötelezni kell a támogatottakat, mire kötelezzék őket?