|
|
|
Handi Péter
ÁTELLENBŐL
(részlet)
LEOPOLD
A Mozart-év múltával bizonyára megcsappannak a melódiák az éterben,
esetleg eljön a klasszicista melódia-hiány... Eric Bloom Mozart levelei
elé írt bevezetőjében (1956) latolgatja, hogy "Egy nagy zeneszerző
évfordulójának ünneplése műveinek koncentrált előadássorozatával, kétes
értékű. Mert ha olyan jelentős, mint Mozart, zenéje mindig velünk van,
és az évforduló kapcsán nem válik hirtelenjében még szeretnivalóbbá
vagy figyelemre méltóbbá". Mozart mellett én gyakran füstölgök az
apáról. A fehérparókás Leopold Mozartot, ezt a tizennyolcadik századi
emberi motort, nem kétséges, az ambíció hajtotta. Előnyös tulajdonság,
ha a szót "igyekvés"-re szelídítjük. A halvány morális választóvonal
azonban akadályozza a definíciót. Muzsikus lévén maga is, gyerekeit
négyéves korukban a zongorához csapta, s alapos zeneleckékkel
fegyelmezte. Amadeus tudvalevőleg hatéves korában már a dobogón volt,
nővérével együtt, Münchenben és Bécsben. Talány, hogy Leopold valami
isteni üzenetet érzett-e fiát illetőleg, és az üzenet közvetítéséért
feláldozta a gyereket a zene oltárán - vagy gátlástalan és zord atya
volt, aki a tömött erszények reményében dolgoztatta a család
csodasarját. Mindenesetre talán túl merész fantáziával Mozartot az apa
művének is tekintem.
Tény, hogy Leopold kíméletlenül hajtotta
Amadeust, koncertről koncertre produkáltatta, kisajátította és
berendezte a gyermekkorát. A kis Mozart majdnem belepusztult az apai
igyekvésbe. Többször súlyosan belebetegedett az Európán át rázó
postakocsi-utazásokba, metsző szelekbe, izzasztó hőségekbe, az útmenti
fogadók huzatába és az egymást követő koncertek izgalmaiba, és abba,
hogy a szeretve tisztelt apa elvárásainak megfeleljen. Leopold
leveleiből árad a - ma így neveznénk - materialista világszemlélet. A
turnékról írt beszámolóiban többször is vitriolos gúnnyal ír a
koncerteket látogató arisztokratákról, azok fukarságáról a fellépti
díjakat illetően. "Gyermekeimet nem kapják meg krajcárokért!"
- írja Londonból, ahol a csodagyermek-pár koncertsorozatának vége felé
az érdeklődés lanyhul, s a díjazás csökken. E levelek állandó
visszatérő témája a pénz. Megvetően ír a hercegekről és jómódú
polgárokról, akik aranytallérok helyett ezüst fogpiszkálótartókkal,
dísztőrökkel és tubákos szelencékkel jutalmazzák a produkciót.
"Nemsokára bazárt nyithatunk ezekből", jegyzi meg kesernyésen.
Nem nehéz kiérezni soraiból egy mai
impresszárió, koncertrendező, túramenedzser orientációját; elvégre a
túra költségeit mindenképp fedezni kell, a nemes gesztusokból nem
fizethető a váltott lovakkal hajtó bérkocsis, a fogadók szállásadója, a
termek bérlése és a segédkezők - a stáb. Meg aztán enni is kell,
parókát rizsporoztatni, csipkés ruhákat csináltatni! Leopold gondjai a
huszonegyedik század szupermenedzserének gondjai, a megoldhatóság
szupertechnikája nélkül.
Gondoljuk csak el, miként volt lehetséges
összeállítani és megszervezni egy európai koncertkörutat a
tizennyolcadik században!
A postakocsival küldött teremfoglalások,
hercegek és egyházi méltóságok ajánlóleveleinek beszerzése (reklám!),
szállásfoglalás, távoli időpontok öszszehangolása a felettébb
megbízhatatlan útikörülmények figyelembevételével, s mindez a
viszonylagos értetlenség légkörében. Leopold egyszemélyben volt
levelező, titkár, közönségszervező, művészeti vezető, koncertmester,
szálláscsináló, reklámfőnök, utazási iroda és - feltehetően -
pénztáros. De tekintsünk el ezektől a részben anakronisztikusan hangzó
kifejezésektől - a lényeg az emberi teljesítmény.
Rádiótávíró, fax, telefon, gyorsvonat,
repülőgép és számítógép híján mindezt lúdtollal, téntával,
viaszpecséttel hozta össze éveken át, útközben körmölve szerződéseket,
ajánlkozó leveleket fanyalgó hercegeknek, féltékeny intendánsoknak,
bizalmatlan és intrikus udvari zenészek feje felett.
Ez a Mozart-év végi jegyzet, ha bátortalanul
is, de a tények felsorakoztatásával egy feltételezést igyekszik
megcsillantani: mire jutott volna Amadeus - Leopold nélkül. Azaz: a tehetség kisajtolása, kezelése, felmutatása, adminisztrálása is művészi kategória?
|