Jámborné Balog Tünde
ÉDES BOÉR MÁRTA
(részlet)

Te ezt nem érted, mondja kamasz unokám férfias gőggel, és az apjától ellesett mozdulattal türelmetlenül legyint, amikor megkísérlem elmagyarázni, miért helytelen, ha a fiúk úgy próbálnak testközelbe kerülni a lányokhoz, hogy nagyszünetben véletlenül fellökik őket, és a földön hemperegve kihasználják a helyzet adta előnyöket, de nem én győzöm meg, hanem a következmények, bár méltatlankodva hozza haza az intést.
    Tudom, hogy a lányok is hibásak, mentegetőzik a középkorú, nyakig zárt blúzt viselő igazgatónő, elképesztő, mennyire kihívóan viselkednek, trágár beszédben pedig túltesznek a fiúkon, és mindketten sajnálkozunk, mivé lett a világ. Hová lettek a lovagias fiatalemberek, az illedelmes lányok és a régi szép szerelmek?, töprengek a hazafelé vezető úton, és viszolyogva megyek el egy zselézett fejű, összetapadt párocska mellett, akik ketten együtt sincsenek harmincévesek. Róluk eszembe jut, hogy annak idején a gimnáziumban Márta néni kimosatta egy érettségi előtt álló fiú száját valami csúnyaság miatt, pedig egészen halkan mondta barátjának a folyosón, de Márta néni éppen ott ment, és meghallotta, suttogta elborzadva Wágner Inci, és a fülembe lehelt egy számomra eladdig ismeretlen szót, amiről ő maga sem nagyon tudta, mit jelent. Márta néni valószínűleg megfürösztené ezt a két gyereket, és nem is ártana nekik, dehát Márta néni kövület volt, őspáfrány lenyomata, lelet egy másik időből.
    Márta néni az utolsó farsang idején született, az első világháború előtti békebeli béke utolsó évében. Kilencvenhárom évet élt, idén tavasszal jött meg a gyászjelentése. Hirtelen nem is tudtam, kié. Németh Ákosné? Ugyan, ki volt az a Németh Ákosné?, morfondíroztam, mert nem volt rajtam pápaszem, és csak a vastag betűs asszonynevet olvastam el.
    Nem mentem el a temetésére, nem sirattam el, megfogadtam a partecédulára nyomtatott utolsó tanítást, amin nem lehet változtatni, azon nincs mit bánkódni. Ez volt a jelmondata, utolsó találkozásunkkor többször hallottam tőle a Sugár úti szülői házban, ahol élete nagyobbik részét leélte. Az a fajta régi épület volt, amelyekben megtermettek az ilyen kézzelfogható életbölcsességek, berendezése pedig maga a konzervált századelő; aranyozott gerincű könyvek, recefüggönyök, intarziás bútor, a vitrinben ómama teáskészlete, altwien-porcelán. Olyan ház, aminek már a homlokzatán látszik, hogy a hálószobában zsírkőfaragványok vannak a toalettasztalon, és az Abbáziából való ágas-bogas kagylókban zúg a tenger. Csak egyszer jártam ott, de belém ivódott a kép, illett Márta nénihez, hiába ment el három évtizede innen, pontosan úgy, ahogyan Paletta, a rajz és művészettörténet elcsapott tanára az ötvenes évek elején megjósolta.
    Elfogódottan húztam meg a csengő rézfogantyúját. Régen találkoztam hajdani tanárnőmmel, az érettségi óta eltelt évtizedek alatt mindössze három vagy négy alkalom adódott, az is futólag, az utcán. Egyszer a férjével is láttam, karonfogva sétáltak a Sugár úti hársfasorban. Nézd már, micsoda jóképű pasit fogott magának az öreglány, és hogy kicsípte magát, villanyozódott fel Wagner Inci, akivel a sarkon futottam össze, és megállapítása - ha stílusa szentségtörésnek hatott is Márta nénivel kapcsolatban - lényegét tekintve igaz volt. A jóképű pasi magas, katonás tartású öregúr volt, fehér hajjal és barnára sült arccal, az a típus, akit régi vágású úrként jellemeztek a háború előtti Új Időkben. Márta néni is jól nézett ki virágos emprimé ruhájában, fiatalosabbnak hatott, mint valaha, bár a lányok iránt mostanában élénk érdeklődést mutató fiúunokám biztosan nem nevezné dögös csajnak.
    Ez a kép lebegett előttem azon az őszi délutánon, amikor először és utoljára elmentem hozzá, és még a hársfaillatot is érezni véltem, pedig a fasor már elhányta leveleit, ezüstös avar borította az út mindkét oldalát, és fülemülecsattogás helyett vadlúdcsapat gágogását hozta a szél a folyó felől. Márta néni a kertből jött fel kaput nyitni, karján szőlővel megrakott kosár, és az áttetsző alkonyi fényben úgy láttam, nem sokat változott. Még mindig szőke volt, őszes, de eredeti szőke - festett haj feslett erkölcsöket sejtet -, és látszott, hogy otthon bodorítja a haját, biztosan újságpapírcsíkokra csavarja fel esténként, de jól állt neki a régimódi frizura, és amikor bent hellyel kínált, nem a velem szemben lévő fotelba ült, hanem egy alacsony szekrénykére. A régi mozdulattal - csak kicsit lassabban - keresztbe vetette lábát, eligazgatta sóskaszínű szoknyáját, és kezét a térdén összekulcsolva megszólalt: Kérdezhetsz!
    Addigra besötétedett. Az ablakon besütött az utcalámpák narancsszínű fénye, és ettől valahogy más távlatot kapott minden. A falak messzebb kerültek, tágult a tér körülöttünk, hajdani házak emelkedtek ki a sötétből, régen kivágott fasorok lombja zúgott fölöttünk, az emlékezés zsinórpadlásáról újabb díszletek ereszkedtek alá, a kulisszák mögül rég eltemetett ismerősök integettek, és régi történetek peregtek le újra, amelyek hirtelen összeálltak. Hiányzó mozzanatok kerültek a helyükre, és nemcsak az ő élete játszódott le újra, hanem az én középiskolás éveim is, amikor szerelmem Z.-vel születőben volt.
    Gimnazista korom elején gyakran nézegettem a sötét, nyáron is borzongatóan hűvös folyosókon a régi tablókat, jóképű fiúkat keresgélve rajtuk, és meglepődtem, hogy ruhájuk, hajviseletük, a póz, amelyben fényképezték őket, de még a feliratok és a betűformák is mennyire árulkodnak korukról, a huszadik század tízes, húszas, harmincas és negyvenes éveinek életérzéséről, sőt történelméről is, mint az első világháborús idők katonaruhás maturandusai vagy a századelő fiatalon is középkorúnak tetsző, tekintélyt sugárzó tanárai. A tablók időrendben sorakoztak a földszinttől a második emeletig, és hiánytalanul megvoltak, sorban az összes évfolyam, csupán a háború utáni év érettségizői hiányoztak: majdani szerelmem, Z. és osztálya, a helye azonban látszott, mert a kampó ottmaradt a falban, a vak is láthatta, hogy innen leakasztottak valamit. Ugyan miért vették le, és miért éppen ezt? - töprengtem kíváncsian, mert akkor még nem ismertem Z.-t, semmit sem tudtam róla és évfolyamáról. Fél évszázad múltán Márta nénitől kaptam meg a választ, és ennyi idő után is elborzadtam azon a mindenre kiterjedő figyelmen, amellyel a Gépezet dolgozott: a tabló Z. és társai miatt került a pincébe, ahol a város alatt hullámzó erek időnként megáradó és kiöntő vize felismerhetetlenné áztatta fiatal arcukat. Már másnap szóltak az igazgatónak, hogy elvitték a fiúkat a városból: tüntesse el szem elől a képüket. Azt mondták, hogy még az emléküket is el kell törölni. Mintha sose éltek volna, borzongott meg Márta néni, és összébb húzta magán maradék fonalból kötött kardigánját.
    Apám csoportképét is megtaláltam a földszinti folyosón. Azon már lányok is vannak, de mind diák, a tanári karban sokáig nem hódított teret az emancipáció. Csak a háború alatt jelent meg - harmadik nőtanárként a marcona férfiak között - szőkén és kislányosan, arcán gödröcskékkel Márta néni, az édes Boér Márta, ahogyan L., a költő nevezte a jubileumi évkönyvbe írt visszaemlékezésében.
    Nekem addig eszembe se jutott, hogy fiútanítványai nőként is nézhettek rá, pedig bájos és természetes volt a maga módján, karcsú, magas, és ha vastagabb volt is a kelleténél a bokája, ez nem zavarta sem őt, sem a gimnázium nőtlen tanárait, akik körüldongták az iskolában és a korzón. Mint Botticelli gráciái, nézzétek, hát nem szakasztott olyan?, lelkesedett barátainak Paletta, a szabadkézi rajz és művészettörténet tanára, és a városba érkezése után nem sokkal hozzáfogott Boér Márta arcképének megfestéséhez, amelyen azután évekig dolgozott. Csak akkor hagyta abba, amikor idősebb kollégái megnősítették, és elvette az igazgató felvidékről idelátogató unokahúgát, miután Mártától másodszor is kosarat kapott, mint a többiek is, mind, akik ezzel próbálkoztak.
    A festmény egyes részletei - például Boér Márta figyelő arca és hosszú, kecses nyaka - teljesen elkészültek; a fején lévő különös, babérkoszorúra emlékeztető fejdísz és felemelt keze is közel állt a befejezéshez, ám haja aranyló ködként vette körül elmosódó szélű arcát, és a lazán redőzött ruhát néhány odavetett ecsethúzás jelezte csupán. A félbemaradt kép az esküvő után eltűnt, és hiába nyomoztam később a Paletta emlékére rendezett kiállítás anyagának összegyűjtésekor, nem derült ki, hová lett, pedig többen emlékeztek rá oly sok év után is, döbbenetesen hasonlított, mégis volt benne valami időtlen.
    L.-t, a költőt, és legtöbb társát a háború utolsó hullámai vetették partra a délalföldi városkában, a béke szigetén, ahogyan szerelmem, Z. nevezte; a szélrózsa minden irányából jöttek, minél beljebb a nesztelenül összezáruló határokon kívülről, és az érettségi előtt pár hónappal kezdtek el újra iskolába járni. Furcsán érezhették magukat az iskolapadban, diákká visszaminősítve, mégis elnézően tűrték osztályfőnökük szigorát. De Mártuska, legyen egy kicsit megértőbb velük, vették védelmükbe hűséges testőrei a kocsmázáson vagy más kilengésen kapott diákokat, ezek a fiúk megjárták a frontot, van köztük deportált, van, akit az oroszok hurcoltak lágerbe, csúnyán átgázolt rajtuk a történelem, nem várhatja el tőlük, hogy most egyszerre úgy viselkedjenek, mint akikkel mindez nem esett meg. Boér Márta lejjebb húzta formás térdén szürke flanelszoknyája szélét, rávillantotta sokat emlegetett mosolyát legkitartóbb lovagjaira, Tapír, Bonzó valamint Paletta tanár urakra, és így szólt: Tudom, de az iskola az a hely, ahol akkor is rendnek muszáj lenni, ha az egész világ felfordul, és azok hárman tudták, hogy igaza van.