Varga Zoltán Zsolt
"KIVÜL-BELŐL"
(részlet)

Beléptem az előtérbe, de a szemüvegemre csapódott párától alig láttam valamit, csak a zsúfolt, túldekorált helyet érzékeltem, homályos foltokat. Lekaptam a szemüveget, és vaksin hunyorogva félrehúzódtam, hogy kitűrt ingem sarkával letörölgessem a lencséket. Ekkor jutottak el tudatomig a kiállítóteremből hallatszó ismerős verssorok: "...Kettős teher s kettős kincs, hogy szeretni kell..." Olyan - nem találok rá jobb kifejezést - "sátáni" hangon szavalta valaki legkedvesebb költőmet, hogy összerándult a gyomrom. El se tudtam képzelni, mi folyhat odabent, hiszen én egy előző este megnyitott életmű-tárlatra jöttem, ahova mindössze az csalogatott be, hogy a kiállító művésznő családneve meg az enyém megegyezett. Kíváncsiságom legyőzte viszolygásomat, indultam a fehérre meszelt csarnok felé. A küszöbön felmutattam diákigazolványomat az egyiptomi írnok időtlenségével üldögélő jegyszedő néninek, majd körülnéztem. A falakon és paravánokon összezsúfolva sorakoztak a képek, a jobb oldali sarokban pedig kiállításokon szokatlan jelenet tárult elém: valaki, akit a kíváncsiskodók gyűrűje szinte teljesen kitakart, egy karosszékben mesterkélten feszítő nővel szemben gubbasztott, háta mögött hosszú sor kígyózott. Nem volt időm kibogozni az "élőkép" értelmét, mert abban a pillanatban a versmondó rekedt baritonja fülsértő kárálássá erősödött: "... s ágya körül, üszkösen, ha elszenderül, vakogjátok velem: Nagyon fáj..." A kellemetlen hang irányába fordultam, s végre megláttam forrását a bejárattól balra, egy ütött-kopott szalagos magnetofon "személyében". Mint akit megbabonáztak, odaballagtam és megvártam a vers fojtott hangon elsuttogott utolsó sorát, ám pár pillanatnyi szünet után elölről kezdődött a költemény - a szalagot végtelenítették!
    Megrökönyödve álltam a magnó mellett, aztán a csoportosulás közelébe sompolyogtam. "Bach-fúga, Bach-fúga, segítsetek Farkas Annának!" - kántálta ugyanaz a hang élőben, mint amelyik a szalagról szólt. Elmentem a szemközti sarokig, visszafordultam, s abból a szögből nyomban megvilágosodott előttem a jelenet értelme. Csapzottan ősz hajú, felpüffedt arcú nő kuporgott a kempingszéken, egy látogató portréját rajzolta, újra és újra fájdalmasan fohászkodva: "Bach-fúga, Bach-fúga, segítsetek Farkas Annának!" Ő volt a kiállító művész. Befurakodtam az érdeklődők közé, és Farkas Anna válla felett figyeltem a készülő rajzot. Vastag, fekete filctollat használt, hegyét szinte egyszer sem emelte fel a papírról. A gyerekrajzok kéményfüstjeként hurkolódó vonalak az ideges gesztusokat is rögzítették, és hol kiszélesedtek, hol összehúzódtak a kéztartástól függően. Egy perc alatt elkészült a portré, odafirkantotta a versrészletet is, s ülhetett eléje a következő. A tekintélyes méretű sor az ingyen-portré reményében kanyargott a szék mögött.
    Sietve végignéztem a hatalmas, retrospektív tárlatot, aztán én is beálltam a potyalesők közé. Farkas Anna hatvanas éveit taposhatta. Ültében is látszott, hogy apró termetű. Barna, durva szövésű szoknyát viselt, s hozzá ujjatlan, fekete garbót. A kontraszttól még fehérebben világító karján petyhüdten ráncolódott a bőr. Időnként hátrakapta fejét, talán hogy felmérje, hány rajzra futja még erejéből, s ilyenkor püffedt szemhéja alól kivillant vizenyős kék írisze. "Mint a csúf békává varázsolt királylány" - gonoszkodtam magamban.
    Farkas Anna mindenkit tegezett: "Ki vagy?" - szegezte a karosszékbe telepedőnek a kérdést, korra, nemre tekintet nélkül. A válaszul elrebegett néhány mondat és a karakter alapján választotta ki az elmaradhatatlan, fejből idézett költemény részletét.
    Öten-hatan állhattak még előttem, mögöttem talán háromszor annyian, amikor prominens vendég érkezett, Kasznár József, a tüskés szemöldökű és bajuszú, országos hírű költő. Farkas Anna szó nélkül otthagyott bennünket a kedvéért. Belekarolt és körbecipelte. Némelyik kép előtt hosszan, heves gesztusokkal magyarázott, nyilvánvaló volt, hogy tárlatvezetése akár egy óra hosszat is eltarthat. A hoppon maradtakon végigsepert a csalódottság hulláma, felerősödtek az addig csak sutyorogva tett megjegyzések: "Ez nem normális!", "Nincs ki mind a négy kereke!", "Süsü!" Én voltam az egyetlen, aki képeit nézegetve türelmesen várt rá a magnó háttérzajában. A szavak értelme egy idő után kihullott belőlem, úgy hallgattam a "véges-végtelen" verset, mint valami idegen nyelvű litániát.
    Farkas Anna egyszer csak lehuppant az ülőkéjére, én meg leereszkedtem vele szemben a karosszékbe. "Ki vagy?" - kérdezte, s rám emelte delejes, vesébe látó tekintetét. Pironkodva habogtam: "Farkas András vagyok, képzőgimis." "Gyere vissza délután. Akkor lerajzollak" - mondta fáradt legyintés kíséretében, majd végképp magába roskadt. Szemét lehunyta, ráncai, mint koncentrikus körök, a két táskás szemhéjtól kiindulva gyűrűztek a homloka és az arca felé.
    Cseppet sem bántódtam meg, mert azonnal eldöntöttem: visszajövök. Kíváncsi voltam, milyennek lát egy művész. Kiléptem a január végi bágyadt napsütésbe, mélyen homlokomba húztam mcmurphy-sapkám, és a csípős levegőt kortyolgatva elindultam a kollégiumba, hogy megebédeljek.
    Három óra lehetett, amikor visszaértem a Műcsarnokba. Farkas Anna újra pezsgett, megint osztogatta az ingyenportrékat. Akkor még nem tudhattam, hogy ez a testileg-lelkileg törékeny asszony azokban a napokban jutott el élete zenitjére ezzel az egyszeri életmű-kiállítással az ország első számú kiállítóhelyén. Ezért durrogtatta el petárdáit, a magnóra vett szavalatot, a látogatók rajzolását, a művésztársak tárlatvezetését.
    Ismét beálltam a sorba. "Nincsen helyem így, élők közt..." - darálta tovább a magnó megszállottan, és "Bach-fúga, Bach-fúga..." sóhajtozott a művésznő munka közben. "Nahát, visszajöttél!" - szakadt fel belőle, ahogy meglátott. Ripsz-ropsz lefirkantott, kissé eltúlozva loboncos hajam tömegét. Egy számomra ismeretlen Ady-idézetet kaptam: "S a lábuk térdig meztelen." "Kérlek, ne menj el, várj meg!" - nyújtotta át portrémat, aztán hátrafordult: "Még három vendéget tudok ma lerajzolni. Nem bírok többet. Sajnálom..."
    Amikor odalépett hozzám, először éreztem meg furcsa szagú leheletét. Nem voltak alkoholisták a közvetlen környezetemben, ezért mint "éter-" vagy "kórház-szagot" raktároztam el magamban. Pár hetes ismeretségünk alatt sem ismertem föl, hogy alkohol párolog a szájából, mivel sohase ivott a jelenlétemben. Csak sok-sok év múltán értettem meg, hogy az alkoholizmusnak abban a fázisában szenvedett, amelyikben a beteg már saját maga előtt is tagadja a piálást, mint Feri, a holdvilágképű műköves, aki a kilencvenes évek derekán az öntőműhely legrejtettebb zugaiban spájzolt flaskákból kortyolgatott, s ha valaki ezzel szembesítette, őszinte felháborodással tiltakozott.
    "Mostantól te leszel a személyi titkárom, úgy foglak bemutatni mindenkinek, mint a legkisebb gyerekemet. Milyen szerencsés véletlen, hogy ugyanaz a családnevünk!" - jelentette ki, pillanatig sem kételkedve, hogy vállalom a szerepet. Nem tévedett. Belementem a játékba, mert találkozásunkat sorsszerűnek éltem meg. Mit vártam ettől a fura kapcsolattól abban a pillanatban? Mestert, nemtörődöm tanáraim helyére, irigységet társaim részéről, egy ajándék festményt, vagy csak meg akartam fürödni a híresnek hitt ember dicsfényében?
    "Az első feladatod az lesz, hogy felhívod a gyerekeimet, jöjjenek el az anyjuk kiállítására" - dobott rögtön a mélyvízbe. Egy cetlin odaadta a három nevet és telefonszámot; átfutottam, mindhárom gyereknek különbözött a családneve! Kikísért a portára. "A fiam elintéz számomra néhány telefont" - mondta, s én megkaptam a gömbölyded, fekete készüléket a fehér, perforált karikával. Életem legkínosabb telefonálásai közé tartozik az a három. A vonal másik végén minden alkalommal ugyanaz a szorongató csend, majd halk kattanás...
    Amikor visszamentem, Farkas Anna egy nekem háttal álló, magas, őszes hajú, szürke öltönyös férfival beszélgetett. Rögtön észrevettem, hogy "anyámat" mintha kicserélték volna; feszesebb lett a tartása, kipirult az arca, áhítatos tekintettel nézett fel partnerére. "A herceg, akire várt a csúf béka ..." - suhant át rajtam.