Mihalovics Éva
KÉPEK ÚTKÖZBEN

I.

Az első képet a fogadóban láttam, ahol útközben a tenger felé megszálltunk, egy éjszakára. Már nem emlékszem pontosan, de azt hiszem, mert így logikus, hogy két szobát vettünk ki, én talán a lányommal osztoztam az ágy-szekrény-asztal aszketikus háromszögén, meg az ablakkal együtt megnyíló távolságokon, és a megnyugtató mennyiségű levegőn.
    Puritán, fehérre meszelt fal metszette ki a térből azt az emeleti folyosót is, amin végig kellett mennem, hogy eljussak a kőlépcsőig, ami aztán levisz majd a reggelizőhelyiségbe.
    Szokás szerint én voltam a leglassúbb. Nem bántam. A többiek, leginkább a fiam, de csak kicsivel mögötte maradva a férjem, így képzeltem, már a kávéjuk-teájuk mellett ülnek, szalámis zsemlékbe, sonkába és paradicsomba marva. Én meg lassú vagyok. A falat nézem, a napfényfoltokat és árnyékokat a soha nem látott fehérségű falon, kezemben a szobakulcs. Véletlenszerűen formált robusztus fadarab, a végére kis rézlemez illesztve. Biztos, hogy nem szögelt, rajta a 35-ös szám. Ennyi éves vagyok.
    A lépcső. Talpam alatt a lépcső hűvös, természetesen egyenetlen, meztelen kövei, gondolom, a környékbeli hegyekből valók. Most már szeretem a kövek meztelenségét.
    A kép talán a folyosón, de lehet, hogy már a lépcsőházban lógott a falon. Furcsa volt, a ház rajta épp, mint a fogadó, de valahogy egyszerre volt kint és bent, látszott a homlokzat, az ablak, sőt, egy darabka táj is, de ott volt, láttam, mintha a kép hasadás mentén megnyílt volna, látszódott egy folyosó, ajtó és egy lépcső, egészen meghökkentő perspektívával. Kőlépcső.
    Lehet, hogy a hasadás miatt, nem tudom, de úgy tűnt, a képen ugyanaz a csupasz érzékenység, az el nem fedett idegvégződések érzékenysége érezhető, mint a talpam alatt, a köveken. Óvatosan kell továbbmennem.
    (Ha nem vagyok ennyire lassú, talán észre sem veszem a festmény sarkában egy szoknya térben és időben ottrekedt hullámvetését, egy vékonyka strandpapucs és egy vádli villanását - de így láttam.)


II.

Tetszett nekem az a téglalap alakú, néhány oszloppal is tagolt helyiség, ahol a reggelit szolgálták fel. Ez is egyszerű, az, amire számítottam, kő, mészfehér, és némi viaszos puhaságú fa az ablakkereten, az ajtón.
    A többiek reggelijének romjai különös mintát rajzoltak az asztalra, a koszos porcelántányérok, az aljukon a kávémaradékkal különleges jelentőségre szert tevő bögrék, a frissen oszlásnak induló zöldségek, és az egész fölött a mindennek értelmet adó, a szokatlanul magasan lévő ablakon át beáradó napfény, mintha a világot látnám egy ennyire részletgazdag és ennyire pontosan megvilágított színpadon.
    Furcsa kis kávékiöntő a terítékem előtt, az utolsó tiszta felületek, a terítő ösvényeinek pora, a fényt és árnyékot egybemosni is képes, különböző szemcsenagyságú morzsa úgy látszik, jelenlétem hiányában az én tányéromig-csészémig nem bírt eljutni, most akkor ami tiszta, az része vagy nem része az asztalon megjelent világmindenségnek? Ezen gondolkozom, míg kitöltöm a kávét, és érzem, hogy közben a nap az arcomig ér, a vándorló fény már engem is megvilágít és melegít, jólesik.
    A csésze is meleg, fölötte a kávé páráját látom, a fényből, a hőből megpróbálok minél többet magamba zárni, ujjaimat szorosan fonom a csésze köré, hogy ottmarad az átmelegedettség bőrpírja, meg a párának-nedvességnek a tompa ragyogása. Tetszik.
    Nem vagyok éhes, nem akarok enni. Nézem a kávéscsészémet felülről, ráismerek az aranyozott szélű, mélybarna karikára, az előbb láttam a képen, talán a jobb alsó sarokban, egy szoknyalibbenésként is értelmezhető sötétebb színű háromszög közelében. Indulnom kéne.


III.

Itt még találtam egy kis csöndet, talán az utolsó hang a zárban megforduló kulcsé volt. Tudom, hogy az ajtón kopognak, tudom, hogy türelmetlenek, hogy indulnának, újabb harapások kilométerekből, tájból, élményből, abból, ami szerintük a világ, de itt most csend van. Az ajtó, megnéztem, több centi vastag. A hideg vízcsapot már elzártam, most itt ülök, kezemben aprócska, puha, fehér törölköző, vagy inkább kendő, van valami kétségbeesett tennivágyás abban, ahogy gyűrögetem, látom, a mosdó feletti meglepően nagy, majdnem egész alakos tükörben, látom. Félrefordítom a fejem, inkább kinézek a mosdó melletti ablakon. Itt is ugyanaz a viaszmeleg keret, ismerem már ezt a fát, de a kilincs kovácsoltvas, a kiegészítők többsége az, rusztikus hangulatú fürdőszoba, finoman krémszínű, többfelé is illeszkedni tudó csempék. Szép, valahogy intim, pedig tulajdonképpen hideg. De az a fekete vasdarab, a kilincs, mint egy nagyméretű bogár, az zavar az ablak és az ablak keretében képpé varázsolódó táj közepén, muszáj lesz kinyitnom az ablakot. Úgy majd nem látszik a kilincs.
    De ahhoz fel kell kelnem, és akkor eltűnök a kép jobb feléről, a tükörből, és azt is ki kell találnom, mit csinálok a kezemben a kis puha törölközővel, de ez a kép így volt jó nekem; és arányos, és egyszerre kint és bent, de a kilincs annyira nem illik bele. Ha letörne, ha eltűnne, akkor minden maradhatna így.
    Ki kell nyitnom. Akkor eltűnik. Utána még visszaülhetek.
    Persze, pontosan az történt, amire számítottam. Az ablak eddig a környező dombok zöldjét, szőlőtőkék grafikus rengetegét mutatta, felületes délelőtti aranyfénnyel átfestve, meg az eget, ami kék és nyári, más nem is lehetne, meg önkényes ritmusban változó, elmozduló felhőket. Most pedig minden megbillent.
    Az idő múlása emberien kisszerűvé válik, mihelyt megmozdulok, és tudom, mire elérek az ablakig, a kép veszíteni fog a távolságból, a kékből, a zöldből, az aranyból, és helyette majd házak és utcák kíméletlen tömbjei nyílnak meg.
    Így lett. És mégsem, tudhattam volna, jobban kellett volna bíznom. Mert a házak kőből vannak, és az utcák is, azokból a természetesen egyenetlen, meztelen kövekből, mint a lépcső, az én lépcsőm. Szerencsés vagyok. A kövek szürkéi és barnái képesek visszatükrözni a szőlőket is arannyal árnyaló napfény egy részét, az utcák grafikusan kirajzolódó egymás közti viszonyai pedig egyértelműen a dombok, a zöldek és a kékek hálója felé vezetik szememet. Kinyithatom, újra vehetek levegőt.
    Biztosan a kíváncsiság vezet, mikor az eddig megjelent függőlegesek és vízszintesek síkját testemmel egyszer csak itté és ottá szakítva kihajolok az ablakon. Kíváncsi vagyok, de nyugtalan, mert ha a kép ugyanaz marad, akkor én törésvonallá leszek, értelmezhetetlen diszharmónia, és azt nem akarom. Alattam az utcán emberek nyomai, például hangok, talán egy rádió, falnak támasztott bicikli, és egy korcs kutya, ahogy sietősen kopog a dombok felé a körmein, meg egy asszony. Félig nyitott ajtóban áll, a kutya után néz, aztán vissza rám, tudom, hogy vissza.
    Nem szeretem, ha néznek, de ez most éppen jókor történik, mert a kettőnk tekintetét összekötő egyenes végre új képre fűz fel engem, mindkettőnket, a köveket, az utcát, a kutyát. Mindent. Sőt, most úgy érzem, ebből az új képből sokkal könnyebb lesz kifelé, a horizont felé elmozdulnom, hiszen itt végső soron minden vonal a dombokon át a kékhez vezet, de lehet, hogy tovább is.
    Most már csak ki kéne jutnom.