Ács József
KESERŰVÍZ

    - Alászolgája, Hacsek úr.
    - Jó napot, Sajókám.
    - Rendelt már valamit?
    - Egy pohár vizet.
    - Tessék, vegye be vele ezt a koffeint, aztán fussa át ezt a szöveget. Ma nyomták a kezembe.
    Hacsek elolvassa az idézetet, aztán leejti a papírt az asztalra.
    - Nem hiszek a szabad lelkek végtelen szorongásában.
    - Miért nem?
    - Hol lát itt szabad lelkeket?
    Sajó ingatni kezdi a fejét.
    - Ha belegondolok, alig néhánnyal találkoztam életem során.
    Hacsek bólint.
    - És végtelen szorongást? Azt lát?
    - Idegességet, zavarodottságot, fásultságot, közönyt, még őrjöngést is többet. Igaza van, Hacsek, ez az élet túlságosan nyers, ugyanakkor túlságosan kisszerű ahhoz, hogy igazán szorongani lehessen benne. A szorongást ma már senki sem képes tartósan elviselni, ezért aztán meglóg előle, mint Jenő barátunk az idegenlégióból. Emlékszik?
    - Na ja, Sajókám, mire, tegyük fel, odajutna az ember, hogy előkapna valami receptet, amiről ez a figura ír, és elkezdené csillapítani a végtelen szorongást, már okafogyott az egész: az illető rég áttelepült valami komfortosabb őrületbe. Kényelmesebbnél kényelmesebb karosszékek kaphatók élőhalottaknak, vízágyak az elevenen eltemetetteknek, acélszarvak a vadbarmoknak, gumitülkök az ökörködőknek. Ma már mindenkit a legmagasabb szinten kiszolgálnak és erre a piacra betörni rendkívül nehéz.
    - Mit gondol, ennek a Camus-nek sikerül?
    - Nehéz piac, Sajókám, nagyon nehéz.
    - De hátha.
    - Megmondom őszintén, nincs kereslet. Az emberek azt szeretik, ha békén hagyják őket.
    - Csodálkozik? Egy ilyen évszázad után?
    - És egy ilyen évszázad előtt...
    - Maga hisz abban, hogy az ember szakadatlanul haladt előre sorsa megismerésében?
    - Ne beszéljen! Ki az illető? Maga ismeri?
    - Ne szórakozzon velem, Hacsek. Az ember itt általános alany.
    - És mi az általános állítmány?
    - Nem érti? Az emberekről van szó általában. Hogy ma már jobban ismerik a sorsukat, mint régen.
    - Nem csodálom, Sajókám, rengeteg az asztrológus.
    - Nem erről van szó, hanem az önismeretről! Hogy ma egy ember jobban ismeri magát, mint ötszáz éve.
    - Engem? Ezt se csodálom, Sajókám. Ki ismert engem ötszáz évvel ezelőtt?
    - Én is bánom már, hogy megismertem!
    - Ne szomorkodjon. Járhatott volna rosszabbul is.
    - Hogyhogy?
    - Elüti a villamos.
    - Hát én vagyok a hülye, hogy szóba állok magával!
    - Maga mondja...
    - Ebből elég. Ide figyeljen: ez a Camus azt írja, hogy az emberek saját magukat, a saját sorsukat ismerik jobban, mint régen.
    - Maga ezt elhiszi?
    - Megszabadultak a babonás hiedelmeiktől.
    - És azok most szabadon csatangolnak a világban. Jól nézünk ki.
    - Juszt is folytatom: azt írja, hogy össze kell varrnunk azt, ami elszakadt.
    - Összevarrni? Mondja Sajókám, nem Singerről magyarosított maga véletlenül?
    - Ide figyeljen Hacsek: nem emlékszik Ady Endrére?
    - De, a Meteorba járt, rettenetes ember.
    - Ő írta, hogy minden Egész eltörött.
    - Ne röhögtessen, mert cserepes a szám. Egy mulatóban megesik. Táncolnak, duhajkodnak, véletlenül feldől egy asztal és kész a baj.
    - Ezek nagyon komoly dolgok. Arról van szó, hogy ma már nincs mindent magyarázó és mindent irányító egységes világszemlélet. Ez a Camus pedig azt írja, hogy nekünk kell valamit a helyére állítanunk.
    - Már megtörtént, Sajókám.
    - Ne bosszantson már a defetizmusával!
    - A micsodámmal?
    - Azzal, hogy nem hisz semmiben.
    - Hát ki vagyok én, hogy higgyek valamiben? Szerintem már az is szép tőlünk, hogy halálunk után olvasgatunk. Apropó, ki ez a Camus?
    - Ha tudni akarja, Albert Camus is régen meghalt. Nagyon híres író volt, pont olyan idejétmúlt figura, mint maga. Autóbaleset áldozata lett. Egyébként az volt a véleménye, hogy a legabszurdabb dolog autóbalesetben meghalni.
    - Maga nyert, Sajókám. Akkor ez az ember tényleg ismerte a sorsát.
    - Tessék, olvassa: Tudjuk, hogy ellentmondásban élünk, és azt is, hogy meg
kell tagadnunk ezt az ellentmondást, és mindent megtennünk annak érdekében, hogy csökkentsük.
    - Hát fogok én magának ellentmondani? Úgyse értek belőle egy szót se.
    - Mondok egy példát: Felfogható igazságot kell szolgáltatnunk egy nyilvánvalóan igazságtalan világban.
    - Mi vagyok én, táblabíró? Igazságot szolgáltatni? Nézze Sajókám, itt mindenkinek igaza van. Ez egy kínálati piac. Itt lehetetlen igazságot szolgáltatni: legfeljebb igazat adhat másoknak.
    - Igaz.
    - Na látja. Ez ingyen van.
    - Meggyőző boldogságot a század nyomorúsága által megmérgezett népeknek.
    - Nézze, Sajókám, maga akar engem boldoggá tenni? Évtizedek óta hiába próbákozik. Miből gondolja, hogy éppen most fog sikerülni?
    - Nem magát kell boldoggá tenni, Hacsek, hanem a nyomorult népeket.
    - És én nem tartozom a nép közé?
    - Dehogynem.
    - Akkor hogy fog maga engem boldoggá tenni?
    - Slussz, ez a téma be van fejezve!
    - Na látja, Sajókám.
    - Értse meg, hogy nem magáról van szó. Camus azt mondja, hogy adnunk kell valamit az embereknek.
    - Egy jó nagy pofont.
    - Nem erről van szó.
    - Akkor mézesmadzagot.
    - Arról van szó, hogy mi jobban ismerjük már a történelmet és okultunk belőle.
    - Én is pont erről beszélek.
    - Így nem jutunk előbbre.
    - Én is ezt mondom.
    - Hogy üsse meg magát a guta, Hacsek! Nem rólam meg magáról van szó, hanem az emberiségről. Hogy kollektíve kell csökkentenünk a kollektív nyomorúságot és kollektíve kell boldoggá tenni a kollektíve szerencsétlen embereket.
    - Mondja, Sajókám totózott már maga kollektív szelvénnyel?
    - Még nem.
    - Ott is azon vesznek össze, hogy ki adta a fix tippet. Szarból nem fog várat építeni.
    - Camus azt írja, hogy ez emberfeletti feladat.
    - Az kétségtelen.
    - Várja már ki a végét!
    - Rakja csak. Én ráérek.
    - Nem annak! A szövegnek! Emberfelettinek egész egyszerűen azokat a feladatokat nevezik, amelyeket az emberek hosszú idő alatt végeznek be.
    - Ne túlozzon, Sajókám! Megiszik egy üveg keserűvizet: hamar túl fog esni rajta.