|
|
Varga Zoltán Zsolt
SZERENCSELOVAGOK
Pár évvel a rendszerváltás előtt egy budai villában láttam a Mátyás király Kolozsváron-monda
néhány jelenetét. Nem műkedvelő színházi előadáson, hanem a valóságban.
Az én Mátyásom persze nem volt király, legalábbis a szó valódi
értelmében nem, történetünkben azonban ő játszotta a kolozsvári bíró,
sőt, a gonosz hajdú szerepét is egy személyben, ezért a párhuzam
talán... - de nem csűröm-csavarom tovább, inkább elmesélem színről
színre.
Akinek egyetlen életcélja volt, hogy
meggazdagodjék, és idejében fel is ébredt a puha diktatúra utolsó
éveiben, könnyen válhatott milliomossá. Szárba szöktek a géemkák és
egyéb kisvállalkozások, kitöltve a hiány-gazdaság űrjeit - nem volt
viszont még se ÁFA, se SZJA. Ez volt ám a kasza-blankák kora! Azokban
az években ifjú házasként és nappali tagozatos főiskolásként az iskolai
szünetekben magam is erre-arra kerestem anyagi boldogulásomat. A
szerencse mellém szegődött, szakmám pedig, mely eladdig holt
mesterségnek tűnt, virágzásnak indult. Újgazdagék stukkógirlandokkal
kívánták mutogatni jólétüket, így egyre-másra alakultak a vágyaikat
megvalósító épület-szobrász vállalkozások. Az egyikhez csapódtam.
A budai villát, ahol történetünk játszódik,
eredetileg mértéktartóan díszíttették tulajdonosai, s az új gazda
kívánságára tele kellett pakolnunk a belső helyiségeket díszlécekkel,
pilaszterekkel, rozettákkal - sok-sok fityfirittyel. Csapatunk vezetője
a húszegynéhány éves Csermnyecki Robi, öntelt, elhízott szépfiú, göndör
sörénnyel és vajfehér bőrrel - ilyennek képzelem az angol dendiket.
Addig nem láttuk, míg a munka körmünkre nem égett. Kaszinókban múlatta
éjszakáit, nappal meg aludt. Alkalmi barátnői voltak, amúgy igazi
agglegény módjára élt, zoknit nem mosott, a használtat kidobta, újat
vett.
Öten voltunk: az alkohollal és kisebbrendűségi
érzéssel küszködő, százötven centis Rausitz, a felnagyított kerti
törpére emlékeztető, erotomán Vaklári Pali, az egész nap a feleségéről
merengő Raposkai, a folyvást szellentő Körtvélyesi, becenevén Körte -
és én. Az egyhónapos munkára három hetünk volt. A második hét vége felé
láthatóan rosszul álltunk. Ekkor szállt be Robi. A puhánynak látszó fiú
hatalmas energiával, széles jókedvvel és meglepő hatékonysággal
dolgozott, de az eredmény még így is kétségesnek tűnt. Márpedig a
megrendelő csak a fele pénzt fizeti ki - így állapodtak meg -, ha nem
adjuk át a házat időben. Hát megnyomtuk. Tizenegyig, éjfélig
gályáztunk, kevertük a gipszet, cuppantottuk a léceket meg a
rozettákat, kentük a fúgákat. Ráadásul még a többi szakmabélit is
kerülgetnünk kellett, ott tolongtak körülöttünk a villanyszerelők, a
burkolók, a festők, lecsapva minden szabadnak hitt területre. A
végsőkig feszült légkört csak Robi fölényes, megejtő humorral
fűszerezett szövege oldotta.
Közben még kívül is dolgoztak a kőművesek meg
az ácsok. Az egyik szaki Trabanttal járt, kopott, de tiszta autószerelő
overallt hordott, és hol itt, hol ott bukkant fel az építkezésen.
Először akkor pillantottam meg, amikor az ácsokhoz beállva hatalmas
gerendát cipelt, később többször láttam cementes zsákokat rakodni. Nem
tudtam hova tenni, mert egyáltalán nem volt tipikus segédmunkás. Már
első vasárnap lehullt a lepel a titokról. A "szaki", Kovács Mátyás,
aznap délelőtt - a vasárnapi mise után - Mercedesszel érkezett, Pierre
Cardin-ingben, méretre szabott öltönyben és makkos cipőben. Ő volt a
tulaj. Robi csak akkor mondta el nekünk, hogy Kovács úr azért
sompolygott autószerelő gúnyában, mert ha elégedetlen volt valaki
munkájával, odament a főnökéhez, és a fülébe súgta: "Ezt az embert nem
akarom többé itt látni". Minket nem bántott, valószínűleg azért, mert a
mi szakmánkhoz semmit se konyított. Azt is Robitól tudtuk meg, hogy
eredetileg autószerelő volt, Buda szerviz-királya, s csak miután
meggazdagodott, kapott a még jövedelmezőbb villa-bizniszbe. Évente
két-három romos budai épületet vásárolt, felújíttatta, kicsicsáztatta,
és busás haszonnal elpasszolta. Az arcát fel sem tudom idézni húsz év
távlatából. Oldalra nyalt, kissé hosszúra hagyott fekete hajára
emlékszem, fakó hangjára - és meggypiros Mercedesére.
Amikor a hét közben álruhában kóricáló Mátyás a
második vasárnap is bevonult királyi pompájában, épp a nappalival
kínlódtunk. Zsebre dugott kézzel pislogott körbe, aztán megcsóválta a
fejét. "Nem lesznek kész!" - csak ennyit mondott, ezt viszont többször
megismételte. Robinak segédkeztem akkor a létra tetején, egy kisebb
rozettát helyeztünk volna a plafonra. Főnököm az első kétkedő mondat
hallatán kezembe nyomta az UFO-szerű tárgyat, sietség nélkül
megtörölgette vizes kezét a fehér overallja elé kötött maszatos
kötényben, szép lassan lelépegetett a létráról. A tulaj elé állt, s
ösztönösen, vagy talán szándékosan zsebre vágta a kezét. Kajánul
mosolyogott. "Van egy ajánlatom, Kovács úr. Ha nem végzünk jövő hétfőn
reggel nyolcra, egy fillért se kérek, ha viszont befejezzük, ön a
dupláját perkálja le a vállalási összegnek. Őszintén szólva, úgyis
alaposan alááraztam magam... Szóval, dupla vagy semmi" - lökte még oda,
mint egy vérbeli szerencsejátékos. A tulaj nem bírta sokáig Robi pimasz
tekintetét, elfordult és lehajtott fejjel tett egy-két szűk kört a
helyiségben. Számolt. Aztán visszatért lezseren álldogáló főnökünkhöz.
"Rendben!" Kezet ráztak. Kovács úr eloldalgott.
Robi diadalmasan nézett körül. Most nem dandy
volt, hanem a késő római császárkor elpuhult, élvhajhász cézára, fehér
tógában. "Hallottátok, ha megcsináljuk, dupla lesz a gázsitok!" Erre
még a babérkoszorút is odaképzeltem a fejére!
Körüljárt, felmérte a helyzetet, majd kiszaladt
az utcára, hogy erősítésért telefonáljon. Másnap reggel már nyolcan
húztuk az igát. A két új ember idősebb kolléga volt, dolgoztam velük
párszor, sőt, tulajdonképpen tőlük lestem el a szakma fortélyait, mert
a képzőművészeti szakközépiskolában még az alapokat sem sajátítottam
el. Ha Rausitzról azt írtam, hogy küzdött az alkohollal, Diniről azt
mondhatom, hogy már feladta. Minden reggel egy kétdekással indított,
aztán egész nap töltötte rá a söröket. Pillanatok alatt kiszagolta,
hogy hol van a legközelebbi búfelejtő, s úgy három óránként eltűnt.
Viszont olyan sebességgel dolgozott, hogy ezeket a "pihenőket"
mindannyian elnéztük. Ami a munkatempót illeti, Károly, becenevén
Lajhár épp az ellenkezője volt Dininek: precíz, de körülményes. Mintha
a puha fedelű Shakespeare-kötetek hátsó borítójáról lépett volna le,
épp csak fülbevalót nem viselt. Takargatta kopaszságát, egyik oldalról
a másikra fésülte hosszú tincseit, hogy leplezze a terjedelmes fehér
foltot. És valamivel keményítette is a haját: ha együtt sétáltunk
szelesebb időben az utcán, a parókaszerű szövedék fel-felbillent, mint
amikor valaki a kalapjával köszönget.
Most már gyorsabban haladtunk. Oldottabb lett a
légkör, megszűntek a civakodások a festőkkel, burkolókkal, és elég volt
tíz órát brusztolnunk naponta. A dupla gázsi reménye szárnyat adott
mindenkinek. Persze nem a munka fárasztott abban a három hétben -
huszonévesen könnyedén vettem a napi tizenkét-tizennégy órás robotot -,
hanem a környezet nyomasztó sivársága, a sitt és szeméthalmok, meg a
reggeltől estig szakadatlanul bömbölő tuc-tuc zene. Azokban az években
indultak a kereskedelmi rádiók, s ahány csapat dolgozott egy teremben,
annyifélét hallgatott. Madonna és Demjén Rózsi, meg a Három-plusz-kettő
egyszerre. Amikor esténként felültem a Nyugatiban a hazafelé tartó
vonatra, zsibongott, égett az agyam, de mindig elnyomott az álom, s
csak jó ösztönömnek köszönhető, hogy Dunakeszi Gyártelep megállónál
mindig felébredtem.
Az utolsó vasárnap Kovács úr egy pillanatra
benézett a nappaliba, és szó nélkül elsomfordált. Délre végeztünk,
délután mindenki a másik munkáját nézte át, hátha friss szemmel talál
még hibát. Három hét után először értem haza világosban, s rá kellett
döbbennem: már el is felejtettem, milyen szép nő a feleségem.
Hétfő reggel ímmel-ámmal takarítottunk,
pakolásztunk. Vártuk a gazdát. Késett. Aztán tízre bepöfögött a Trabant
az udvarra, de Kovács úr nem jött be hozzánk. Sután kóvályogtunk
erre-arra, Rausitz és Dini sűrűn kortyolgatott, nejlonszatyorból
emelték ki a palackot. Végre dél felé beette a fene a milliomos
autószerelőt. Robi kihívóan lépett elé: "Kész vagyunk!" "Rendben" -
volt a kurta válasz, s már fordult is el, hogy kimenjen. De Robi nem
hagyta, fürgén, mint egy focista, kikerülte és elé toppant, megint
azzal a kaján vigyorral. "Akkor megkapjuk a dupla zsozsót, ugye?" A
király arcvonásait most sem látom magam előtt, de arra emlékszem, hogy
paprikavörös lett. "Csak tréfa volt... nem gondoltam komolyan a
fogadást. Jöjjön utánam, kifizetem" - dadogta.
Leforrázva álltunk.
Robi pár perc múlva visszajött, és szó nélkül
szétosztotta a pénzt. "Bocs, fiúk" - mondta végül, aztán még egyszer
kiült arcára az a pimasz mosoly. "Hát, így csak a felét tudom
elpókerezni annak, amit egyébként eltapsoltam volna."
|