|
|
|
TÁJOLÓ
Arundhati Roy és a monszun
Június van, a svájci hegyekben már olvad a hó, a varázshegy téli álmot
alvó lakói ébredeznek, nyújtózkodnak, utánad nyúlnának, de ne hagyd
magad, kedves olvasó: lopakodjunk ki a szanatóriumból, zakatoljunk le a
hegyről, és vágjunk át Európán, aztán még tovább, sebesen, mintha a
délnyugati monszun esőfelhőin utaznánk - egészen Indiáig, a délnyugati
csücskében rejtőző Kéraláig sodródjunk, mint azok a különös rovarok,
amelyek halálra égetik magukat Baby Kocsammá sápadt, negyven wattos
izzóin. De te ne aggódj: vigyáz rád Az Apró Dolgok Istene. A ruhád nyirkos, a könyv lapjai hullámosak. Ez a nyári monszun.
Ajemenemben, ahol Pappacsi, azaz Srí Benán John
Ájp, a Birodalmi Rovartudós és családjának többgenerációs története
bonyolódik, júniusban megváltozik a világ, "a három hónapos szelet és
esőt csak néha szakítja meg a varázslatosan éles, ragyogó napsütés,
melyet az izgatott gyerekek elcsennek, hogy játszhassanak vele. A vidék
szemérmetlen zöldbe öltözik. A határokat elmossa a gyökeret verő és
virágzó tápióka. A téglafalak mohazöld színt kapnak. A paprikaindák
villanypóznákra csavarodnak. A vad kúszónövények áttörnek a vörös
agyagon, és benyúlnak az elöntött utakra. A bazárokban csónakok
közlekednek. És apró halak jelennek meg a vízben, mely az útfenntartók
gödreit megtölti."
A határok elmosódását, a virágzó tápiókát és a
szemérmetlenül kitárulkozó természetet, a mindent betöltő,
duzzadó-lüktető életet az indiai kasztrendszer kíméletlen szigora
korlátozza, amelyet a forradalom és a kommunizmus sem tud (és persze
nem is akar) elsöpörni. Az érinthetetlen Paravanoknak hajdan "hátrafelé
kellett menniük egy seprűvel, és el kellett tüntetniük a lábnyomaikat,
nehogy a bráhminok vagy a szír keresztények bepiszkítsák magukat azzal,
hogy véletlenül egy Paravan lábnyomába lépnek". Seprűket ma már nem
látsz, mert Kéralába is megérkeztek a marxisták, akik
"koktélforradalmat kínáltak. A keleti marxizmus és az ortodox
hinduizmus mámorító keveréke volt ez, melybe egy kupica demokráciát
öntöttek." Az az egy kupica azonban nem a Paravanoknak jutott, akik "a
függetlenség elnyerése után azon kapták magukat, hogy nem jogosultak
olyan kormányzati juttatásokra, mint a munkaközvetítés vagy az alacsony
kamatozású bankkölcsön, hiszen hivatalosan, papíron, keresztények,
ennélfogva kasztnélküliek. Kicsit olyan volt ez, mintha seprű nélkül
kellett volna eltüntetniük a lábnyomaikat. Vagy ami rosszabb, mintha
egyáltalán nem lett volna szabad lábnyomokat hagyniuk." Óvatosan lépj - ki tudja, mekkora a lábnyomod?
A monszun lehetett az oka, hogy Velutá, a
Paravan asztalos, akit azért neveznek malajálam nyelven fehérnek, mert
olyan fekete, megérinthette Ammut, és a gyönyörű, kétgyerekes, elvált
asszony, aki alkoholista férjétől és az angol főnök szexuális
zsarolásától menekülve apja, a Birodalmi Rovartudós házában húzza meg
magát, ujját a "világosbarna, hegyes, száraz levél alakú" anyajegyre
helyezte, amiről a férfi azt állította, "szerencsét hozó levél, ettől
érkezik időben a monszun".
Ez a monszun azonban nem időben érkezik, és
szerencsét sem hoz. Az északkeleti téli monszun decembertől kora
márciusig tart, ilyenkor Ausztráliában és Délkelet-Ázsiában esik az
eső, Indiában a száraz légáramlatoknak köszönhetően tiszta az ég. Azon
a decemberi éjszakán, amikor a Borzalom történt, a monszun - mintha
szántszándékkal, bosszúból tenné - valósággal megbolondult: "bár
december volt, úgy esett, mintha június volna. Ciklonok keveredése,
írták másnap az újságok. Addigra azonban már senki nem volt olyan
állapotban, hogy az újságot olvassa." Az esőtől megáradt folyón Ammu
kétpetéjű ikrei, Eszta és Ráhel még átjut, de unokatestvérüket, az
Angliából karácsonyi látogatásra érkező Sophie-t magával ragadja az ár,
és a kilencéves kislány testét hajnalban egy halász találja meg, a
"ráncos hableányt" bambuszrúddal húzza magához, csónakjába emeli, "s
közben arra gondol, mennyire téved a halász, ha azt hiszi, hogy jól
ismeri a folyót. Senki nem ismeri a Mínacsált. Senki nem tudja, mit ragad el vagy dob ki hirtelen. Vagy mikor. Ezért imádkoznak a halászok."
Ez a megtévedt monszun lehet az oka, hogy
Velutá és Ammu szerelmére fény derül, hogy a férfi apja maga megy el a
nő anyjához, a Birodalmi Rovartudós özvegyéhez, a család jövedelmét
biztosító Édenkert Ételkonzervgyár alapítójához, hogy részegen zokogva
kérje bocsánatát, és a vak öregasszony kezébe nyomja üvegszemét, amit a
jóságos gazda vásárolt érinthetetlen szolgájának. "Egy babonás ember
szemében ez az évszakra nem jellemző felhőszakadás olyan lehetett, mint
egy haragos isten intése. Egy részeg és babonás ember szemében pedig
olyan lehetett, mint a világvége kezdete. Ami bizonyos értelemben így
is volt." Bizonyos értelemben pedig nem. Meglátod, a világvégét nem a
monszun hozza.
Az üvegszemű Paravan, a vak öregasszony és Baby
Kocsammá, a kielégületlen, elhízott nagynéni monszunnál is sodróbb
eseményeket indítanak útjukra, amelyek magukkal ragadják a szereplőket:
Sophie-t a folyóba, Esztát az apjához, Ráhelt a hideg gyűlöletbe,
Velutát a rendőrök véres bakancsa alá, Ammut pedig egy idegen város
idegen szobájának idegen ágyába, ahol egy éjszaka meghal. "Harmincegy
éves. Nem öreg. Nem fiatal. Életképes, halálképes korú."
Persze az is lehet, hogy mindennek mégsem a
monszun, hanem Pappacsi molylepkéje az oka, amelynek hátán szokatlanul
sűrűn helyezkednek el a bolyhok. A Birodalmi Rovartudós pályája csúcsán
fedezi fel, ám hatalmas csalódására eleinte úgy vélik, a példány egy
jól ismert lepke némileg szokatlan alfajához tartozik. Amikor egy
radikális rendszertani felülvizsgálás során kiderítik, hogy mégis addig
ismeretlen fajhoz és nemzetséghez tartozik, már késő, mert Pappacsi
addigra nyugdíjba ment, és molylepkéjét egy fiatal tisztviselőről
nevezik el. "A következő években, bár már jóval a felfedezés előtt is
harapós természetű volt, Pappacsi Molylepkéjét tették felelőssé a férfi
sötét hangulataiért és váratlan kitöréseiért. Ennek gonosz - szürke és
szokatlanul sűrű hátbolyhos - szelleme minden házban kísértett, ahol
Pappacsi valaha élt. Gyötörte őt, a gyerekeit és a gyerekei gyerekeit."
Pappacsi molylepkéjének hat pici lába telepszik Ráhel szívére, amikor
anyja megharagszik rá, és "egy kicsit kevésbé szereti", ő köröz az
Abhilás mozi Narancslés Citromlés Emberének feje fölött, amikor a
hétéves Eszta kezét a péniszére szorítja, és K. N. M. Pillai elvtárs
nyomdájában is széttárja szárnyait, amikor "a Szükségszerű Politika
Elkerülhetetlen Következményeként" Pillai elárulja Velutát. Néha csak
az árnyékát látod, ahogy hangtalanul, alattomosan elsuhan a könyv
lapjai fölött, mint maga az idő.
Évtizedek múlnak el, mire az Amerikába szakadt
Ráhel visszatér Ajemenembe. Harmincegy éves. Nem öreg. Nem fiatal.
Életképes, halálképes korú. Az Édenkert Ételkonzervgyár csődbe ment, a
ház és az egykor oly gondozott kert pusztulóban, mert megmaradt lakói,
Baby Kocsammá és a szakácsnő reggeltől estig a műholdas televízió
adásait nézi, háborúkat, éhínségeket és látványos mészárlásokat. Az
elnémult Eszta is visszatér, sétál a haldokló folyó partján, amely
"irtózatos koponyamosollyal, foghíjakkal és a kórházi ágyról fölemelt,
erőtlen kézzel üdvözölte". Huszonhárom év telt el, a rizstermelő lobbi
szavazataiért cserébe Ajemenemben tengeri gátat építettek, hogy évente
kétszer arathassanak. "Annak ellenére, hogy júniust írtak és esett, a
folyó nem volt szélesebb egy megduzzadt csatornánál. Vékony szalag sűrű
víz, mely fáradtan nyaldosta a két sáros partot... Húsos vízinövények
fojtogatták, melyeknek bolyhos, barna gyökerei vékony csápokként
hajlongtak a víz alatt... Valaha azzal a hatalommal bírt, hogy
félelemet keltett. Életeket változtatott meg. Most azonban kihúzták
fogait, megtörték szellemét. Mindössze lassú, nyálkás, zöld szalaggyep
volt, mely bűzös szemetet szállított a tengerbe. Élénk színű
nejlonzsákok úsztak nyúlós, hínáros felszínén, akár szubtrópusi
szárnyas virágok."
A monszun és
Pappacsi molylepkéje az oka. De az is lehet, hogy mindez "azokban a
napokban kezdődött, amikor a Szeretet Törvényeit meghozták. Azokat a
törvényeket, melyekben előírták, kit kell szeretni és hogyan. És
mennyire." És aki átlépi a törvények szabta határokat, az emberek
emelte gátakat, az menthetetlenül elpusztul. Mint Ammu. És Velutá. Meg
a folyó.
Harminckét éves vagyok. Nem öreg. Nem fiatal. Életképes, halálképes korú. És te?
HORGAS JUDIT
|