|
|
Bíró Zsuzsa
HÁZIVARRÁS
"Össze kell varrnunk azt, ami elszakadt..."
Becses kegytárgyként őrzött egy elsárgult újságcikket, ami arról adott
hírt, hogy a királyi és császári apostoli felség,
ezerkilencszáztizenhat november huszonegyedikén, kedden este kilenc óra
három perckor átadta lelkét az Úrnak. "Én meg ugyanakkor, ugyanabban a
percben jöttem világra..." - mondogatta rejtélyesen, és mi szinte látni
véltük a holdfényből szőtt köteléket, ami őt és Ferenc Józsefet
összefűzte.
Kis, csúnya vénlány volt. Irén. Magánházakhoz
járt varrni. Hátát elgörbítette az arthritis, ujjait is deformálta, de
ez nem zavarta a varrásban. A házivarrás
egy letűnt világ mestersége, csakúgy, mint a lámpagyújtogatás. És hová
lettek a szemfelszedő kisasszonyok? Egyet ismertem, talán az utolsó
volt, magányosan, mogorván szedegette a szemeket, "ha jó, ha rossz a
sors, én megkötöm és kezdem...", féltem tőle, ez a magára hagyott
norna, azt hiszem, utálta a gyerekeket. A mi házivarrónőnk másmilyen
volt, ha jött, ujjongtunk, itt van a Varró Ircsi! "Mesélj..." -
követeltük. Az volt a legjobb, ha Odette-ről mesélt, évekig
szőtte-fonta a róla szóló sztorikat, Odette kitalált figura volt, haja
loknis, szoknyája gloknis. De jó volt az is, ha valódi gyerekekről
mesélt, azokról, akikhez varrni járt, fantasztikus tetteiket beszélte
el nekünk, amazoknak meg rólunk regélt, a mi életünket élte meg az
övékét, és nem tudtuk, hogy közben házacskára gyűjt, kertecskére gyűjt,
egyszobás, félkomfortos Holló utcai lakásából zöld mezőkre vágyik, azt
hittük, nincs is saját élete. Mert mi a saját élet? Rejtély, kényszer,
vágy, szorongás, bűn, véletlenek és hagyományok kaotikus elegye, ám az
ő rövidlátó tekintetében csak mások tükörképe tükröződött. Das arme in die Welt geworfene Wesen...
- mondogatta a nagypapám. Szegény, világra dobatott teremtés...
Dobatott vagy vettetett? Nagypapám nem olvasta Heideggert, de volt
érzéke az árnyalatokhoz.
Varró Ircsi apja nappal szabómester volt, este a társastánc
megszállottja, tangóban verhetetlen. Kilencszázharmincban bejött a
charleston, Ircsi apja megnyerte az országos charleston-versenyt, és az
ötszáz pengős díjjal és alkalmi partnernőjével kitáncolt szerettei
életéből. A mama mélakórba esett, Irén lett a család feje, még nem volt
tizennégy. A varráskészség éppen olyan isteni adomány, mint a zenei
tehetség, ő virtuóz volt, a varrógép volt a zongorája. Néhány
mesterműre még ma is emlékszem. Az a lenge, halványzöld cr?pe de Chine
kisestélyi, amit egykor anyánk hordott a mérnökszövetség majálisán,
valóságos tavaszi szonáta, vagy az én kékvirágos organdiruhám, fodorral
az alján, ó, milyen büszkén viseltem, azt mondtuk, vizsgaruha,
hogy miért, nem tudom, akkoriban engem még nem fenyegetett semmiféle
vizsga, viszont harmadik elemista koromban ebben adtam elő egy hosszú
verset az évzárón (ki írta? mi volt a címe?), két sorra még emlékszem,
ordítva kellett szavalni: "Karthagó? Harangok és ágyú? Ó, mily
anakronizmus, kegyetlen és bárgyú!"
Hazafias vers volt. Akkoriban déli harangszókor
felálltunk és a nándorfehérvári győzelemre emlékezve fohászt mondtunk a
Donnál harcoló katonákért. "A honvédelem adta kezükbe a fegyvert, és ők
bátran elfogadták" - így az ima. Mondtam én is, de másképpen gondoltam.
Másképpen gondolta a barátnőm is, ellenálltunk, "holdvilágos éjszakán,
döglött Hitler lóg a fán...", énekeltük halkan hazafelé. Hétköznapokon
egyenruhát kellett hordanunk, ezt speciális boltban árulták, a Varró
Ircsi viszont télre is készített nekem egy szépséges ruhát,
vizsgaruhának nevezte el ezt is, pepita volt. Állok a pepita
vizsgaruhában a karácsonyfánál. Csillagszórók. Gyertyák. Titokzatos
illatok. Stille Nacht. Egy
piros bicikli a fa alatt, az enyém. Odakinn a fehér hó és a fekete
éjszaka, pepita karácsony, ezerkilencszáznegyvenhárom. Mire
kitavaszodik, már benn lesznek a németek, a bicikliket beszolgáltatjuk,
sohasem karikázom a piros csodán, magunkat is beszolgáltatjuk.
"Az ember csupán néhány pillanatig egzisztál lehetőségei csúcsán" -
Heidegger mondta ezt is, a davosi főiskolai napok filozófus-vitáján,
ezerkilencszázhuszonhét tavaszán. Rémisztő gondolat: mi van, ha egész
életünkben csak a csúcsok alatt kuporgunk és várunk, mint az a vidékről
jött ember a Törvény kapujában, és a néhány mágikus pillanat nem jön el
vagy nem ismerjük fel, hogy eljött?
Irén nem aggódott, tisztában volt vele, hogy a
csúcspillanat akkor következik be, ha egyszer beköltözhet a házba, a
kertbe, amelyről álmodozott, és amelyet voltaképpen már ki is szemelt
magának, a szomszédságban egy csomó gyerekkel, ez fontos szempont volt,
gyakran mondta, hogy az élet egérszürke gyerekzsivaj nélkül. De csak a
szürke színtől irtózott, az egerekkel nem volt semmi baja, sőt, gyakran
mesélgetett Odette fehér egeréről, amely bebújt a zongorába és éjfélkor
megszólaltatta a G-húrt. "Úgy hangzott, mint egy sikoly..." - susogta
rejtélyesen, de mi nem féltünk, tudtuk, hogy a mese jó véget ér, lesz
lakoma, kakaó és kalács. Erzsébetfalván bukkant rá kiszemelt házára, "a
Ferenc József utca 7. szám alatt, sorsszerű volt, hogy odataláljak...",
mondta. Minden tetszett neki Erzsébetfalván, csak a díszpolgárok
névsora nem: Teleki Pál, Imrédy Béla, Jaros Andor, Endre László... -
Szabad egy Grünfeld Irénnek ott letelepedni? - kérdezte gondterhelten
anyámat. - Mi az a díszpolgár? - kérdeztem én. Ez hasonlóképpen zűrös szó volt, mint a vizsgaruha, vagy a gutaütés.
Butaütés? Irén végül nem ragadta meg a csúcspillanat lehetőségét; ha
bombák hullanak az égből, az ember nem vásárol házat. Pénzét nem volt
hajlandó átváltani aranyra, bankba tette, várt. Várt a csillagosházban,
a gettóban, és utána az angyalföldi tébolydában is; nem háborodott meg
az elméje, az éhezéstől lett zavarodott. "Csend volt a fejemben" -
magyarázta később, "szétszakadt a G-húr..." Mondhatta volna úgy is,
hogy a lét vakuumában találta magát. Mire kijött a napvilágra,
ezerkilencszáznegyvenhat nyarán, egy kiló kenyér ára
négyszázezerkvadtrillió pengő volt, és a házacska és kertecske ideája
lekerült a napirendről. Anyám aggódva nézte: Jól van? Szemmel
láthatólag kisebb lett, görbébb, öregebb. Azt mondta, most már nagyon
jól van, most már kiszedte a férceket, és összevarrta az életét és
saját magát. Elnevette magát, anyám is nevetett.
Összezsugorodik az idő, mint egy vászon, amit elfelejtettek beavatni.
Irén jön, varr, mesél. Mi a földön kuporogva hallgatjuk. "Varró Ircsi!"
- rikoltozzák később a gyerekeim. "Tündérapókák!" - mondja ő. Egy
házivarrónő, ha elszáll felette az idő, nem készít többé vizsgaruhát,
fehérneműt javít, ő is így tesz. Aztán nem jön többé. "Ó, az a szegény
Irén..." - mondjuk szánakozva, ha nagyritkán eszünkbe jut. És nem
akarjuk észrevenni magunk körül azt a sok dolgot (egyre több dolgot),
amely jóvátehetetlenül felfeslett, elrongyolódott, szétszakadt.
|