Horgas Judit
"A KÜLSEJÉT LÁTOM, MEGNÉZEM BELSEJÉT"
avagy János vitéz és az ökokritika
(részlet)

A János vitéz XX. énekében főhősünk az óriás király nagy fekete várához ér, és "ekképp elmélkedék: / ,A külsejét látom, megnézem belsejét;? / S nem törődve azon, hogy majd megugratják, / Megnyitotta a nagy palota ajtaját." Könynyű neki: csupán az óriások királyát kell legyőznie, én azonban jóval merészebb feladatra vállalkozom, amikor bizonyítani próbálom: külső és belső, kívül és belül összefonódását és különbségét megközelíthetjük az ökokritika segítségével is, és Kukorica Jancsi tündérkirállyá válásának jól ismert történetében a környezet leírása és a főhős érzelmeinek, gondolatainak alakulása sokszor éppen a külső és a belső párhuzamára épül. Némi ugratással azonban én sem törődöm, lássunk hát neki, s bízzunk benne: a száraz kőebédnél ízesebb falatokra bukkanunk.
    A természeti jelenségek illusztratív, hangulatfestő vagy szimbolikus alkalmazása természetesen nem Petőfi találmánya; hosszan sorolhatnánk az irodalmi példákat, ahol egy tomboló vihar vagy rekkentő napsütés az adott mű szereplőinek belső ábrázolását erősíti vagy formálja: például a Lear király vihara az aggastyán lelki-fizikai összeomlását érzékelteti, a Közöny elviselhetetlenül forró napfénye Meursault eltompulását világítja meg. A szélsőséges természeti képek a történet atmoszféráját is befolyásolják: rendszerint baljóslatú, sorsfordító eseményeket jeleznek. A János vitéz fordulatosan kacskaringózó meséjében egyes képek figyelemreméltó következetességgel kísérik a szereplőket, és így alakítják a több műfaj jellegzetességeit ötvöző művet egységessé. A népmese, a nagyotmondó obsitos-történetek vagy a realista leírás hagyományait követve Petőfi legtöbbször a természeti jelenségekre helyezi a hangsúlyt, mintha ezeket érezné a legalkalmasabb, legkifejezőbb eszközöknek.
    Az indító kép sorra veszi a bukolikus költészet szinte minden kellékét: napfényes mezőn heverésző szerelmes pásztorlegény, faluvég, juhnyáj, tarka virágtenger, a patakban mosó kökényszemű szőke leány finom erotikával kivillanó térde és a szerelem beteljesülésének áthághatatlan akadályai, a szegénység és az árvaság. Theokritosz, aki elsőként írt pásztori idilleket, A kyklóps című versében a János vitéz kezdetéhez hasonló képet fest (a szó szoros értelmében, hiszen az "idill" a görög eidüllion, "képecske" szóból származik): "Gyakran tért a karámba a nyáj őnélküle vissza / zöld legelőjéről, míg zengve a szép Galateiát / egyre gyötörte magát a hínáros tengeri parton". Költészetének számos követője akadt, és az egyik névtelen töredékben, amelyben két pásztorfiú dalversenyre kel, megint csak ismerős motívumra bukkanunk: "Édesapám szigorú ám, / édesanyám is, s megszámlálják este a nyájat" - akárcsak Jancsi indulatos gazdája, aki "szokás szerint a nyájt olvasni akarta". A legjelentősebb római bukolikus költő, Vergilius IX. eclogájában két pásztor versekről beszélget, s Moeris elszaval pár verssort: "... felidézem e dalt, de talán te is ismered, oly szép: / ,Jöjj Galatea te! hagyd a folyót, mire jó az a játék?... / jöjj ide hát, hadd verje a zengő partot a hullám.?" - és a pásztoroknak oly ismerős dalban mintha az Iluskát csalogató Jancsit hallanánk: "Gyere ki a vízből... / Gyere ki a partra..."
    A bukolikus közhelyekből fokozatosan építkező kép szereplőit azonban Petőfi egyetlen egyszerű, ám dramaturgiailag bravúros versszakkal közvetlen ismerőseinkként ábrázolja: "Mert a pázsit fölött heverésző juhász / Kukorica Jancsi, ki is lehetne más? / Ki pedig a vízben a ruhát tisztázza, / Iluska az, Jancsi szívének gyöngyháza." A kép ezzel egy csapásra valóságossá, több dimenzióssá változik: Kukorica Jancsi és szerelme így karnyújtásnyi közelünkbe kerül, ugyanakkor mitologikus mesefigurákká nőve a mese szélesebb horizontján is látjuk őket. A leírásokban a narrátor életteli, gyöngéden humoros megjegyzései, a szereplők perspektíváján kívüli szemszöge még egy újabb dimenzióval gazdagítja a művet: egyszerre látjuk János vitézt kívülről és belülről. A meseszövést dramaturgiailag is segítő, az izgalmakat fokozó fordulatok kiszólnak az olvasóhoz, bevonva őt ezzel a cselekménybe, például a XIX. ének végén, az óriáscsősz legyőzése után: "Hát Jánost mi érte, szerencse vagy ínség? / Majd meghalljuk azt is, várjunk csak kicsinnyég". Máskor a narrátor megjegyzése a főhős subája alá, lelke legmélyébe nyújt bepillantást: "ő ugyan subáját gondolta nehéznek, / pedig a szíve volt oly nehéz szegénynek" - tovább mélyítve külső és belső párhuzamát. A folytonosan váltakozó perspektíva filmszerű élményt ad, mintha Petőfi több kameraállást hangolna össze: az V. énekben például a nagytotálból fokozatosan a főhősre szűkülő látványt hirtelen másik látószög váltja fel: már nemcsak mi látjuk a szalonnát falatozó fiút, hanem "Nézte őt a kék ég, a fényes nap... alább / Ragyogó szemével a tündér délibáb". A természetben ábrázolt juhász valódi, kölcsönös kapcsolatban áll a tájjal, környezetének éppen olyan szerves része, mint a "vakandok", melynek túrására "bocsátotta fejét, / Hogy visszanyerhesse elfogyott erejét".
    A mű elején a szerelmeseket bukolikus sablondíszletek helyett ismerősen meghitt falusi táj veszi körül, és a szerelmi enyelgés bevett fordulatait, a csalogatás ("Pillants ide... Gyere ki a vízből..."), a kérlelés ("csak egy pillanatra"), az érvelés ("a mostohád sincs itt a közelben"), az érzelmi zsarolás ("Ne hagyd, hogy szeretőd halálra epedjen") gyors fokozódását is hitelesebbnek érezzük. Már az első ének kezdő soraiban megjelenik az egész mesét végigkísérő két természeti elem: a nap és a víz, amelyeket a későbbiekben különféleképpen látunk. Jancsi kóborlását a nap nyugvása és kelése (illetve a hold és a csillagok megjelenése-eltűnése) kíséri, amely a történések idejét is megszabja, és utalásként rendszeresen visszatér az énekek elején és végén, például: "Az idő aközben haladott sietve, / A patak habjain piroslott az este" vagy "Mikor a nap fölkelt, s a holdat elküldte" vagy "Egyszerre valami csillámlott előtte, / Hát sugarát a nap fegyverekre lőtte" és így tovább.
    A XIX. ének elején, amikor Iluska halálhírétől nekikeseredve Jancsi céltalanul bolyong a világban, az idő múlását már nem az életadó, rövidebb ciklust kifejező nap, hanem a bús, havonta változó, szűzi hold7 jelképezi: "Már sokszor telt s fogyott a változékony hold". A nap hiánya maga a halál: Jancsi "örökös éjszakát" küld a zsiványokra, az elvágott gigájú óriáscsősznek "Napfogyatkozás jött szeme világára, / Melynek elmúlását hasztalanul várta"; a sötétségben pedig a gonosz tanyázik: a boszorkányok országában nincs sem nap, sem csillagok. János hívására az óriások sorra földhöz vágják a boszorkányokat, s "valahányszor egy-egy boszorkány megholt / Mindannyiszor oszlott az égnek homálya / S derült lassanként a sötétség országa". A külső környezet és a belső érzelmek párhuzamát Petőfi olykor ellentétbe állításukkal ábrázolja: "Az egész pusztában széjjel sütött a nap, / De az ő szívében éjek éje maradt."
    A nap jelentőségét Petőfi életkörülményeivel is magyarázhatjuk: a Vahot Imrétől bérelt sötét kis cselédszobába, ahol a János vitézt írta, alig jut be némi fény, mint azt A naphoz című versében is elpanaszolja: "Panaszom van kelmed ellen, / Hallja kelmed, nap uram! / Mi dolog az, sugarával / Bánni olyan fukaran? // Elballag kelmed fölöttem / Minden istenadta nap, / Kis szobám kelmedtől mégis / egy sziporka fényt se kap." A külső adottságok így alakítják a mű belsejét: a szűkösséggel és sötéttel dacolva Petőfi határtalan és napfényes mesevilággal ajándékozza meg hősét8: kóboroljon helyette is, vívja meg kardjával a harcot, amelyben szerzője egyszer, valami kukoricás szélén, majd végleg elbukik.
    A nap más értelemben is időmérő: a szereplők életidejét jelképezi. A mese délidőben, in medias res kezdődik, ezzel érzékeltetve, hogy bizonyos események (Jancsi megtalálása, nevelőanyja és Iluska szüleinek halála, szerelmük kialakulása - tehát mindaz, amit János a francia király udvarában elmesél) már megtörtént, a főhősök felcseperedtek és kellően érettek, hogy a mese sodra elkapja és megforgassa őket. Tündérországban a halhatatlanság egyik legfontosabb jelképe, hogy "nincsen ott nap kelte, nap lenyugovása" és örökös tavasz uralkodik - azaz megáll az idő, nem úgy, mint Jancsi kóborlásai során, amikor az égitestek állandó körforgása hitelesíti, hogy a kalandokból falujába hazatérő férfit a menyecskévé érett szomszédlány "Szegény Jancsi bácsi"-nak szólítja.
    A napkelte a mese egy pontján még jelentékenyebb szerepet kap: amikor a XXII. énekben a temetőben alvó Jánost a kísértetek éppen elragadnák, a hajnalt jelző kakasszó elriasztja őket, és főhősünk úgy ébred, hogy nem is sejti: újabb kalandot élt át. Az ének elején még megtudjuk, hogy Jancsinak "Meggyógyult már szíve a bútól egészen" - nem mintha megfeledkezett volna Iluskájáról, csupán a lány halálát fogadta el: a sírról szakasztott rózsát nézve "Valami édesség volt érezésében". A temetőben éjféltájt vad táncot járó kísértetek a halál másik, borzongatóan elfogadhatatlan arcát mutatják - Jancsi azonban nem ébred fel a zajra, s bár a kakasszóra felkelve "Testét a hidegtől borzadás átjárta", az epizód arra utal, hogy János vitéz a kívül-belől leselkedő halálon is átlépett, s így kiérdemelte, hogy elérjen az Óperenciás-tenger partjára, amelynek közepén valóban a halhatatlanság vár rá és kedvesére.
    A másik elem, a víz elsősorban Iluskához kapcsolódik: a műben csupán három alkalommal megjelenő leány az első énekben a patakban áll, az utolsóban az élet vizéből emelkedik ki. A negyedik énekbeli búcsúzásukkor a füveket, bokrokat harmat lepi, mely "Tán a szánakozó csillagok könnye volt", Iluska zokog, Jancsi "könnye kicsordult", jövőjüket pedig az életadó víz hiánya jellemzi: Jancsi "száraz kóró", Iluska "tört virág... Hervadó szerető". Az évszakok is összekeverednek: az első ének szerelmes-forró nyara először tavasszá szelídül: "Utószor látlak én, szívem szép tavasza" mondja Jancsi, az elválást az őszi táj ("Elváltak egymástól, mint ágtól a levél"), majd rögtön a tél érzékelteti: "Mindkettejök szíve lett puszta, hideg tél".
    Az ötödik énekben a pusztában gyalogló Jancsi egy tóra lel, falatozás után annak vizéből iszik, partján álomba merül, és az álomban megjelenik előtte Iluska. Az ábrándképet vihar zavarja meg, a külső és belső közti párhuzam itt félreérthetetlen: "Oly hamar támadott az égiháború / Mily hamar Jancsinak sorsa lett szomorú". Az álmot hozó víz ismét más formában jelenik meg: zivatar képébe öltözött sorsként támad a fiúra, aki keményen állja a próbát, s lám, a vihar hirtelen eláll, és a pára reményt adó szivárvánnyá alakul, előrevetítve tündérkirályságának idilljét: "A tündérgyerekek ott szivárványt fonnak / Szemsugarából a tündérleányoknak; / Mikor a szivárványt jó hosszúra fonták, / Ékesítik vele a felhős ég boltját."
    A XVIII. énekben Iluska alakjához ismét a víz kapcsolódik: a hazatérő János elsiratja ("megeredt könnyének bőséges forrása") és a szomszédlánytól megtudjuk, hogy a falu népe is "könnyet ejtett érte". A leány sírjánál megjelenik az életadó nap és a szűzi, bús hold motívuma: "Leáldozott a nap piros verőfénye, / Halovány hold lépett a napnak helyébe, / Szomorún nézett ki az őszi homályból, / János eltántorgott kedvese hantjától." A nap felváltása a holddal kettejük beteljesületlen szerelmét és Jancsi szüzességi fogadalmát jelképezi: "Vándorlok, vándorlok a világ végeig, / Míg kívánt halálom napja megérkezik.", s a képet tovább erősíti, hogy a következő énektől az egyre táguló, végül határtalanná, időtlenné váló időt nem a nap, hanem a hold váltakozása érzékelteti.