Jámborné Balog Tünde
A NÁDAS
(részlet)

...nincs fájdalmasabb dolog az életben,
mint vaknak lenni Granadában.
(Icaza)

Ezen a nyáron annyi eső esett, hogy a mélyebben fekvő földeken lábon rohadt el a búza, a várost ellepték a békák, és kígyók tekeregtek az oroszlános kút medencéjében. Vízzel telt meg a régi banképület pincéje is, naponta kétszer áradt és apadt, mint a tenger, és a városon átdübörgő kamionok keltette hullámverés tompa loccsanással tört meg a lépcsőkön. Ez a kétemeletes sarokház a főtéren állt, a Bérpalota és a gimnázium között amolyan senki földjeként, mert többször is gazdát cserélt, de egy fillért se költött rá senki, szerencse, hogy tucatnyi százéves ostorfa áll előtte, és elrejti pusztuló homlokzatát, meg a galambpiszoktól foltos járdát.
    Mostanában az év nagy részében üres, csupán nyáron kap lakókat; vendégkórusok, kézilabdacsapatok szállnak meg benne, és itt rendeztük be a határon túliak művésztelepét is, amikor felbolydult a Kárpát-medence, hazamentek a megszálló katonák, és élelmes rendszerváltók kiárusították az országot körülvevő szögesdrótkerítés darabjait.
    A festők - elvétve szobrász is akadt közöttük - azokból a városokból jöttek, amiket mostanában régi nevükön sorolnak fel az időjárás-jelentésekben, és a patinás helységek történelmi múltja dicsfényként ragyogott körülöttük. Olyanok voltak, mint egy megelevenedett képeslapgyűjtemény, és egyáltalán nem látszott, hogy régi sebek marják őket belülről, mint a rák.
    Legtöbbjük szülőföldje vadregényes, hegyi táj volt - kivéve a bácskaiakét -, és eleinte féltünk, hogy a kis alföldi városban nem találnak semmit, amiből ihletet meríthetnek, de tévedtünk, mert a hulló vakolatú épületben szárnyalt a képzelet. A festők Alhambrának nevezték el a házat az előtte álló kút öntöttvas oroszlánjairól, bár egyikük sem járt soha Granadában, csupán a bácskaiak ruccantak át párszor Triesztbe, Féldeci Pável jutott el Párizsig, és az öreg kolozsvári festő vitte el szívbeteg fiát meghalni Amerikába.
    A festők otthonosan járkáltak a falusias utcákon, iszogattak a közeli Püspökkert vászonernyői alatt; biztonságban érezték magukat a vastag falak és sűrűlombú fák oltalmában. Nem zavarta őket az avítt berendezés sem és a padláson nyüzsgő sok száz galamb hajnali kiáltozása, de ezen a nyáron semmi sem ment úgy, mint máskor. Nappal apró szemű eső szitált, hol eleredt, hol elállt, éjjel azonban hatalmas zivatarok zúdultak a városra, sokan le sem hunyták a szemüket hajnalig. Medárd negyvennapos késéssel érkezett, és igyekezett behozni a lemaradást. Vízsugarakból kötött korbácsa kíméletlenül verte a palatetőt, és a drótüveggel fedett műhelycsarnokra nagy robajjal zuhogott a cifra bádogkupoláról lezúduló víztömeg. A világítóudvar - bizonyára a szellőzés végett építették, mert fény egy jottányi sem jött belőle - kibetonozott aljára két emelet magasról köpte vizét egy szétcsúszott csatorna, és a szűk helyen mennydörgéssé erősödő hang alapjaiban rázta meg az épületet.
    A festők nappal ingerültek voltak a kialvatlanságtól és vacogtak a hidegtől, senki sem hozott magával meleg holmit. Mindenki az errefelé ilyenkor tomboló kánikulára számított, kemény és fojtó hőségre, hogy éjszakánként megáll a kés a levegőben, ha részeg suhancok célba dobálnak a városszéli kocsmákban, és a lányok semmit sem hordanak a ruhájuk alatt. Még Boldog Lajosból is dőlt a panasz, második emeleti szobájában beázik a plafon, és nem akarnak száradni a figuráim, hogy fogom kiégetni őket?
    Féldeci Pávelnek hajszárító kellett, mert akvarelljein szétfolytak a színek, és szörnyeinek penészszakálla nőtt. Ahol felcseperedett, Kárpátalján is sok az eső, a lekaszált szénát tető alatt tartják, úgy hívják, hogy abora, de ennyi vizet ő még nem látott leesni az égből, méltatlankodott, és az öreg kolozsvári festő kínjában emlékezetből rajzolgatta csonka korpuszait, mert nem mehetett ki a lúdvári erdő korhadó fűzfái közé. Ezen csak a pálinka segít, egy kis pálesz, megmelegíti belülről az embert, majd hozok én nekik, ígérgette a helybéli szobrász, régi tanítványom. Tanácsokért járt be háromszéki kollegájához - lovas szoborra kapott megbízást a várostól, ám eddig soha nem mintázott lovat - és az innivaló mellé sajtot is ígért, igazi házi gomolyasajtot, de hiába tanulta meg a csatamének anatómiáját, továbbra is üres kézzel érkezett.
    Pálinkát végül a jólelkű téglagyárostól kaptak a didergő piktorok, másik pártfogónk, a műgyűjtő állatorvos pedig friss tepertőt és nagy kanna vörösbort hozott, de a társaság rosszkedvén ez sem segített.
    Mindenki szenvedett a szokatlan időjárástól, egyedül a bácskai festő nem panaszkodott. Már régóta nem érzett sem hideget, sem meleget, sorra berozsdállnak az érzékszerveim, még jó, hogy a hallásom megmaradt. Éjszaka éberen feküdt az ebédlőből nyíló kis raktárszobában a szekrény méretű hűtőszekrény mellett, mert a földszinten nem volt más lakható helyiség, hallgatta a kívülről beszűrődő hangokat és belül, az agyában megpróbálta színekre fordítani. Ez a dübörgés krapplakk feketével, az eső kopogása sötét ultramarin, és a vizes lombok csapkodása hasonlít a padláson fészkelő galambok szárnysuhogásához: türkiz és rózsaszín, mint a vadgerlék torka, gondolta és türelmetlenül várta a villámlásokat, mert fényük átderengett a szemére boruló sötétségen. Elmosódó kénsárga és kékesfehér derengésként észlelte az elektromos kisüléseket, és lidércfényük kivetítette a tudata határán szunnyadó emléket: egy füves, nádas, zsombékos lapály képét. Minden újabb villámlásban feltűnt a rét, közvetlenül előtte, annyira közel, hogy érezte az ázott fű szagát, és látta, hogy tébolyultan hullámzik a zivatarban. Futni kezdett felé, mint gyerekkorában, hogy belévesse magát, meghemperedjen benne, de nem ért el odáig, mert a csalóka fények gyorsan ellobbantak, és ő botladozva ott maradt a sötétben, mígnem az álom lecsapott rá, hogy mély kútjába rántsa.
    A bácskai festőt kegyeletből hívtuk meg, a régi időkre való tekintettel, talán ez az utolsó alkalom, hogy eljöhet, ennyit igazán megérdemel szegény, és Kata barátném nagyot sóhajtott, mert épp elég baja volt az egészséges festőkkel, én meg egy beteget akarok hozni. Kata éppúgy tanítványom volt valamikor, mint az ígérgető szobrász, rá azonban mindig számíthattam. Egy személyben volt titkárnő és mindenes, ráadásként pedig a telep múzsája és a festők vágyakozásának tárgya. Szép portrékat festettek róla, ám titkukat nekem vallották be, egyedül az udvarhelyi remete, Gábriel kiáltotta világgá. Szerelmes vagyok, ordított fel az oroszlános kút mellett üldögélve, és hangja sokáig verdesett a holdfényben fürdő háztetők felett.
    Megmondanád, honnan szerezzek téglát? néz rám Kata rövidlátó, nagy barna szemével, amikor kiderül, hogy a bácskai festő ágyát meg kell emelni, mert elmeszesedett gerincével valóságos akrobatamutatvány számára a lefekvés és felkelés. Kérj a téglagyárostól, mondom, boldog lesz, hogy ilyen könnyű feladattal bízod meg.
    A bácskai festő mindkét szemén hályog van, és csaknem teljesen béna, két mankóval araszol föl a végtelennek tetsző három lépcsőfokon, és közben ketten kétfelől támogatják. Hosszú küszködés után Boldog Lajos és Gábriel segítségével beér az ebédlőbe, csuromvizesen leroskad az egyetlen karosszékbe, és engedelmes hajótöröttként tűri, hogy Kata törülközőt csavarjon a feje köré. Ezzel a turbánnal igazi pasa lettél, mondja Boldog Lajos, ám máskor vidám arcán döbbenet ül, hallottuk, hogy beteg, de nem tudtuk, hogy ennyire, súgja oda az öreg festőnek. Megérkezik a téglagyáros is, és segít a vaságy lába alá tenni a téglákat. Legalább ennyi haszna van a gyárnak, mondja, ebben az esős időben nem építkezik senki, megint a tönk szélén állunk. Mióta ismerem, a téglagyáros folyton siránkozik, de azért mindig ad valamennyi pénzt, és ráadásul meghív minket vacsorára. Remek halászlevet főz, felesége pedig kapros túróslepényt süt: kisujjnyi tészta, háromujjnyi túró, tetején fényes, sötétbarnára pirult kéreg.
    Bácskai barátunk magába roskadva ül, és elkínzott arcával, ősz szakállával egyáltalán nem hasonlít hajdanvolt magára. Nagyon régóta ismerem, van vagy harminc éve, hogy először itt járt, és ma is látom magam előtt, amint hétrét hajolva bepréseli szálas termetét bogárhátú Fiatjába, és a mulatságos kis sárga autón hangosan dudálva pöfög ki a városból. A bácskai festő arcát akkoriban még dús fekete haj és fekete szakáll keretezte, ízes, délvidéki dialektusban beszélt, számtalan mulatságos történetet tudott, és bármennyi bort megihatott, mert soha nem kezdett akadozni a nyelve, és hazafelé hajnalban is végig tudott menni a sárga keramittégla járdaszegélyen. Minden nyáron megjelent a városban, egyszer vendégként, másszor átutazóban, művésztelepekre járt félakkora barátjával, ősztől tavaszig azonban nemigen hallottunk felőle és úgy képzeltem, téli álmot alszik, mint a medve. Csupán a falusi disznóvágások idején ébred föl, meg a lakodalmakra, ha meghívja a rokonság. Nagy hóban tapodnak a kisuvikszolt csizmák, a menyaszszony arcát pirosra csípi a hideg, és a násznép hujjogatva megy végig a behavazott főutcán, kezükben borosflaska, nyakán körbefont kaláccsal, és minden arra járónak inni kell az új párra.
    Egyszer egy télen mi is meglátogattuk Z.-vel, de nem volt sem disznótor, sem lagzi, a barátunk a műtermében dolgozott. Csavarokból, franciakulcsokból, gépalkatrészekből összerakott kompozíciót festett, és hasonlókat láttunk körben a falakon is. Jó képek voltak, de mintha kölcsön kapta volna őket, sehogyan sem illettek hozzá és a lakodalomhoz. Nem passzoltak az Adriáról küldött, maga rajzolta képeslapokhoz sem, tengerből kibukkanó, nevető önarcképeihez, a táncoló medúzákhoz, vigyorgó tintahalakhoz, sőt, a nőkhöz sem, akik körülötte nyüzsögtek. Minden városban volt barátnője, és utazásai hosszúra nyúltak, mert mindeniknél megszállt egy éjszakára. A maga módján hű volt szerelmeihez, visszajárt hozzájuk, míg végleg foglyául nem esett megrokkant testének. Olyan a gerincem, mint az öreg fa törzse, nem hajlik, csak törik, tűzre való vagyok én már, nem szerelemre, mondta legutolsó útján az utolsó városban az utolsó nőnek, megsimogatta könnyáztatta, hervadó arcát, és két mankóra támaszkodva kibicegett vedlő zománcú autójához, amit elmosódó sárga foltnak látott csupán a szemére boruló homályon keresztül. Festményein csattogva, csikorogva martak egymásba a fekete csavarkulcsok, és a balkáni sztrádákra vastag repedések rajzolták fel a széteső birodalom térképét. Elmúltak az aranjuezi szép napok, írta bizonytalan, reszkető betűkkel később egy fővárosi gyógyintézetből, köpi-e még a vizet az oroszlános kút az Alhambra előtt?
    A nagy esőzések idején valójában vak volt, csupán világost és sötétet érzékelt, és árnyakat, mikor valaki a látóterébe került. Nézzelek, mondta, ha egy régi barát hangjára ismert, és tétova mozdulattal kinyújtotta kezét, hogy közel húzza magához, megtapogassa az arcát, felidézze magában az ismerős vonásokat. Látlak, mondta, és halott szemében parányi szikra villant. Néha le is rajzolta az illetőt, és mi gyanakodni kezdtünk, mert bár reszketeg, szakadozott vonalakkal, de felismerhető portrékat vetett papírra, és rajzai megindítóan elevenek voltak. Higgyétek el, hogy semmit sem lát, Tamáskám szemműtétei nem sikerültek, erősködött felesége - az utolsó nő az utolsó városból - higygyétek el, hogy vak.
    De akkor hogy tud rajzolni? kérdezte a téglagyáros egy estén, miközben Medárd ujjai vadul doboltak a palatetőn, és bebocsátásért zörögtek a nagy, íves ablakokon. Mindannyian a félhomályos ebédlőben gubbasztottunk, a valahai bank kopár előcsarnokában, mint Kurosawa filmjében a monszuneső által foglyul ejtett utasok. A téglagyáros nem kapott választ, ezért megismételte: Hogy tud egy vak festeni?
    Az ember nem a szemével fest, barátom, és nem is a kezével, szólalt meg hűlő kávéja mellől Gábriel, Féldeci Pável pedig visszakérdezett: Beethoven hogy tudott zenét csinálni süketen?
    Mondják, belső hallása volt, bólogatott a kolozsvári öreg, és ivott rá egy kortyot. Nahát, ő meg belülről látja, oktatta Pável a téglagyárost, majd így folytatta: Hallottad már, hogy a legdivatosabb londoni műkritikus vak? Képzeld el, fehér bottal jár a verniszázsokra! A felesége elmeséli neki, mi van a festményeken, ő megírja a kritikát, és az jelenik meg a lapokban. Akit megdicsér, befut. Ha van vak kritikus, lehet vak festő is, nem?