Kámán Balázs
Ő LEHETETT

"Badarságot álmodni: szerencse"
Krúdy Álmoskönyvéből

A Moszkva téren, a Dékán utca felé kanyarodó sáv mellett a korláttól épp ellépett, le az útra, és bicegve megindult felé az, pontosan az a hajléktalan. Nyűtt Metró újságot tartott a melle előtt, az orra, mint egy bokszolónak, laposra nyomott, a homlokán nem egyszerű sérüléses dudor, inkább ökölnyi, lila kinövés. Koszos dzsekijén kínai jelek - ezt a béleletlen orkánkabátot viselte tegnap és tegnapelőtt, az elmúlt héten, egész nyáron és tavasszal is.
A dzseki alatt zöld-fehér fradis trikó. Már mióta időszerűtlen.
    Nem a lámpát nézi, hanem a szemközti autósort, s abban a pillanatban, amikor az első helyre jutott kocsi megáll, ő feljebb emeli az újságot, ellép a korláttól, s ha az úrvezető elutasítóan int vagy elkerüli felkínálkozó tekintetét, megtorpanás nélkül biceg a következő s az azután következő autóhoz. Két-három percenként indul hát, mindig onnan, az elkerített járdasziget első korlátjától. Alkalmanként négy-öt várakozó autó mellett tud elhaladni, s már fordulhat vissza. Az újságot ilyenkor a combja mellé ereszti. Nem kell változtatnia a tempón: mire a lámpa sárgára vált, már odaér a korlátjához. Várakozás nélkül indul, és látható csalódás nélkül fordul aztán, olyan egykedvűen mutatja meg a nyomorúságát és úgy mozgatja végtagjait, mint egy futószalag mellett dolgozó betanított munkás. A meztelen lábára vett barna szandál csatját spárga pótolja.
    Ő az!
    Ezúttal négy autó állt előtte - lehetséges, hogy a hajléktalan nem jut el hozzá, s akkor még csak tettetnie sem kell, hogy nem látja. Mert rendszerint a hülye vakságot választja. Undorodik ettől, ettől a leginkább, mégis inkább hülye érzéketlenséget színlel. Általában azt. Vagy mindig azt. És nagy sikerrel. Hogy mekkorával, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ma hajnalban megint ezzel a szerencsétlennel álmodott.
    A feleségére sandít, észreveszi-e az ő elszánt igyekezetét, hogy ne kerüljön kapcsolatba a ki tudja, mióta itt működő koldussal - nem ad pénzt, de nem is akarja elutasítani. Nem mozdítja se a szemét, se a kezét, semmijét, amúgy sem lehetséges jó mozdulat -, odasandít, hogy észreveszi-e a derekától a halántékáig nyilalló borzongását és a vörösödését. Érzi, hogy vörös a feje, szinte lángol - bár kanyarodott volna a Szilágyi Erzsébet fasor felé! -, de az asszony épp jobbra néz, s csak akkor fordul vissza, amikor gázt ad, indulhatnak. A felesége tekintete talán súrolja a bicegő férfit. Vagy nem is súrolja. Valószínűleg nem. Nem látta.
    Mégis, a bizonytalanság miatt beszél az álmáról, iparkodik lazán, szinte fecsegősen megszólalni, hogy milyen különös, mintha ezzel a koldussal álmodott volna; "autóban ültem, de nem ebben... nem is tudom, miféle autóban... de nem is érdekes, csak hogy az autóval együtt... az autóba zárva valami víz fenekén kuksoltam... tengerbe vagy folyóba süllyedtem, és ez az ember elúszott... vagyis ellebegett a szélvédő előtt... meredten bámult rám, aztán itt, az oldalsó ablaknál tűnt fel... közelebb, még közelebb jött, végül az arca úgy rányomódott az üvegre, mintha kép volna. Nem mozdult a szeme, a szája se, és mégis bámult rám. Ijesztő volt ez az üvegre kent arc... ijesztő volt a közelsége, de azért tudtam, hogy ő kint van, én bent, és nem érhet hozzám..."; a felesége közbenevetett; remek, ő kint, te bent, és mindketten a vízben. Így van ez a kozmosz minden jelenségével... meg az egész történelemmel; és a csattanós összefoglalásán megint nevetett kicsit. Aztán a váratlan csöndjükbe eresztett még egy emlékeztető-sürgető kaccantást. Úgy nyerített, mint egy jutalmat követelő versenyló, s elkomorult, hogy a hiúságát dagasztó gesztus, most mindenféle gesztus elmaradt, pedig ő ilyenkor csakugyan hódolni szokott az asszony szellemessége előtt. Hálásan bólogat, tódít - régebben szerelmes rajongással kényeztetett. Most ütni tudna. Legjobb hát, ha hallgat, ha csak az utat, a forgalmat figyeli.
    Mióta már, hogy gyűlöli ezt a gyorsan jövő - nyilván tréningezéssel fejlesztett és kéznél tartott - szellemességet, és bár tudja, hogy a felesége nemcsak rutinosan fröcsköli a bölcsességeit, ezeket a mindig eredetinek hitt életigazságokat, hanem kényszeresen azért is mondania kell, és mindig újabbakat és újabbakat eszkábálni, mert tőle már nem érkezik a megszokott elismerés. Mintha több, még több, s az elviselhetetlenség határa után is még egy adagnyi parfümöt spriccelne magára. De nem beszélhet nyíltan, hogy hagyd abba, az istenért, legyen elég már, elég!, elég, mert kiszállok, elrohanok - nem mondhatja, és persze képtelen elszánni magát valami méltatásra. Képtelen megereszteni akár egy aprócska mosolyt.
    Ez a víz alatti találkozás - nézés - különben sokkal békésebb volt, mint a néhány nappal korábbi álomjelenet. A dzsekiben lebegő férfi csak bámulta őt, s ő visszabámult. Nem igaz, hogy tudta: a másik nem érintheti, inkább kereste és mintha érezte volna, hogy az üveg nem választ el, mert ő is odanyomta az orrát az autóablakhoz, félig csücsörített, nyitott szájjal olyan volt, mint egy hal - lélegzetük párája lecsapódott, holott hát vízben voltak, mindketten mélyvízben, s más élőlény fel sem tűnt. De szomorúbban ébredt, mint amikor holtan látta a hajléktalant, s úgy tűnt, akaratlanul bár, de ő ölte meg. A korábbi álomban is egyedül ült az autóban, nyári melegben, világos nappal. Meztelen karját a lehúzott ablakba tette, amit sohasem szokott, kézfeje a kormányon, és míg várakoznia kellett a piros lámpánál, odajött a koldus, mutatta az újságot, tolta előre, a félbe hajtott lap sarka meg is karcolta a karját, vagy inkább a kilógó könyökét, de a szerencsétlen ennyivel nem érte be, nem hagyta, hogy ő elfordítsa a tekintetét vagy bárhogyan a hülyét és érzéketlent alakítsa - benyúlt a kocsi terébe, be egészen az arcáig, s közben valami olyasmit mondott, hogy "tessék, tessék csak...", mint egy igazi árus, nyomakodott és alig artikuláltan karattyolt, ő meg védekezően és hárítóan felemelte jobb kezét a kormányról, s mutatóujjával nem is ellökte, inkább csak elrekesztette magától a koldus kezét. A férfi mégis hátradőlt, lezuhant az autó mellé - illetve nem is mellé. Amikor a hirtelen támadt csődület ellene fordult, a halott jó pár lépésnyire volt az autótól. Az álomban nem látta magát kiszállni, odamenni a földön fekvőhöz, de másképpen nem lehetett, és mondta is, hogy ő nem lehetett, ő bent ült a kocsiban, nem bántotta ezt az embert, de akadt tanú, aki kiabált, hogy igenis, ő lökte el; brutálisan... kérem... brutálisan megtaszította, és egy ilyen kiéhezett, legyöngült hajléktalannak, ugye, nem sok kell..."; összevissza ordibáltak és hadonásztak az arca előtt, mondhatott bármit, a lincshangulatban senki se figyelt rá. Futni kezdett, nem jutott eszébe kocsiba szállni - addig futott, míg zihálva, könnyes arccal felébredt.
    Egy esztendőnél régebben dolgozik a Fillér utcai kft.-ben, azóta reggelente együtt indulnak a feleségével. Eleinte ő vezet - keresztül a Moszkva téren, a Dékán utcán, húz föl a Rózsadombra -, aztán kiszáll, az asszony átcsúszik a vezetőülésre, és elviszi a kocsit. Mikor megállt, üresbe kapcsolt, jobb kézzel kiszabadította magát az övből, ballal nyitotta az ajtót, és nem hajolt a feleségéhez. Mintha észre sem venné. De a járdaszélen maradt, megvárta, míg a felesége megfordul és gurul lefelé. Ameddig láthatta, nézett utána. Megtehetné, hogy lesétál, le egészen a Moszkva tér katlanáig. Nem kellene odamenni, hát még megszólítani az újságos koldust, csak állni a közelében. Felszállhatna a 49-es buszra is. Lemehetne, és senkinek sem beszélne délelőtti sétájáról. Az égvilágon senkinek.
    Mikor a felesége már hetedhét határon túl járt, nyitott tenyérrel megsimította a haját, feltűrte vászoninge ujját, és megnyomta a fehér vaskerítésre szerelt kapucsengőt; hahó; a gyorsan érkező berregéssel beléphetett.