Bíró Béla
CREDO, QUIA ABSURDUM

"Össze kell varrnunk azt, ami elszakadt, felfogható igazságot kell szolgáltatnunk egy nyilvánvalóan igazságtalan világban, meggyőző boldogságot a század nyomorúsága által megmérgezett népeknek."

A mondat azt az állítást is implikálja, hogy valami valóban elszakadt, hogy az igazság valóban kérdésessé vált, azaz hogy nem valamiféle megtévesztésnek vagyunk az áldozatai, hanem a világban magában következett be szakadás.
    A jelek azonban arra mutatnak, hogy ennek éppen az ellenkezője történt.
A felvilágosodás óta eltelt évszázadokban egy fordított vallás (úgy is mondhatnánk: anti-vallás) születésének lettünk áldozatai. A racionális valláskritika még úgy tekintette, hogy a vallások a valóság meg nem értett, az adott kor szellemi színvonalán racionalizálhatatlannak bizonyuló aspektusait ruházták fel antropomorf jegyekkel.
    Ha alaposabban belegondolunk, a mai "tudományos"-nak nevezett világkép alapját is csupa olyan tétel képezi, mely egyértelműen a valóság meg nem értéséből ered. A modern tudományosság, miközben a megmagyarázhatatlan jelenségek körét a tudományos forradalom térhódításának századaiban jelentősen leszűkítette, gondolatrendszereinek kiindulópontját minden esetben egy megmagyarázhatatlan, ugyanakkor "kétségbe nem vonható" jelenségben rögzítette. Ezzel az egyistenhittől fokozatosan visszakanyarodtunk a többistenhitig. Minden szakmának megvan a maga külön bejáratú istensége.
    A fizikában ez az Anyag, a biológiában az Élet, a pszichológiában a Lélek, a társadalomtudományokban az Egyén, a filozófiában a Szellem. S az istenségek eme koszorúja fölött a mindenható főisten, a Véletlen uralkodik.
    Ezek a fogalmak minden vonatkozásban kimerítik az istenség definícióját. Senki nem tudja megmondani, pontosan mit is jelentenek. Hiszünk bennük, mert lehetetlen, hogy ne léteznének, létüket azonban, legalábbis abban a formában, amelyben imádjuk őket, nem vagyunk képesek bizonyítani. Úgy lebegnek az adott tudományterületek vizei fölött, mint az őskáosz végtelen térségei fölött az isteni szellem.
    Van azonban egy lényegi különbség is. A hagyományos vallások istenüket vagy isteneiket jobbára az emberi ész számára felfoghatatlanoknak tekintik, s úgy vélik, az istenség csak a misztikus intuíció révén közelíthető meg. De úgy igenis megközelíthető. A tudomány azonban az emberi észen kívül nem ismer más instanciát. Minden, ami érthetetlennek tűnik, nélkülözi a létezés attribútumát. A világ jelenségeit két nagy halmazba sorolja, a már megértett és megmagyarázott, és a még meg-nem-értett és meg-nem-magyarázottak halmazába, s úgy véli, csupán idő kérdése, hogy valami a másodikból az elsőbe kerüljön át. Egészen addig, amíg - a végtelenben - a második halmaz végképp kiüresedik, az első pedig a végtelen telítettség állapotába kerül. Minden csak türelem és idő kérdése. Ezért szellemi visszamaradottságra vall, ha valaki a végső kérdésekről elmélkedik. Azokat elég majd a végén tisztázni, amikor minden adat rendelkezésre áll.
    Az embernek addig is az éppen esedékes kérdések megoldására kell fordítania minden energiáját. S nagyon rosszul teszi, ha tovább lát az orra hegyénél, ez esetben ugyanis "bizonytalan" feltevésekre kell hagyatkoznia... A modernitás nagy kételkedőinek, Wittgensteinnek és társainak ezt a látásmódot a legkisebb mértékben sem sikerült megváltozatniuk. Látszólagos sikerességük dacára sem. Világunk főpapjai, a technokraták (lásd Farkas Attila Márton A technokrata mákony című esszéjét) ma is a mindentudás jegyében tartják prédikációikat...
    Hogy a tudós-technokrata, aki a bizonytalan feltevéseket ily vehemenciával elutasítja, végső fokon mégis a tökéletes bizonytalanságra, azaz a véletlenre alapozza világképét, ez a modern tudományosság legemberibb és a vallásokkal legmélyebb rokonságot mutató vonása.
    A vallások legértékesebb felismerését azonban, azt ugyanis, hogy mi emberek biológiai felépítésünk korlátaiból - s az ezekkel összefüggő tapasztalat és logika ismeretelméleti elégtelenségéből - adódóan képtelenek lehetnénk a valóság bizonyos aspektusainak tapasztalati és racionális megértésére és feltárására, a tudomány (legalábbis annak gazdasági, társadalmi, kulturális létünket megalapozó technokrata változata) elutasítja.
    Minden valószínűség szerint ebből az elutasításból fakad a "szakadás", melyről Camus beszél. E szakadás azonban nyilvánvalóan nem a világban, hanem az emberi szellemben következett be. Megtévesztettük önmagunkat.
    A megtévesztés feltehetőleg csak akkor tehető jóvá, ha a tudomány is a maga sajátos helyére kerül, sajátos vallási képzetrendszerként integrálódik egy szélesebb vallásosságba. Ez a lépés természetesen a hagyomány által szentesített tételes vallások meghaladását is jelentené. Azaz gyakorlatilag maguk a természettudományok olvadnának bele egy új, a racionális tapasztalati tudást is akadálytalanul integrálni képes magasabb rendű vallásosságba.
    Ez a vallásosság a hagyományos vallások első megrendülése, az antikvitás óta létezik. Művészet a neve.
    Korunk, melynek legfőbb tendenciája épp ennek az egyedül igazi (és minden korábbi vallásosságnak is legfontosabb elemét képező) vallásosságnak az elutasításán alapul, épp ezzel az elutasítással, s implicite önmaga minden korábbinál tragikusabb elembertelenítésével készíti elő önmaga bukását. Igaz, ahhoz, hogy e bukást az emberiség újabb felemelkedése követhesse, valahogy túl is kell élnünk.
    Nos, éppen ez az, aminek esélyében - az emberiség jelen állapotából ítélve - aligha lehetünk bizonyosak. Legfeljebb hihetünk benne. Mert az emberiség halála éppoly képtelenség, mint saját személyes pusztulásunk. Credo quia absurdum.