Centauri
AZ EUROPAEUS ÉS TSAI.
(részlet)

"Nem léptünk túl létünk határán...
Tudjuk, hogy ellentmondásban élünk"

Ős vízimajom szépapám

Vegyük például azt az emlékezetes téli estét, mikor az évezred havazása miatt Gerbeaud javaslatára, a háztól mintegy két mérföldnyire, egy idegen parasztházban húztam meg magam. Amikor azt a házat közönséges útonállóként törtem fel. Igaz, más választásom nem maradt; három-négy méteres hótorlaszokon át két mérföld is egy délelőtt! Sötétedés előtt nem értünk volna haza, és ha azt a házat fel nem töröm, az ég alatt kell tölteni az éjszakát. Ám azért eszembe jutott: sokakból lesz valaki "más", ha rendkívüli a helyzet, felborul a századok alatt épített rend, polgárháború tör ki, árvíz jön vagy földrengés; amíg nincs árvíz vagy tájfun, sokkal kevesebb a tolvaj, amikor azonban hézag támad civilizációs erődünkön, lövedékek nyomán, vagy egy földrengés pusztító ereje nyitja meg, váratlanul megannyi fosztogató kerül elő, akiket azután nem lehet lecsukni, amnesztiának kell jönnie, hisz a fosztogatók egy része előtte és utána is standard polgár; nem csukhatjuk le a fél országot, csak mert néhány napra újra előemberré váltak; aki leszakít minden bogyót; elejti, amit lándzsájával elér. Én is tökéletes nyugalommal, hogy önmagamnak se tartoztam magyarázattal, feszítettem fel azt az ajtót, s mentem be, és raktam tüzet vadidegen helyen, és ettem meg, amit találtam, és mosakodtam, és rendeztem át némiképp a dolgokat, valamint aludtam egy ágyban, ahol addig valaki más aludt. Ismertem a házat, ki tudja, hányszor láttam a busz ablakából, ahogy lassan felfelé kapaszkodtunk a dombháton a kilátó felé. Ki tudja, hányszor láttam a tágas udvar almafái között a rongyos, ápolatlan férfit, amint girhes kecskéit legelteti; néhányszor lenn a völgyben is találkoztunk, amikor két tehénkéjét hajtotta, egyszer-egyszer az ablakom előtt is elpöfögött rozsdás csettegőjén, szénával, fával, zsákokkal vagy trágyával. Hetekkel korábban is láttam, ahogy áll birtoka szélén, a fonynyadt gaztengerben, az árokparton, s unottan, a ráérős, örökszabadnapos vidéki alkoholisták nyugalmával bámészkodik. Most viszont nyoma nem volt, úgy eltűnt, mint a kámfor, mint mindenki más. Csak a házikó maradt ott a hóban, mint egy kacatokkal teli, rendetlen, piszkos kis doboz. A ház körüli rumlit elfedte a hó, odabenn ugyanezt csak a por tehette volna meg; de nincs az a por, mely évek óta mosatlan edények szégyenét palástolni tudja. A hideg ellenére is fojtogató, szokatlan, idegen szagok töltötték ki az egyetlen szobát; s az ember valahogy csalhatatlanul tudta, hogy ezek a szagok nem szűnnek meg, ha kidobja azt a megbuggyant kovászos uborkát, vagy az ágy mellett hagyott lavórt, melynek vizén, akár a jégtáblák, úgy úsztak a koszmós szappanlemezek; ezek a szagok évek óta itt laknak, itt születtek, kitartó henyélés hívta létre őket, gyakorlatilag elpusztíthatatlanok! Én, a csipsz-, kóla- és dezodorkultúra ivadéka viszolygással álltam meg e "szerény hajlék" közepén, ugyanakkor különös tiszteletet is éreztem "az öreggel" szemben, ahogy az ember az őseire gondol egy váratlan pillanatban; mintha találkozhatnánk azzal az ősemberrel, akinek egyenesági leszármazottai vagyunk; mert bár tetves, bűzös, vakaródzó, orrtúró, nőstényét kurkászó, porba fingó majom volt csupán, mégiscsak az ő hajdani bagzása tette lehetővé, hogy most tévét nézhetek; míg ő a folyóvölgyön kívül soha semmit nem látott, én ellátok a Holdig is, s a neten nemcsak a szomszéd hordák hímjeivel civakodhatok, de a Földgolyó túloldalával is! Hát az öreg valami atavisztikus jelenség, visszaütés az ősökre, tán egyenest ős vízimajom szépapám alaposan megkésett reinkarnációja, ki tudja? Nem valószínű, hogy az ő barlangjában, vackában, odújában, tudja fene, pontosan hol tanyázott, szóval merész feltevés volna azt állítani, hogy nagyobb volt a rend; vajh kivitte-e a lerágott csontokat?, elhordta-e a félbehagyott gyümölcsöket?, lejárt-e a folyó bozótjába üríte-ni?, zavarták-e a legyek, a bundájában tüsténkedő paraziták, vagy a szag, mely - könnyen meglehet - ugyanez a szag volt! És ahogy lenyűgöző, döbbenetes érzés volt kinn állni az udvaron a hatalmas hóban, látni, hogy a felhőknek és talán a mennyei akaratnak még mindig mekkora ereje van, s mi most, mint mindvégig, milyen kiszolgáltatottak vagyunk/voltunk, meg nem értett félelemmel gondoltam arra, hogy míg a horda egyik fele olyan tiszta, mintha csak fotó volna egy drága magazin címoldalán, bőrén már nem él meg semmi, szájában olyan alacsony a csíraszám, mint egy pohár desztillált vízben, szabad délutánjain körberepüli a Földet, ugyanakkor a horda másik része - bár lát ebből ezt-azt, talán már csipszet is vett a segélyéből -, minderről, s hogy a Föld gömbölyű, voltaképp mit se tud.


Az odüsszeát járó Basztard

Az ember, akinek feltörtem házát, a szagával, bűzével hozta vissza a távoli ősöket. A szomszédom, a tudós ornitozombi pedig azzal a kihunyófélben lévő tűzzel, amit távcsövön át a szemében, néha innen, a konyhaablakból is láthatok. Halálos, életunt fásultsággal jár a kert fái között; a keze ernyedten lóg a test két oldalán, alig lóbálja; a háta finoman hajlott, mint a homo sapiensé volt abban az időben, mikor peckesen lépdelt már, megalkotta a monogámia fogalmát, hegytetőn lakott, de még hált a hűvös völgyek görbedt erectuslányaival is. Tartása csöppnyit roggyant, mint a kisbolygóról küldött földönkívülié, aki a kötelékről leszakadva itt ragadt, s most megnyomorítja a szokatlanul vad gravitáció; izomzata-húsa bizonyára puhább az átlagosnál, inai-izületei sem adnak olyan erős kovalens kötést, ahogy az egy férfihoz illenék; amorf és elasztikus; nem ember, nem férfi; a férfinak csak valami korai, zsírpolipból továbbfejlesztett prototípusa abból az ősidőből, amikor az elgondolás már kis híján tökéletes volt, ámde a kivitelezés?... Meghökkentő, mily erőtlen és ügyetlen. Sokszor torpan meg, és rendszerint hosszú időre; s ha megáll, úgy fest, mintha odaakasztották volna, akár egy vállfára húzott anorákot; vagy valami láthatatlan pártfogó, távoli mediátor, jóakaró médium fényévnyi ujjaival, a nyakánál megcsípve tartaná; vagy mintha fennakadt volna egy ágon, akár egy elsodort üzenet, pedig nem lebeg-lengedez ez az ember, hanem áll! Nem is bárhogy! Zombiszerű ugyan, csakúgy, mint a járása, de megmagyarázhatatlanul szilárd! Valahányszor megmozdul, belefog valamibe, rémisztően hat; vajon honnan ez a mágikus hatás? Lassan mozog. Nem is annyira mechanikus, mint mi, a rovarok vagy hüllők, sokkal inkább pneumatikus, akár egy túlvezérelt, túlfinomított gép. Mi irányíthatja? Semmiképp se agy, afféle szent elektronika, sokkal inkább távoli rádiósugár. Nem lassú vagy lomha, csak kimért; még akkor is, ha váratlan dolog történik. Például, ha a déli verőfényben, ahogy megolvad a tetőkön a hó, megcsúszik egy kilazult kúpcserép, s hosszas szánkázás után, akár egy lövedék, kivágódik az eresz takarásából, egyenest felé; oly pontosan célozva meg koponyáját, mintha irányítanák! Mások hirtelen-ösztönös mozdulattal odébb ugranak, hasra vetik magukat, legyen bármekkora is a sár, ám sokszor még így sem menekülnek, de nem ő!; felnéz, mint aki töpreng, röppályát számol, latolgatja az esélyeket: érdemes tenni bármit is?, tovább élni?, hisz oly jó volt a mai délelőtt!, jöhet-e még valami szebb és jobb?; más, kegyesebb halál?; virágláda, villamos vagy szívroham?, visszajönnek-e értem valaha? Azután valószínűtlen lassúsággal (csak a hidraulika rendkívül alacsony nyomása és a távirányítás késései okoznák ezt?) odébb lép, alig láthatóan elhajol, megroggyan, épp csak szögpercnyit; mint aki nem is mozog, csak torzul kissé, amint a száguldó cserép alig érezhetően módosítja a tárgyak közti igen gyönge (együtt gravitálásból és van der Waals-hatásból eredő) intermolekuláris hatásokat, és lássunk csodát!, a cserép elkerüli. Lassú, de ijesztően pontos és gazdaságos. Olyanynyira pontos, hogy akár lassú is lehet! Máskor fát vág: lassan emeli a baltát, én meg úgy látom, a balta magától, hipnotikus erőknek engedve emelkedik, míg ő csupán rajta lóg!; úgy tűnik, hamarosan, akár egy varázsernyőn, mintha zsinórón húznák fel, a baltanyélen csüngve az Égbe emelkedik, és soha többé nem látom viszont; ám ugyanakkor azt is érzem, hogy mindjárt elpotytyantja (lecsusszan róla); s amikor mégsem következik be a különös mennybemenetel, Great Green Woodsból nem lesz Betánia, s ebből a furcsa hominidből se Krisztus, ugyanezen lassúsággal erőtlenül ejti a baltát (nem csap vagy lesújt!), a rönk mégis úgy szakad két darabba, mintha évszázados belső feszültségek vagy magfúziós folyamatok robbantották volna szét. Lassúsága, fáradtsága sokszor megfontoltságnak, elszántságnak, a tökéletes céltudatosság magabiztosságának tűnik, mi több!, valami spiritiszta Erő körmönfont, dermesztő megnyilvánulásának; és ilyenkor éppolyan, mint aki komor szeánszok hívó szavára sírjából ül föl. Igen, korai prototípus, a Természet vagy Isten invitrójának manifesztuma; egy lény, akinek arcvonásai túlzóan finomak; már nem is a homo sapiens néz róla ránk, hanem valami biedermeierbe belebetegedő szuperioritás, s ugyanakkor a szeméből még az előember fésületlen fáradtsága világít; annak a napnak a csüggedtsége, amikor először pillantotta meg lapos arcát egy tó tükrében, s értette meg, hogy az ott ő; az utolsó portré, amit még a természet festett róla, és amit a tudatára ébredő, rémisztő és gyönyörű valóságra, szédítő távok felismerésére szánt értelem torzított az első önarcképpé; azelőtt sose nézett bután, se a homonculus-lárva, se az ősi, torzonborz majom, ám most először ostobának látszott; és törzsfejlődése során most először, ezen a napon, hülyének érezte magát; az erdőből kiszakadt, s immár végérvényesen elveszett, megoldhatatlan, többismeretlenes egyenletek zárójelében kuporgó, értelmetlen odüsszeát járó basztard: az ún. magányos ember.