|
|
Mesterházi Márton
ÍR EMBER ÉSZAK-ÍR SZÍNPADON
Stewart Parker (1941-1987)
(részlet)
George Farquhar után Ulster - később Észak-Írország - termett néhány jó
drámaírót, de formátumosat sokáig egyet sem. Ráadásul Farquhar
elszármazott a kicsi országból, angol lett és londoni. Parker az első
és egyetlen jelentős, aki nagy haragban, szerelmes gondban százszor is,
végül is észak-ír és mindenekfölött belfasti volt.
Egy rövid élet
Kelet-Belfasti unionista meggyőződésű protestáns családban született
1941-ben. Középiskola után a Queens egyetem jeles diákja lett, Seamus
Heaney társaságában a Hobsbaum-féle költészeti vitakör tagja, soha
olyan jó nem volt a diáklap, mint amikor ők ketten írtak bele. Diploma
után két amerikai egyetemen volt megbízott előadó - működött azután a
BBC belfasti stúdiójának munkatársaként, az Irish Times rock-zenei
tudósítójaként - de a hatvanas évek közepe táján eldöntötte: drámaíró
lesz.
Az amerikai egyetemeken alaposan kivette részét
a polgárjogi mozgalomból: az ír drámaírók közt az egyetlen
"hatvannyolcas".
Tizenkilenc éves korában fél lábát amputálni
kellett, felnőtt élete - orvosi szempontból - a rákkal vívott
küzdelemben telt el.
Első hangjátékát 1967-ben mutatta be a BBC; 1975-ben Küllő-dal című zenés darabjáért az Evening Standard neki ítélte a Legígéretesebb Drámaíró díját; 1979-ben egy tévéjátékával, 1980-ban A kamikáze földi legénység bajtársi vacsorája
című rádiójátékával nyert szakmai díjat. Írói elképzeléseihez keményen
ragaszkodott, egy ízben inkább kockáztatta a bemutatót is, de nem
engedte, hogy a rendező mutatós-érzelgős irányba vigye az előadást (a
BBC végül más rendezőt jelölt ki).
Tucatnyi színdarabot, ugyanannyi televíziós
játékot, legalább fél tucat hangjátékot írt. Műveinek hol központi, hol
bújtatott, de szinte mindig jelenlévő témája az észak-ír konfliktus.
A Bajok
Mivel a sok rossz közhely miatt nem tartózkodhatunk bizonyos részletektől, vegyük köztudottnak az előzményeket.
1609 és 1630 között I. Jakab (majd I. Károly)
angol és skót protestánsokat telepített a fölkelések fészkét jelentő
Ulsterba. A telepesek birtokot kaptak, ugyanakkor az íreket a korona
kilakoltatta onnan; utakat és malmokat építettek, és exportképes
mezőgazdaságot hoztak létre. Cromwell (majd Orániai Vilmos) hadjáratai
és a katolikus írek hasonlóan kegyetlen bosszúakciói kölcsönös
gyűlölködést teremtettek, melyen a békét és erős iparosítást hozó 18.
század sokat enyhített. Ám a 19. során végleg gazdag protestánsokra és
koldus írekre szakadt Ulster társadalma. Logikus tehát, hogy a sziget
többségét alkotó katolikus, földművelő írek között kibontakozó és
győzelmeket elérő reformmozgalmak - köztük az önkormányzatot követelő
Home Rule - a protestáns, iparos Ulsterban dühödt ellenállásba
ütköztek. (Az ulsteri lenvászon és posztó világmárka volt a 20. század
elején, Belfast pedig a brit birodalom ipari fellegvára - a Titanicot
is ott építették.)
Evidens volt, hogy a protestáns Ulster nem
lehet az Ír Szabadállam része. Így amikor 1921 decemberében a brit
kormány és a fellázadt írek képviselői kidolgozták a Szerződést,
jószerivel csak azon vitáztak, mi légyen "a protestáns Ulster" sorsa.
Végül az unionisták a katolikus többségű hagyományos ulsteri megyék
közül lemondtak háromról de megtartottak kettőt - mivel a négy biztos
protestáns megye túlságosan kicsi államocskát produkált volna.
A határt társadalmi, gazdasági, földrajzi
szempontból értelmetlen (magyar szóval trianoni) módon jelölték ki,
városokat vágtak le a külterületükről, farmokat, falvakat szeltek
ketté. A bent rekedt katolikusok és a kint rekedt protestánsok
elkeseredetten tiltakoztak. Ekkor - 1920 és 1922 között, az angol-ír
háborúval és az ír polgárháborúval párhuzamosan és összefüggésben -
szakadtak először Észak-Írországra a Bajok.
A furcsán eufémisztikus, de általánosan
elfogadott név (Troubles) rendszeresen előforduló tömeges
törést-zúzást, gyújtogatást, egyes és csoportos gyilkosságokat, a
zsarolástól a tömegmészárlásig terjedő robbantásos merényleteket jelent.
1920 és 1922 között tízezernyi katolikus és
"katolikus-bérenc" munkástársukat zárták ki a hajó- és gépgyárakból a
túlnyomó többségben lévő protestánsok. A bosszú és a viszont-bosszú az
ellenséges környezetben élő családok otthonának (esetleg tagjainak)
elpusztítását jelentette, de voltak - az erőfölény jogán - szervezett
katolikusverések is. A katolikusokat azután "megvédte" az Ír
Köztársasági Hadsereg. 1920 és 1922 között 557 embert öltek meg
Észak-Írországban, 1921 decembere és 1922 júliusa között csak
Belfastban 236-ot.
Az észak-ír parlament Különleges Törvénnyel
felhatalmazta a rendőri erőket, hogy bírói végzés nélkül bárkit
letartóztassanak, s akár hónapokig (több mint hétszáz katolikus
gyanúsítottat két és fél évig) fogva tartsanak. A félkatonai önkéntesek
közül toborzott hírhedt Különleges Csendőrség pedig készséggel
használta erejét a katolikusok megfélemlítésére - igaz, a Köztársasági
Hadsereg ellen valóban harcolnia kellett.
A zavargások aztán véget értek, de a Különleges
Törvény évről évre érvényben maradt, sőt, 1933-ban véglegesítették.
Létrejött a civilizáltabb Királyi Rendőrség, de a Különlegeseknek csak
egyharmadát szerelték le, a többieket önálló alakulatként megtartották.
A konszolidációt törvénykezéssel is körül
kellett bástyázni. A központi parlament (Westminster) képviselőit nem a
kisebb pártok érdekeit is figyelembe vevő brit, hanem a nagy
Konzervatív és Unionista Pártnak kedvező listás rend szerint
választották. A helyi parlament (1932 óta az újonnan épített megalomán
Stormont) tagjainak megválasztásakor pedig végképp nem finomkodtak:
kizárólag az adófizető polgárok kaptak szavazati jogot, őket viszont -
vállalkozásuk mérete szerint - négyszeres, nyolcszoros, akár
tizenhatszoros szavazat is megillette, Belfastban például még 1966-ban
is 80% alatt volt a választásra jogosultak számaránya. Ha pedig még így
is adódott bökkenő, nagy rutinnal csaltak a választásokon. Nem csoda,
hogy az Ulsteri Unionista Párt 1921 és 1972 között háborítatlanul
kormányzott.
Ez a párt különféle klikkek laza koalíciója
volt, melyet az ókonzervatív reformellenesség és a katolikusok
kirekesztése tartott össze. Kormányai készséggel szolgálták a
nagybirtokosok és a nagyiparosok érdekeit; öt évtizedes működésüket
masszív, rövidlátó tehetségtelenség jellemezte. Való igaz, London
rendszerint spórolt a központi támogatásokkal, mégis groteszk, hogy a
párt és a kormány csak Londonra tudott mutogatni, ha gondok
jelentkeztek.
Gondok pedig jelentkeztek. A lakásállomány, az
úthálózat, a közoktatás és a közegészségügy épületei-intézményei
fokozatosan leromlottak. 1953-tól visszaesett a lenszövő-ipar, 1959-től
a hajógyártás, a mezőgazdaságban a gépesítés tizedelte a munkahelyeket.
A kormány tehetségtelensége miatt leszakadtak a
nyugati megyék, eltökéltsége miatt a katolikusok; akiket kirekesztettek
a köztisztviselői munkakörökből, a kedvezményes lakásakciókból, a
munkahelyteremtő kezdeményezésekből; akiknek törvény előtti egyenlősége
a Királyi Rendőrség és a Különlegesek előtt rendre írott malasztnak
bizonyult. Következésképp betonkeményen megkötött a szegregáció: a
katolikusok külön városnegyedben laktak, külön iskolába, külön orvosi
rendelőbe jártak, s a "külön" természetesen alacsonyabb színvonalút,
rosszabbul fölszereltet-ellátottat jelentett.
Amikor 1963-ban - londoni nyomásra - a
miniszterelnök elindított néhány óvatos reformot, megbuktatták. A
protestáns ellencsapás vezéralakja a szakadár presbiteriánus,
szélsőségesen ír- és katolikus-gyűlölő Ian Paisley volt.
A tarthatatlan állapotok ellen 1967-től lépett
fel a polgárjogi mozgalom. Általános választójogot
követeltek ("egy ember egy szavazat" alapon), a Különleges Törvény
eltörlését, a Különleges Csendőrség feloszlatását, egyenlő esélyt a
lakáshoz és munkahelyhez jutás terén. Tiltakozó-jogkövetelő békés
meneteik ellen rendre indokolhatatlan brutalitással lépett föl a
Királyi és a Különleges Csendőrség, 1968 októberében, Derryben a világ
televíziós nyilvánossága előtt. (Derry katolikus többségű volt, a
tanácsban a protestánsok csak vastag választási csalások sorozatával
tudták fenntartani többségüket.) A kormány ekkor - londoni nyomásra is
- tett néhány engedményt a polgárjogiaknak, de ezzel kiváltotta a
kemény unionista rétegek dühét. Derryben, Belfastban immár hetenként
dúltak a csaták a lakónegyedek határán.
A konfliktus lángot vetett, s a tűzben sokféle
pecsenye sült. A televíziók zaftos képriportokban ájuldoztak a
gyönyörűségtől, az Ulsteri Önkéntesek halálbrigádjai egyenként
gyilkolták az embereket, az Ír Köztársasági Hadsereg Provizionális
Szárnya (a provók) hol egyenként, hol csoportosan. (Hogy mennyi mocskos
pénz áramlott a kétféle, egynemű terrorizmusba, arról csak sejtéseink
lehetnek.)
1969 augusztusában a rend fenntartására a
kormány behívta a brit csapatokat. Néhány hónaposra tervezték az akciót.
A konfliktust az unionisták az engedmények és a
bekeményítés váltogatásával akarták kezelni. Feloszlatták a
Különlegeseket (a helyettük létrehozott Véderő átvette az állományt),
de 1971-ben - a Különleges Törvény alapján - felújították a bírói
végzés nélküli letartóztatás és fogvatartás intézményét. Ezt elemi
erejű tiltakozás fogadta.
Az Ír Köztársasági Hadsereg ekkor járatta
csúcsra terrorhadjáratát; válaszul megalakult az Ulsteri Védelmi
Társulás, több tízezer tagja működtette a halálbrigádokat, szedte a
védelmi pénzt gengsztermódra, majd felújították gyilkos működésüket az
Önkéntesek is. A lakosság embervesztesége 1971-ben közelítette a
kétszázat, 1972-ben az ötszázat; még az erősen fölfegyverzett Királyi
Csendőrségnek is sok volt a halottja és sebesültje.
1972. január 30-án, a Véres Vasárnapon,
Derryben a brit ejtőernyősök belelőttek a békés (de betiltott)
tüntetésbe, tizennégyen meghaltak. London végre elszánta magát:
márciusban feloszlatták a Stormontot, bevezették Észak-Írország
közvetlen kormányzását.
1973-ban Nagy-Britannia belépett az Európai
Unióba. Talán ezzel is öszszefügg, hogy komoly kísérletet tettek a
konfliktus megoldására. Új törvényt alkottak Észak-Írország
alkotmányáról: eltörölték a Különleges Törvényt, bevezették a brit
rendszerű általános választójogot, a lakosság hatalommegosztó
Nemzetgyűlést választott. Az év végén a brit és az ír kormány - a
jelentős pártok bevonásával - megtárgyalta az új berendezkedésről szóló
egyezményt, és 1974 januárjában megalakult a demokratikus,
hatalommegosztó hatóság.
Fanatikus protestáns ellenállás fogadta.
Paisley, a Védelmi Társulás, az Önkéntesek fokozták működésüket, az
Unionista Párt többségi keményvonalasai (az Élgárda) fellázították a
munkásságot, s a frissen alakult Ulsteri Munkástanács májusra
megszervezte és hónapokig fenntartotta az általános sztrájkot.
Valószínűleg ezek voltak Belfast legszomorúbb
hónapjai. Áram, gáz, mentőszolgálat, közellátás nélkül lapult a
lakosság, tűrte a verőlegények zaklatását, az állandó kijárási
tilalmat. Az ötvenes évek óta a munkanélküliség fenyegetésében élő,
módszeresen uszított munkásság tömegei csőcselékké váltak, hatalmasnak
érezték magukat, leverhették nyomorult frusztrációikat "a rohadtakon".
Egy kicsit úgy, mint annak idején a budapesti nyilasok.
A hatalom-megosztás hatóságai lemondtak.
A terrorszervezetek gyilkoltak tovább, a civil
áldozatok száma stabilizálódott évi száz körül. Az emberek megszokták a
riadókat, az útelzárásokat, a motozásokat; megtanulták, mikor hova nem
szabad menni. A hűtött polgárháború rutinszerűen működött.
1975-ben (részben európai sürgetésre) megszűnt
a bírói végzés nélküli letartóztatás és fogvatartás intézménye. De az
Ír Köztársasági Hadsereg elítélt tagjaitól nemsokára megvonták a
politikai státust. A foglyok 1981 májusában éhségsztrájkot kezdtek a
bűnözői minősítés ellen, s az októberig tartó tiltakozásba tíz fogoly
belepusztult.
Ekkor ismét fellángolt az erőszak, csak egy
jelentős módosulással: az Ír Köztársasági Hadsereg meghirdette az
"armalite és szavazófülke" stratégiát, s a politikai szárny, a Sinn
Fein meghökkentő sikereket aratott az elkövetkező választásokon.
London ismét megérezte, hogy lépnie kell.
1985-ben megszületett az Angol-Ír Egyezmény. A brit kormány elismerte,
hogy Írország nélkül nem orvosolhatja Észak-Írország bajait:
rendszeresítették a kormányközi tárgyalásokat, állandó közös
titkárságot hoztak létre Belfastban - voltaképp az egész ír szigetre
érvényes megoldás (távlati tervként valamiféle egyesítés) érdekében.
Az ultrák meghirdették az ellenállási
mozgalmat, a protestáns terrorszervezetek fokozták az erőszakot - de
tömegeket nem tudtak mozgósítani, az akció kudarcba fulladt.
Stewart Parker életében ez volt az észak-ír
konfliktus utolsó fontos fejleménye. De már benne volt a levegőben,
hogy az emberek megundorodtak az erőszaktól: nemcsak a másikét
gyűlölik, hanem a "magukét" is.
|