|
|
Kovács Gábor
CÉZÁROK KORA?
Birodalom, demokrácia és politika a 21. század elején
(részlet)
Az első világháború után Oswald Spengler nagy hatású próféciájában a
nyugati civilizáció bukását a 2000. év körüli időkre várva úgy vélte,
ez a bukás maga alá temeti a demokráciát is: "Mindenki kiegyezik a
fennálló állapotokkal és hatalmakkal. (...) vérpatakok áztatták a
világvárosok flaszterét, hogy a demokrácia nagy igazságai
megvalósulhassanak, hogy kivívják azokat a jogokat, amelyek nélkül nem
tűnt érdemesnek az életet leélni. Most megvannak ezek a jogok, de az
unokákat fenyegetéssel sem lehet rávenni, hogy éljenek velük."
A prófécia hamisnak bizonyult, a civilizáció
nem omlott össze, de az ezredforduló után a demokrácia kérdése másként
merül fel. Ennek oka mindenekelőtt az a folyamat, amelyet összefoglaló,
s némiképpen leegyszerűsítő módon a nemzetállam válságaként szokás
emlegetni. Nem kis jelentőségű változásról van szó, hiszen a 16-17.
századtól a modernitás politikatörténete szorosan összefonódik a
nemzetállam felemelkedésével. A modernitás politikai tere a nemzetállam
határai által őrzött és a nemzeti szuverenitás által irányított
politikai tér. Carl Schmitt oly sokat emlegetett barát és ellenség
közötti megkülönböztetése egy esetleges nemzetállam utáni korban, ha
nem is föltétlenül veszíti érvényét, más lesz, mint korábban. Habermas
posztnacionalista konstellációról beszél, míg az új világot
háromkötetes opuszában az információ koraként ábrázoló Manuel Castells
romantikus stílusban fejtegeti, hogy a nemzetállamok sajkaként
hányódnak a globalizáció viharos tengerén, s felettébb kétséges,
találnak-e még olyan nyugodt kikötőt, amelyben erőt gyűjthetnek, s
kijavíthatják a károkat.
A kelet-európai változások, a keleti
szuperhatalom, a Szovjetunió széthullása óta eltelt időszak történései
alátámasztani látszanak a posztmodern értelmezést, hogy a modernitás
nagy elbeszéléseinek hitelvesztése a nemzetállam represszív politikai
mechanizmusainak is a végét jelenti, sőt némelyek szerint a politika
végét is; legalábbis a modernitásban megszokott formájának a végét.
Kérdés, hogy amennyiben ez a hipotézis igaz, milyen politikai egység
lép a nemzetállam helyére. Az utóbbi években egyre többet hallani
arról, hogy a politikai közösség integrációs keretének szerepét esetleg
a premodern politikatörténetből jól ismert birodalom töltheti be.
Meglepő fejlemény ez; a Szovjetunió felbomlását a 90-es évek elején még
az utolsó birodalom kimúlásaként ünnepelték. Az 1989 utáni évtized
történései azonban sokakat elgondolkoztattak: vajon tényleg ez az
átalakulás helyes olvasata. A wesztfáliai béke nyomán kialakult, s a
szuverén nemzetállamokra alapozott - a lényegében már Hobbes által
felvázolt - nemzetközi rend eltűnése után a világpolitikai porondon
hegemónként vagy magányos szuperhatalomként tevékenykedő USA szerepének
leírására sokak szerint alkalmasnak látszik a birodalom fogalma, még
akkor is, ha ebben az esetben nyilvánvalóan nem premodern birodalomról
van szó. Jelzésértékű, hogy az Amerikát jelenleg irányító
neokonzervatív elit folyóirataiban az ezredforduló környékén hosszas
vita bontakozott ki: vajon Amerika a régi birodalmak örökösének
tekinthető-e vagy sem. Ennek hangvételét jól érzékelteti - az egyébként
doktori disszertációját annak idején a nemzetállamra alapozott
nemzetközi rendszerről író - Henry Kissinger írásának címe: Amerika a csúcson. Birodalom vagy vezető?
A birodalom-problematika nagy igényű elméleti
feldolgozását kísérelte meg a Michael Hardt-Toni Negri szerzőpáros
2000-ben megjelent Empire
című könyvében. A Harvard University Press gondozásában megjelenő kötet
az esztendő bestsellere lett: napok alatt eltűnt a könyvesboltokból, a
kiadó nem tudta kielégíteni a váratlan igényt, ezért honlapjára
feltette a kötet ingyenes, bárki által letölthető, digitális,
pdf-formátumú változatát. Az interneten vitafórumok alakultak a könyv
témájához kapcsolódva, rengeteg recenzió és tanulmány látott
napvilágot. Az írás önmagában aligha magyarázhatja ezt az érdeklődést.
A szöveg enigmatikus volta, a sokszor konfúzus, posztmodern jelleg, a
nehezen követhető gondolatmenetek nemigen indokolják a könyvet övező
lelkesedést és figyelmet. Már csak azért sem, mert a szerzőpáros sem
tartozik a politikai gondolkodás mainstreamjéhez: kifejezetten
radikális baloldali szerzőkről van szó, akik azonban jól ráéreztek a
korhangulatra. Kettejük közül az olasz Toni Negri jóval ismertebb. A
hetvenes években az olaszországi, radikálisan baloldali operaista
mozgalom egyik ideológusa volt, akit Aldo Moro meggyilkolása után azzal
a váddal fogtak perbe, hogy az erőszak ideológusaként összeesküvést
szervezett az államrend megdöntésére. Több év börtönbüntetésre ítélték,
az olasz radikális párt képviselői mandátuma óvta meg a börtönbe
kerüléstől, majd amikor az olasz parlament megszüntette képviselői
mentességét, Franciaországba emigrált, ahol Mitterand elnök politikai
menedékjogot adott az elítélt radikális baloldaliaknak. Itt ismerkedett
meg a francia posztstrukturalizmus olyan képviselőivel, mint a
gondolkodására - Foucault mellett - nagy hatást gyakorló Gilles Deleuze
vagy Felix Guattari. Itt lett tanítványa a későbbi szerzőtárs, a
jelenleg Amerikában irodalomkritikát tanító, korábban
napelemszerelőként működő Hardt is.
Az Empire
kiindulópontja, hogy a modernitás befejeződött, s a most beköszöntő
posztmodern korban a politikai gondolkodásnak újra kell értelmeznie a
szuverenitás, a legitimitás, vagy a demokrácia fogalmát. Ezt az
alaptételt neomarxista, erősen aktivista attitűd színezi, a könyv
ugyanis olyan posztmodern Kommunista Kiáltvány akar lenni,
amely nemcsak a jelen politikai diagnózisát rajzolja meg, hanem a
globális léptékű digitális techno- vagy információs kapitalizmus végét
is megjövendöli.
Posztmodern és marxista szemléletmód
kapcsolódik - egyik bírálója posztmarxizmusnak nevezi -, amennyiben a
szerzők egyszerre állítják, hogy a kapitalizmussal összefonódó
demokratikus nemzetállam elveszíti korábbi szuverenitását és képtelen
működési mechanizmusainak további legitimációjára, továbbá, hogy a
nemzetállam kimúlása korántsem jelenti a kapitalizmus végét. A lényeg,
hogy szuverenitás, demokrácia és legitimitás fogalmait immáron új
politikai térben, mégpedig a Birodalom politikai terében kell
értelmezni. Ez azt jelenti, hogy a modernitás bináris kódokra épülő
alrendszerei többé nem működőképesek. A politikai filozófia számára ez
azzal a következménnyel jár, hogy a külső és belső, vagy a barát és
ellenség megkülönböztetésre épülő gondolkodásmód érvénytelen. Ez a
tétel radikális szakítást jelent a modern politikai gondolkodás több
száz éves hagyományával. Ugyanis az európai tradíció alapvető fogalmi
sémája Hobbes óta az a koncepció, hogy a politikai közösség kerete a
nemzet és a szuverenitás elvét összekapcsoló, népességét homogenizáló
nemzetállam, melynek legitimációja azonban Hardt és Negri szerint
sajátos körben forog. A nemzetállam ugyanis először megteremti a
modernitás autonóm individuumait egyneműsítő homogén népességet, majd
ez a homogén népesség a demokratikus politikai mechanizmusok
segítségével legitimálja a nemzetállamot. A teóriához olyan
modernitáskoncepció kapcsolódik, melyben a modernitás két egymást
opponáló trend összefonódásaként jelenik meg. Az első a magának
törvényt adó autonóm, Kant által leírt individuum születése, a másik az
ezen individuumok szabad és kreatív közösségét transzcendáló, uralma
alá hajtó szuverenitás, amely a későbbiekben az etnikai elvre épülő
nacionalizmussal kiegészítve naturalizálja a politikai közösséget. A
szabad individuum önszerveződésére építő teória politikai filozófusa
Spinoza, míg az állami szuverenitásra épülőé Hobbes. Sokaság és
Leviathán ellentéte ez, amely Rousseau-nál egyetlenegy politikai
elmélet belső ambivalenciájaként jelenik meg, hiszen az ő közvetlen
demokráciára alapozott republikanizmusa végül az egyéni akaratoktól
megtisztított volonté general által konstituált szuverenitásban oldódik fel.
|