Belső ruhatár
RETUSÁLT EMLÉKEK

"- Akkor hát hol létezik a múlt, ha egyáltalán létezik?
- A feljegyzésekben. Le van írva.
- A feljegyzésekben. És?
- Az emlékezetben. Az emberek emlékezetében.
- Az emlékezetben. Akkor rendben van. Mi, a Párt uralunk minden feljegyzést, s mi uraljuk az emberek emlékezetét is. Tehát uraljuk a múltat. Igaz?"
(George Orwell: 1984)


Egyik haverunk egy időben azzal szórakozott, hogy lomtalanításkor kidobott régi, fekete-fehér fényképeket szedett össze, majd a képeket a rá jellemző cinikus humorral úgy mutogatta ismerőseinek, mintha azok saját családi fotói volnának. Mivel a családi albumok képei mindig mindenkinél ugyanolyanok, bennük ugyanolyan figurák sorakoznak hasonló pózokban, egyforma helyszíneken, egyforma családi események közben, ugyanolyan ruhákban, ugyanolyan frizurákkal, ugyanazt a korhangulatot tükrözve - bizonygatta -, így teljesen mindegy, kiről készült a fotó. Ez itt a nagynéném - mutatott az egyik ismeretlen női alakra -, az pedig ott, a ház előtt a nagyapám.
    A fénykép tárgyiasult emlék, pontosabban: az emlék helyébe lépő tárgy. Ha fotókat nézünk a velünk történtekről, az elmében gyakran a kép emléke lép a valódi (eredeti) emlék helyébe. Sőt, a fénykép segítségével olyasmire is emlékezni tudunk, amik ténylegesen meg sem történtek velünk. Márpedig életünk végső soron emlékek füzére, a megélt élettörténet önéletrajzi emlékezés. Emlékezetünkre támaszkodva újra meg újra megfogalmazzuk önmagunkat, újra meg újra megteremtjük önazonosságunkat.
Emlékeink főként arról vallanak, mely történések váltak számunkra megőrzésre méltóvá, vagyis eseménnyé. De vallanak arról is, hogyan nézünk szembe mindazzal, ami köznapi tapasztalásainkban elibénk kerül. Az emlékezés amolyan Janus-szerű istenség. A tapasztalás végeredménye, s ugyanakkor maga az emlékezés hozza létre a tapasztalást, pontosabban: teremti meg, minthogy összerakja a már meglévő, elraktározott töredékes benyomásokból. Az adathalmazból, melyet világunkként élünk meg, az emlékezés folyamán utólag hozzuk létre azokat a részleteket, melyeket később élettörténetünk eseményeiként azonosítunk. Vagyis az emlékezés során önazonosságunk a tét.
    Az emlékekből táplálkozó önazonosság elemi érzetére épülő identitásunk nem pusztán sablonok gyűjteménye, hanem létélmény. Nélküle semmivé foszlunk. A kisgyerek környezetével kapcsolatba lépve tapasztalja meg önmagát, s emlékezete segítségével alakítja ki identitását. Szembekerül mindenféle modellel, sablonnal, melyek közül némelyikkel rokonszenvezik, másokat elutasít. Késztetései és tapasztalatai nyomán válogatja, permutálja, kombinálja e sablonokat, egyedi konfigurációba rendez, így talál fokozatosan önmagára. A környezet által képviselt és elvárt magatartáshoz: az identitás-modellhez hasonulás csak ideig-óráig ellensúlyozhatja az önazonosság érzetének hiányát, ám hosszú távon nem elégséges az identitás létélményének megéléséhez. Az önazonosság-érzet hiányát - vagy akár gyengeségét - a személy gyakran a saját csoporthoz tartozás indokolatlanul túlzó felértékelésével, egyúttal a másikkal szembeni gyanakvással, rosszindulattal és bizalmatlansággal kompenzálja. Ha megfosztjuk az embereket önazonosságuktól, a legszörnyűbb antiutópiák sejlenek fel. Ha ugyanis eltűnik egyediségünk, egyformasághoz jutunk.
    Szokásommá vált első emlékeket gyűjteni. Mi az, amit egy kialakulóban lévő személyiség először megőriz a tapasztalatok végtelenségéből, mi az, ami először annyira felhívja magára a figyelmet, hogy bele is ég a neuronhálózatokba, mi az, ami először raktározódik el mint emlékkép. Valami, amit a legkorábbi időkből megőriztünk, amikor még csak homályos fogalmaink voltak a világról valamikor a gyermekkor hajnalán. Nem többek egy-egy hangulatnál, íznél, képnél. Az én első emlékem, ahogyan így visszakövetkeztetek, úgy kétéves korom körül egy árnyékos homokozó a Balaton partján, amiben óriási méretű hernyók csúsznak-másznak. Nincs bennem félelem, sem undor, csupán érdeklődve figyelem a jelenetet.
    Daniel Dennett az emlékezés torzulásának két típusát (vagy még inkább: fokozatát) különböztette meg. E két típust némi fekete humorral "sztálini" és "orwelli" emlékezetnek nevezte, amelyek rögvest kvázi terminusokká váltak a kognitív tudományban. Mindkét esetben arról van szó, hogy valamit láttam a világban, s amikor kérdeznek felőle, nem egyszerűen máshogyan számolok be, hanem az emlékem is megváltozik. Sztálini módon emlékezünk, ha az elvárásoknak megfelelően hamisan válaszolunk (miközben tudjuk, mi a valóság), míg orwelli módon torzítunk, ha utólag valóban megváltozik az emlékezetünk. Az alábbi történet szereplői ez utóbbi csoportba tartoznak.
Nemrégiben az egyetemen amerikai diákjaimnak is feltettem a kérdést: mi az első emléked? Semmi - érkezett több felől is a meghökkentő válasz. Hogyhogy semmi?
Valamire csak emlékszel a gyerekkorodból? - faggatóztam tovább. Legtöbben a fejüket csóválták. Egy fiú bátortalanul elmesélte, hogy az ő első emléke, hogy új lakásba költöznek, és a kiürített régi lakás egyik üres szobájában várakozik. 11 éves lehetett akkor. Egy másik diák 12 éves volt, amikor a szülei váltak, ő arra emlékezett. De hát nem emlékeztek semmire, ami óvodában történt, vagy legalább kisiskolás korotokban? Bármire - forszíroztam a dolgot. Próbáltam győzködni őket, hogy másoknak két-hároméves korukból valók az első emlékeik. Semmi személyesre nem emlékezünk, a szüleink ugyanis minden fontos vagy kevésbé fontos eseményt videóra rögzítettek, mi már csak a filmen látottakra emlékezünk, ám abban semmi személyes élmény nincs.
MUND KATALIN