←Vissza

 
 
 
 
 
 

Varga Zoltán Zsolt
SZERENCSELOVAGOK

Pár évvel a rendszerváltás előtt egy budai villában láttam a Mátyás király Kolozsváron-monda néhány jelenetét. Nem műkedvelő színházi előadáson, hanem a valóságban. Az én Mátyásom persze nem volt király, legalábbis a szó valódi értelmében nem, történetünkben azonban ő játszotta a kolozsvári bíró, sőt, a gonosz hajdú szerepét is egy személyben, ezért a párhuzam talán... - de nem csűröm-csavarom tovább, inkább elmesélem színről színre.
    Akinek egyetlen életcélja volt, hogy meggazdagodjék, és idejében fel is ébredt a puha diktatúra utolsó éveiben, könnyen válhatott milliomossá. Szárba szöktek a géemkák és egyéb kisvállalkozások, kitöltve a hiány-gazdaság űrjeit - nem volt viszont még se ÁFA, se SZJA. Ez volt ám a kasza-blankák kora! Azokban az években ifjú házasként és nappali tagozatos főiskolásként az iskolai szünetekben magam is erre-arra kerestem anyagi boldogulásomat. A szerencse mellém szegődött, szakmám pedig, mely eladdig holt mesterségnek tűnt, virágzásnak indult. Újgazdagék stukkógirlandokkal kívánták mutogatni jólétüket, így egyre-másra alakultak a vágyaikat megvalósító épület-szobrász vállalkozások. Az egyikhez csapódtam.
    A budai villát, ahol történetünk játszódik, eredetileg mértéktartóan díszíttették tulajdonosai, s az új gazda kívánságára tele kellett pakolnunk a belső helyiségeket díszlécekkel, pilaszterekkel, rozettákkal - sok-sok fityfirittyel. Csapatunk vezetője a húszegynéhány éves Csermnyecki Robi, öntelt, elhízott szépfiú, göndör sörénnyel és vajfehér bőrrel - ilyennek képzelem az angol dendiket. Addig nem láttuk, míg a munka körmünkre nem égett. Kaszinókban múlatta éjszakáit, nappal meg aludt. Alkalmi barátnői voltak, amúgy igazi agglegény módjára élt, zoknit nem mosott, a használtat kidobta, újat vett.
    Öten voltunk: az alkohollal és kisebbrendűségi érzéssel küszködő, százötven centis Rausitz, a felnagyított kerti törpére emlékeztető, erotomán Vaklári Pali, az egész nap a feleségéről merengő Raposkai, a folyvást szellentő Körtvélyesi, becenevén Körte - és én. Az egyhónapos munkára három hetünk volt. A második hét vége felé láthatóan rosszul álltunk. Ekkor szállt be Robi. A puhánynak látszó fiú hatalmas energiával, széles jókedvvel és meglepő hatékonysággal dolgozott, de az eredmény még így is kétségesnek tűnt. Márpedig a megrendelő csak a fele pénzt fizeti ki - így állapodtak meg -, ha nem adjuk át a házat időben. Hát megnyomtuk. Tizenegyig, éjfélig gályáztunk, kevertük a gipszet, cuppantottuk a léceket meg a rozettákat, kentük a fúgákat. Ráadásul még a többi szakmabélit is kerülgetnünk kellett, ott tolongtak körülöttünk a villanyszerelők, a burkolók, a festők, lecsapva minden szabadnak hitt területre. A végsőkig feszült légkört csak Robi fölényes, megejtő humorral fűszerezett szövege oldotta.
    Közben még kívül is dolgoztak a kőművesek meg az ácsok. Az egyik szaki Trabanttal járt, kopott, de tiszta autószerelő overallt hordott, és hol itt, hol ott bukkant fel az építkezésen. Először akkor pillantottam meg, amikor az ácsokhoz beállva hatalmas gerendát cipelt, később többször láttam cementes zsákokat rakodni. Nem tudtam hova tenni, mert egyáltalán nem volt tipikus segédmunkás. Már első vasárnap lehullt a lepel a titokról. A "szaki", Kovács Mátyás, aznap délelőtt - a vasárnapi mise után - Mercedesszel érkezett, Pierre Cardin-ingben, méretre szabott öltönyben és makkos cipőben. Ő volt a tulaj. Robi csak akkor mondta el nekünk, hogy Kovács úr azért sompolygott autószerelő gúnyában, mert ha elégedetlen volt valaki munkájával, odament a főnökéhez, és a fülébe súgta: "Ezt az embert nem akarom többé itt látni". Minket nem bántott, valószínűleg azért, mert a mi szakmánkhoz semmit se konyított. Azt is Robitól tudtuk meg, hogy eredetileg autószerelő volt, Buda szerviz-királya, s csak miután meggazdagodott, kapott a még jövedelmezőbb villa-bizniszbe. Évente két-három romos budai épületet vásárolt, felújíttatta, kicsicsáztatta, és busás haszonnal elpasszolta. Az arcát fel sem tudom idézni húsz év távlatából. Oldalra nyalt, kissé hosszúra hagyott fekete hajára emlékszem, fakó hangjára - és meggypiros Mercedesére.
    Amikor a hét közben álruhában kóricáló Mátyás a második vasárnap is bevonult királyi pompájában, épp a nappalival kínlódtunk. Zsebre dugott kézzel pislogott körbe, aztán megcsóválta a fejét. "Nem lesznek kész!" - csak ennyit mondott, ezt viszont többször megismételte. Robinak segédkeztem akkor a létra tetején, egy kisebb rozettát helyeztünk volna a plafonra. Főnököm az első kétkedő mondat hallatán kezembe nyomta az UFO-szerű tárgyat, sietség nélkül megtörölgette vizes kezét a fehér overallja elé kötött maszatos kötényben, szép lassan lelépegetett a létráról. A tulaj elé állt, s ösztönösen, vagy talán szándékosan zsebre vágta a kezét. Kajánul mosolyogott. "Van egy ajánlatom, Kovács úr. Ha nem végzünk jövő hétfőn reggel nyolcra, egy fillért se kérek, ha viszont befejezzük, ön a dupláját perkálja le a vállalási összegnek. Őszintén szólva, úgyis alaposan alááraztam magam... Szóval, dupla vagy semmi" - lökte még oda, mint egy vérbeli szerencsejátékos. A tulaj nem bírta sokáig Robi pimasz tekintetét, elfordult és lehajtott fejjel tett egy-két szűk kört a helyiségben. Számolt. Aztán visszatért lezseren álldogáló főnökünkhöz. "Rendben!" Kezet ráztak. Kovács úr eloldalgott.
    Robi diadalmasan nézett körül. Most nem dandy volt, hanem a késő római császárkor elpuhult, élvhajhász cézára, fehér tógában. "Hallottátok, ha megcsináljuk, dupla lesz a gázsitok!" Erre még a babérkoszorút is odaképzeltem a fejére!
    Körüljárt, felmérte a helyzetet, majd kiszaladt az utcára, hogy erősítésért telefonáljon. Másnap reggel már nyolcan húztuk az igát. A két új ember idősebb kolléga volt, dolgoztam velük párszor, sőt, tulajdonképpen tőlük lestem el a szakma fortélyait, mert a képzőművészeti szakközépiskolában még az alapokat sem sajátítottam el. Ha Rausitzról azt írtam, hogy küzdött az alkohollal, Diniről azt mondhatom, hogy már feladta. Minden reggel egy kétdekással indított, aztán egész nap töltötte rá a söröket. Pillanatok alatt kiszagolta, hogy hol van a legközelebbi búfelejtő, s úgy három óránként eltűnt. Viszont olyan sebességgel dolgozott, hogy ezeket a "pihenőket" mindannyian elnéztük. Ami a munkatempót illeti, Károly, becenevén Lajhár épp az ellenkezője volt Dininek: precíz, de körülményes. Mintha a puha fedelű Shakespeare-kötetek hátsó borítójáról lépett volna le, épp csak fülbevalót nem viselt. Takargatta kopaszságát, egyik oldalról a másikra fésülte hosszú tincseit, hogy leplezze a terjedelmes fehér foltot. És valamivel keményítette is a haját: ha együtt sétáltunk szelesebb időben az utcán, a parókaszerű szövedék fel-felbillent, mint amikor valaki a kalapjával köszönget.
    Most már gyorsabban haladtunk. Oldottabb lett a légkör, megszűntek a civakodások a festőkkel, burkolókkal, és elég volt tíz órát brusztolnunk naponta. A dupla gázsi reménye szárnyat adott mindenkinek. Persze nem a munka fárasztott abban a három hétben - huszonévesen könnyedén vettem a napi tizenkét-tizennégy órás robotot -, hanem a környezet nyomasztó sivársága, a sitt és szeméthalmok, meg a reggeltől estig szakadatlanul bömbölő tuc-tuc zene. Azokban az években indultak a kereskedelmi rádiók, s ahány csapat dolgozott egy teremben, annyifélét hallgatott. Madonna és Demjén Rózsi, meg a Három-plusz-kettő egyszerre. Amikor esténként felültem a Nyugatiban a hazafelé tartó vonatra, zsibongott, égett az agyam, de mindig elnyomott az álom, s csak jó ösztönömnek köszönhető, hogy Dunakeszi Gyártelep megállónál mindig felébredtem.
    Az utolsó vasárnap Kovács úr egy pillanatra benézett a nappaliba, és szó nélkül elsomfordált. Délre végeztünk, délután mindenki a másik munkáját nézte át, hátha friss szemmel talál még hibát. Három hét után először értem haza világosban, s rá kellett döbbennem: már el is felejtettem, milyen szép nő a feleségem.
    Hétfő reggel ímmel-ámmal takarítottunk, pakolásztunk. Vártuk a gazdát. Késett. Aztán tízre bepöfögött a Trabant az udvarra, de Kovács úr nem jött be hozzánk. Sután kóvályogtunk erre-arra, Rausitz és Dini sűrűn kortyolgatott, nejlonszatyorból emelték ki a palackot. Végre dél felé beette a fene a milliomos autószerelőt. Robi kihívóan lépett elé: "Kész vagyunk!" "Rendben" - volt a kurta válasz, s már fordult is el, hogy kimenjen. De Robi nem hagyta, fürgén, mint egy focista, kikerülte és elé toppant, megint azzal a kaján vigyorral. "Akkor megkapjuk a dupla zsozsót, ugye?" A király arcvonásait most sem látom magam előtt, de arra emlékszem, hogy paprikavörös lett. "Csak tréfa volt... nem gondoltam komolyan a fogadást. Jöjjön utánam, kifizetem" - dadogta.
    Leforrázva álltunk.
    Robi pár perc múlva visszajött, és szó nélkül szétosztotta a pénzt. "Bocs, fiúk" - mondta végül, aztán még egyszer kiült arcára az a pimasz mosoly. "Hát, így csak a felét tudom elpókerezni annak, amit egyébként eltapsoltam volna."