Levendel Júlia
KÖZBEN KINÉZ
(részlet)

Előrehajló felsőteste vonalát nézem, éjszaka van, fél kettő, úgy gondolom, rövid alvás után felriadt, járkált ide-oda a hálószobájuk, a fürdőszoba meg a konyha között, mezítláb, ne ébressze fel a feleségét, megállt a nyitott erkélyajtóban - telehold van -, aztán kilépett, két-három mély légvétel után enyhült a felriadást kísérő szorítás-fuldoklás. Ezekkel az előzményekkel nem sokat gondolok, már ott látom az erkélyen, úgy dől előre, hogy a fejét nem hajtja meg. A nyakánál kis homorulat, furcsa kampóféle - árnyképszerűen látom, s így még groteszkebb; nem fáj?, kérdezhetném, de nem kérdezek semmit, ő majd úgyis kinéz, el kell fordítania a fejét - merre? -, hogy tekintetünk találkozzon, s én erőltetett öngúnnyal próbáljak - nem is kitérni, azt nem lehet, de valamit mégis válaszolni, talán hogy: ne, ezt a pillantást ne! így, ilyen számonkérően és szomorúan csak teremtőjére néz az ember, de hát mi vagyok én?, ne, komolykodásunkkal ne legyünk nevetségesek!
    Miért? Nem nevetséges a mi kettősünk? Egy ilyen nap után, a sűrű esemény-moslékba merülés undorától és a kivergődés mámorától terhelten és ajzottan, amibe még önhitt kiválasztottság-tudat is csak-csak belejátszik, mert efféle kalandsorozat tényleg nem mindenkinek adatik - egy ilyen nap után...

Kilenc óra után pár perccel Hajnal Márton Budagyöngyén a villamosmegállóhoz sietett, a bevásárlóközpont és a benzinkút között vágott át, már látta feltűnni a Hűvösvölgy felé tartó 56-ost, de aztán csaknem elszalasztotta, mert az öregembertől négy-öt lépésre lecövekelt.
    Sok év telt el, mióta hatalmát vesztette, és az idő kegyetlenül elbánt vele - Hajnalt a ráismerés első pillanatra megütötte: "még él"?, szörnyű volt a kísértet-feltűnés, s még inkább a saját közönségessége, meg a nyomban öszszeálló jelenet is: az aggastyán gyámoltalanul, egyet-egyet csosszantva lépett, tántorogva markolta a levegőt, hályogos szemmel és nyilvánvalóan hályogos tudattal, a forgalom veszélyeinek kiszolgáltatva kóválygott - úgy tűnt, át akar menni a gyalogátkelőn. Ő is a villamoshoz? Aligha képes fellépni a kocsi lépcsőjére. Akkor hová? A túloldalon nincs más, csak a villamosmegálló. De akárhogy is: Hajnal látta őt, s hogy egyedül van és segítségre szorul. Máskor meggondolás nélkül átvezeti, ha szükséges, vissza az öreg lakásához, el a hozzátartozójához, a boltba, a gyógyszertárba, most meg dermedten bámulta csak az erőtlen - talán ha homályos foltokat látó - vénséget. Képtelen volt hozzá lépni, megszólítani vagy megérinteni. Nem tehet úgy, mintha nem tudná: ez a nyomorulttá lett ember mégiscsak egy korszak emblematikus figurája. Harminc évvel ezelőtt még rettegett és rosszindulatáról híres vezető, azt beszélték, moszkvai emigrációja idején feljelentgette magyar elvtársait, ?56 után szenvedélyesen uszított a Nagy Imre-kormány tagjai ellen, s talán a Snagovba hurcolás is az ő ötlete volt. Állítólag Kádár is félt tőle,s apránként, óvatosan zöttyentették ki a hatalomból. A nyolcvanas évekre azonban híre sem igen maradt, és az évtized derekán megjelent sokszerzős, a népi demokrácia történetéről szóló könyv nagy merészen a háttér-szereplők közt emlegeti.
    Hajnal se szerzőként, se szerkesztőként, sehogy, még négerként sem akart részt venni annak a könyvnek a munkáiban, de a megtorlás csupán az akkoriban szokásos szerződéses munkaviszony megszüntetésére, külföldi tanulmányút megtagadására, szigorúbb cenzúrázásra szorítkozott, és fel sem rémlett a lehetőség, hogy itt kell majd látnia ezt a szereplőt, a sima pusztulástól lealázottan, hogy bár most is közös világburokban léteznek, döntési és cselekvési lehetőség már csak neki jut: segíteni vagy sorsára hagyni. Legyűrni az undorát, eltolni a tudását és az ítéletét, s emberségesen - jóságosan? - a gyámolítandó mellé állni, vagy makacsul őrizni mindkettőjük méltóságát - vagyok, aki vagyok, és ő is az, aki, a halálig az, mindörökké? -, méghozzá úgy, hogy nem használja ki és nem növeli az aggastyán elesettségét, nem lesz emelkedett az ő rovására.
    A jelenés, az egész jelenet villanásnyi. Egy virágmintás otthonkában és nyűtt papucsban szaladó-lihegő asszony lecsapott az öregre - "miért nem szólt?... az istenért!... hogy megijesztett!" -, és Hajnal a villamosból visszanézve óriásinak látta a gondozónőt, a benzinkútnál és a bevásárlóközpontnál is nagyobbnak. Mintha ölben vinné az aggastyánt, mintha köténybe nyalábolt tűzifára hajolna. A háta egy pillanatra eltakarta a Rózsadombot.
    Hűvösvölgyben Hajnal még buszra szállt, gyalogolnia aztán már nem kellett, a 64-es szinte a falusias kúria előtt állt meg. Sokadszorra találkozott itt tanítványaival - a vendéglátó lányon kívül három állandó résztvevője volt ennek a második éve havonta rendezett privát kurzusnak, nyolcan-tízen gyakran előfordultak, többször akadt még alkalmi látogató is, s mert az öszszejöveteleknek volt valami illegális felhőburka, képtelen ostobaságok, feltételezések és vádaskodások is keringtek róla az egyetemen - így épülnek a legendák. Nem baj. Ezzel a doktori vizsgára készülő kis csoporttal egyszer a tizenkilencedik meg huszadik századi szabadság-értelmezésekről beszélgetve idézte Hajnal Vörösmartyt, hogy "végtére is, aki akarja a szabadságot, annak hinnie is kell azt", hozzáfűzve, hogy talán nem csak a szóhasználat, a nyelvi ízlés változott, Vörösmarty csakugyan "hitt" a szabadságban, míg manapság a kifejezés túlságosan patetikusnak tűnik, mert a fogalomhoz kötő érzület is más. "Én például szabadságfüggőnek tudom magamat", mondta, s kínos volt, hogy az elmaradt nevetés, a bármilyen felszikrázás magyarázkodásra késztette. "Mint a szenvedélybetegek". Szégyellte a hirtelen támadt távolságot. Előbb gyanakodott a saját kiöregedésére, mint a hallgatók korlátoltságára és érzéketlenségére, ezért is handabandázott olyan nekihevülten: minden mozdulata, szava integetésnek hatott, már-már mentésért esedező kalimpálásnak, kiáltásnak a szakadék túloldalára, s aztán megmámorosodott, mikor az egyik, már gimnáziumban tanító lány élesen kérdőre fogta: vajon ő hajlandó volna-e kilépni az egyetemi keretek közül, és minden pozíció, bármilyen csekélyke jövedelem nélkül, pusztán meggyőződésből tanítani. Mulatságos volt, nagyon is romantikus, tizenkilencedik századi a lelkes "igen"-je. A lány pedig felajánlotta, hogy pesthidegkúti házukban tarthatnák a szabadegyetemi szemináriumokat. A sebtében kialakított működéshez Hajnal javasolta: az első alkalomtól legyen befogadásra nyitott a társaság, bárki hívhasson vendéget, és ne legyen semmiféle szekta-szabályzat. "Próbáljuk meg, lehet-e". Ebben maradtak.
    Amikor Hajnal megérkezett, hatan voltak már - fél tucat, regisztrált magában, és nyomban utálta a szenvelgő észrevételhez társuló, szavakig sem jutó képzeteit -, azt mondták, várjanak kicsit az esedékes dolgozat felolvasásával, mert valószínű, hogy legalább ketten még befutnak. A bemelegítős várakozást töltötte be Hajnal meséje a budagyöngyei látomásról. Legalábbis szentül hitte, hogy már képes mesélni és oldottan társalogni - nemcsak a nyomorult-gonosz öregemberről, hanem a saját habozásáról: hozzálépni vagy se, segíteni vagy se; "szerencsések vagytok-e - kérdezte mégiscsak teátrálisan -, hogy már nem tudjátok, évtizedeken át milyen szerepe volt? Történész persze nem tarthatja szerencsének az ismerethiányt... de nem erről van szó..." - "hanem miről?", kérdezte a mindig édesre-babásra sminkelt, s mégis mindig mogorva lány. A szájára kent lilás-rózsaszín festékben nyomot hagytak a fogai. Vad karcok. De mert gyakran előfordult, hogy kötözködve belevágott még a felolvasásokba is, Hajnal gyanútlanul válaszolt; "indulatokról... pontosabban indulathiányról... azért mondtam, hogy másról van szó, mert a saját mondatom közben éreztem, milyen rossz kifejezés a ?nem tudjátok?... dehogynem... tudnotok kell... tényszerűen tudni, ami egyébként nem kavarhat már bennetek olyan indulatokat, mint bennem... De mielőtt emlékeztetnél a saját monomániásan ismételgetett meggyőződésemre, hogy az idő semmiféle sebet nem gyógyít be, vagyis az időmúlás önmagában nem old meg semmit, gyorsan megerősítem... most is, hogy valóban nem. Pontosan így gondolom, és nem is látok ebben ellentmondást... vagy az ellentmondás csak látszólagos... normális embert a múltbeli... még a régmúltbeli események és szereplők is... lehet, megindítanak... bár ez meg rettentően finomkodó szó... szóval ha a régen elpusztultakat elevenségükben, testiesen érzékeli is valaki... igazán testiesen... színnel, szaggal, formával... nem is feltétlenül megindító testiességgel, mert lehet, hogy inkább büdösnek és rondának kell érezni, de... nézd, abban biztos vagyok, hogy az elevenség-érzet nem a történész kiváltsága... én például inkább azért lettem történész, mert a szokásosnál elevenebb bennem a múlt... persze egy idő után meghatározóan hat már a beállítódás, a gyakorlat... egy idő után nincs is értelme mérlegelni, mi minek a következménye, mi volt előbb vagy mi volt a kiváltó... Különben meg hajlok arra, hogy ezt az elevenítési képességet erkölcsi minimumnak tartsam... különösen mióta történész vagyok... szóval jó régen... Hányszor láttam, hogy a megdermesztett, tárgyiasított múlttal milyen galádul lehet elbánni... gyakran nem is alattvalói buzgalom vagy szolgalelkű félelem hajt erre... elegendő a gyenge képzelet, a szökős érzelmi háztartás... hanem most aztán csakugyan nem erről volt szó... mondhattad volna, hogy nem... Szépen elkanyarodtunk... miért prédikáltam?... igen... tudom... hogy egy bármilyen tájékozott és érzékeny huszonévesnek mégsem tartozott az életéhez... én meg, noha nem találkoztam vele..."
    Ahogy Hajnal hirtelen megakasztotta magát, mindannyian a lány felé fordultak, még vendéglátójuk később érkezett barátja is. A fiú percekig állt Hajnallal szemben, nem vette le a vállára akasztott vászontáskát se. Igyekezett nesztelenül közeledni a kertben ülőkhöz, és intett csak, hogy hoz majd széket, igen, leül majd, később, ne foglalkozzanak vele, de amikor Hajnal olyan váratlanul-rémülten elnyeste a saját monológját, a leggyorsabban mozdult. Odalépett az akkor már rázkódva zokogó lányhoz; "Bogi, mi baj? Rosszul vagy?"
    A lány meg, mintha nem látná, nem hallaná, felugrott, és előrelökött kezével a fiú állába ütött. Öléből a földre hullott füzet, golyóstoll. Dúltsága - talán a szertelen-vad túlzás miatt, ahogy elkente arcán a rózsaszín meg fekete festéket, beleharapott a szájába, ökölbe szorította a kezét és a torkához kapott - megjátszottnak tűnt. Berohant a házba, otthagyva a megszédült, arcát tapogató fiút meg az egész kínosan, de nem megrendülten hallgató társaságot.
    A vendéglátó lány körbepillantott; "bemenjek?... úgy illik?... megnézzem?" És a tanácstalan csöndben, ami a napsütésnél is melegebben burkolta, és mind érezték, össze is hurkolta őket, a lány vállvonogatva felelt magának: "muszáj megnézni..." Jólesett, hogy senki se mondott semmi megítélőt, beérték, hogy egymás szemében láthatták az egyetértést. "Nem tudom, mi van vele... bezárkózott a fürdőszobába, azt mondta, ?hagyjál?... fogalmam sincs, mi ez..." Kifordított tenyérrel is jelezte, hogy többet nem tehet, megállt a kitárt üvegajtó előtt, mutatta: "nem tudom... fogalmam sincs...", és jött vissza a körben ülőkhöz, de mielőtt eljutott volna párnával bélelt kerti székéig, őrjöngve kirontott Bogi. "Kiröhögsz most?... akkor minek hívtatok?... mi a fészkes fenének kellettem én?... szórakozni?... mire volt jó ez a provokáció?... hülye mese... hazugság... szemenszedett hazugság... csak hogy bekapom-e... láttam végig, hogy nekem szól a provokáció... láttam, és mégis bekaptam... én hülye, barom... sikerült nektek... tessék!... most lehet kéjelegni!... De mire jó az?"