Demény Péter
LÜKTETŐ KERÜLET ALKOTTA KÖR

Bíró Béla centrifugális gondolkodó. Dráma-, irodalom-, színházelmélet, politológia, filozófia, fizika, genetika - fel sem lehet sorolni a szellem minden olyan területét, amelyen otthonosan mozog, amelyről megbízható tudása van. Figyelme mindenre kiterjed, agya mohón szívja magába az emberi elme újabb és újabb felfedezéseit, nincs az az információ, amelynek ne lenne birtokában s amelyet ne tudna felhasználni a megfelelő pillanatban. Bíró Béla életművét lapozgatva nehéz eldöntenünk, ugyan mi is érdekli ezt a szerzőt a legjobban, mi az, ami nélkül nem tudna létezni. Mintha nem lenne középpont, amely magához rántja a rengeteg, töméntelen mennyiségű tényt, adatot, jelenséget, egy olyan középpont, amely (képzavarral élve) rendet vág bennük.
    Annál nagyobb az olvasó meglepetése, amikor Bíró Bélát nem mintegy "felülről", az általánosságokra figyelve, a köteteket sorjázva, hanem "szemtől szemben", egy-egy könyvön belül veszi szemügyre. Akkor láthatja, mennyire centripetális ez a gondolkodás mégis; mennyire rendszerezi az első pillantásra széttartó információkat, milyen biztos mozdulattal állítja egy pályára s küldi őket az opus előre megjelölt irányába.
    Úgy gondolom, ez a termékeny kettősség teszi Bíró Bélát érdekessé a szellem világában. A szerteszét ható vektorok hirtelen ugyanarra fordulnak, a különböző területekről érkező erők mind a célpontra mozdulnak - jelen esetben a Tragédia gömbjét repesztgetik; másfelől mégis marad annyi energiájuk, hogy olykor ki-kiváljanak a nyalábból, és rövid időre ismét a kerület felé törjenek.
    Hogy most már elszakadjunk a fizika képeitől, mindez számomra a következőt jelenti. A Tragédia paradoxona felvázolja az értelmezés mindenkori problémáját ("1. A kutatók többsége mélyen meg van győződve, hogy a Tragédia remekmű, azaz esztétikailag koherens alkotás. 2. Mégis (...) újra és újra el kell ismerniük, hogy a mű - egészen alapkoncepciójáig - tele van feloldhatatlan ellentmondásokkal, azaz esztétikailag inkoherens." - 5. oldal), aztán több, mint kétszáz oldalon (levezetésekkel, utalásokkal és ábrákkal) bebizonyítja, hogy ezek az ellentmondások feloldhatók, csak meg kell találni a kulcsot hozzájuk: a gnosztikus filozófia szempontjából kell elemeznünk őket. Ezt nevezem centripetális gondolkodásnak. Ugyanakkor a kételyek (a centrifugális erők) végig jelen vannak, végig éreztetik hatásukat, megkérdőjelezik a határozottan célra tartó értelmezés jogosultságát. A 203. oldalon, amikor már gyakorlatilag mindennek a végére ért, már mögötte a nagyon művelt, okos és eredeti bizonyítás, amikor már (elvileg legalábbis) nyugodtan hátradőlhetne, Bíró Béla még feltesz egy kérdést: "...egy utolsó komoly nehézséggel még mindig szembe kell néznem: hogyan lehetséges, hogy az a Madách Imre, aki korábban (és később is) kudarcot kudarcra halmoz, erőtlen és formátlan költemények és drámai művek hosszú sorát alkotva meg, a Tragédiát nyelvében, szerkezetében és gondolatiságában is meglepően egységes és koherens műalkotássá formálja? Alkothat egy dilettáns vitathatatlan remekművet?"
    Bíró Béla láthatóan önmagát sem kíméli. Nem úgy oldja meg a kételyeket, hogy lesepri őket az asztalról, hanem hogy szembenéz velük, komolyan veszi kétely voltukat. Nem azért fogalmazza meg a kérdést, mert tájékozottságát szeretné bizonygatni, hanem mert valóban kérdés, az ő számára is. Ez pedig már nem is csupán az intelligencia, az okosság, a műveltség, az érvelni tudás bizonyítéka, hanem az intellektuális tisztességé. A Tragédia paradoxonát nem tudományos főpap írta, aki mindannyiunk s a mű fölé magasodva prédikál, hanem kutató és küszködő, nyugtalan ember, aki azzal áltatja magát, hogy legalább ilyenkor, egy gondolatmenet kiteljesedésekor, elérkezik a nyugalomhoz. A nyugalom azonban, mint tudjuk, nem érkezik, nem érkezhet el, bár mindenki szeretné, hogy elérkezzen. Ám egy kötet végpontja az a pont, ahonnan egy másik könyvet el lehetne kezdeni. A gondolkodás, tudnivaló, nem egyenes vonalú, inkább örökké forgó spirálhoz hasonlít.
    Ezzel a megállapítással pedig eljutottunk oda, amit befejezésként szeretnék kifejteni. Madách Tragédiája valamiképpen megelőlegezi Bíró Béla elemzését. Egyáltalán, Bíró Béla egész egyénisége közeli rokona a Madáchénak. Nyugtalanság, a szétszórtság látszata és részben realitása, elképesztő tájékozottság, tévelygés és kínlódás ebben a tájékozottságban, végül a rendszer (a lüktető, dinamikus, ellentmondásos mégis-rendszer) kiválása a kavargásból; a kör folyton vibráló kerülete, az ennek ellenére meglévő középpont - mindez talán Madách Imrére jellemző a leginkább az egész magyar irodalomban. Úgy gondolom, vagy legalábbis szeretném hinni, hogy az egyéniségek hasonlóságának nem kis szerepe volt A Tragédia paradoxona megszületésében - abban tehát, hogy ma itt ünnepelhetünk.