Kazinczy Gábor
BOKSZ

A vizuális művészetek egyik részleges műfaja a doboz, nemzetközi nevén a boksz. A legtöbb alkotó úgymond az elemi avantgárd szintjén (violon d?Ingres) műveli ezt a miniatűr installációt, amely tulajdonképpen a kétdimenziós, keretezett-üvegezett művek harmadik dimenzió irányában fejlesztett változata. A műfaj megteremtéséhez bizonyára hozzájárult az utcai kirakat élménye és a lakószobák vitrinjeinek "titokzatos", csillogó világa, ez pedig sokunkat követ gyerekkorunk óta. A kirakat megtestesítheti némely hívságos vágyálmunkat, a vitrin meg a lakás díszeként hétköznapjaink ünnepi pillanataira emlékeztet, kevéske értéktárgyaink kincstára, kegyelettel őrzött családi emléktárgyaink gyűjtőhelye. Horgas Béla verséből tudom, hogy nevezik ezt quodlibetnek is, ami "Csokonainál D. Anna üveg alatt bekeretezett csecsebecséinek gyűjteménye". És hát quodlibet a célzatosan összekomponált tárgyak, a szemlélő megtréfálásának szándékával készült trompe-l?oeil, azaz megtévesztően valós térhatással, naturalistán megfestett kép.
    A boksz zárvány, melyben sűrűsödhetnek létező és nem létező világok; múlt, jelen és jövő; vágy és viszolygás, kéj és kín. Idő-kapszula. Kiemel egy gondolatot megtestesítő tárgytársítást a külső, prózai világból. Léleknél melengetett metafizikus "élettér": belső, eszmei mesevilág az embermesék tárgyiasult rekvizitum-gyűjteményéből. És lehet a boksz úgy pars pro toto (rész az egész helyett), hogy a "pars" van belül és a "toto" kívül... Vagy, ha az alkotói becsvágy arra ösztönzi a szerzőt, lehet mértanivá merevedett bonszaj, a boksz-dimenziók keretei közé zsugorított valóságdarab. Mintha messziről néznénk egy hagyományos dobozszínház díszleteit.
    Van tehát a boksznak kívül-je és belül-je, és a külső néző olykor úgy érzi, a benti (netán saját lelkének bent megbújó része) jól érzi magát odabent, míg a kintiek hiába kocogtatnák az üveget - még ha az csupán képzeletbeli is -, nem nyernének bebocsátást. Kivéve (esetleg!), ha a megfelelő lelki kóddal rendelkeznek. Viszont, ha az alkotó úgy gondolja, összekötheti a belül-t a kívül-lel (s voltaképpen mindig össze is köti), kiereszthet valamennyit a benti világból, vigyázva azért, nehogy úgy járjon a kinti világban, mint Aladdin lámpásának dzsinnjével, vagy Goethe a bűvészinassal. Mert ki nem bokrosodik meg attól, hogy kívül tágasabb; és az már több lenne a boksznál.
    Egyébként a gondolat szabad. Ki-be jár akadálytalanul, s a szenvedést csak az okozza, hogy a gondolatot esetleg nem követheti tett.

A doboz-műfaj egyike a vizuális kommunikáció kimeríthetetlen lehetőségeinek: az ecclesia militans aranyfüstös angyala fehér kagyló-pajzsával óvja tőlünk, jámbor bűnösöktől, a sötétség erőit... Vagy: a benti idő-vákuumot méri a mutatók nélküli alpakka zsebóra számlapjának míves kalligráfiája. Fájdalmas mementó, hogy kint félelmetesen gyorsul az idő, és a nosztalgiát csak fokozza az iránytűre tűzött nyírfakérgen díszelgő, magányos farmergomb... Vagy: négyezer éves nyomokat őrző, kiégett földkolonc pihen aranyozott piedesztálon. Idő-emlékmű. Fölötte tűz-lágyította fiókzár, fénylő sárgarézhengere az ablakhoz koccan, mögötte pszeudó íráslelet...

Végül is a dobozba minden belefér, az abszurd is. Vagy: talán leginkább az. A síkplasztikájába vagy térplasztikájába illeszkedő forma-, anyag- és tárgy- társításainak rétegvastagsága, a doboz harmadik dimenziójának mélységén múlik. Ám gondolati tartalma szétfeszíti, és érző-értelmező receptorok reményében kiáramlik a végtelen térbe.