Farkas Attila Márton
AZ ISMÉTLŐDÉS
Anarchista monológ
(részlet)

Drukkerek társadalma

Mintha a régi, jól ismert, ujjal rád mutató háborús plakát elevenedne meg: te melyik oldalon állsz? Bal- vagy jobboldali vagy? Ironikus, hogy e kérdés úgy lesz egyre súlyosabbá (a szó legszorosabb értelmében, mert a választól immáron a testi épség is függhet), hogy a két fogalom tökéletesen és végleg elveszíti eredeti jelentését, és csak arra utal, hogy a zöldek és a kékek közül ki melyiknek szurkol. Az aktivisták és szimpatizánsok füttyögnek, szidalmazzák egymást az utcán, az ilyesmi tettlegességig is fajulhat. A hideg polgárháborúban rokonok vesznek össze, barátságok szakadnak meg, szomszédok jelentik föl egymást. Az ún. "közvélemény" fölháborodik, mindenki rosszallását fejezi ki, mindenki csóválja a fejét, főként azok, akik mindezt előidézik, tartósítják, művelik.
    A nép nyilvánvalóan vevő a dologra - be nem vallottan, ki nem mondottan -, igényli és élvezi, máskülönben nem legitimálná részvételével. Főként, hogy a "politikai kötődést" az esetek többségében sem érdek, sem ideológia, sem valós aggodalom nem magyarázza. Bárki kerül hatalomra, nem jönnek sem a kommunisták, sem a fasiszták, ezt még azok is tudják (sőt, azok tudják csak igazán), akik ezzel rémisztgetnek, így buzdítván voksolásra. A bel-, a kül-, a szociál-, a kultúr- és a gazdaságpolitika kormánytól és ideológiától függetlenül állandósult, egyirányú, elitbarát, külhonban meghatározott, eleve elrendelt. A szavazókat rendre becsapják, a választások után még látszatintézkedések is alig születnek. És mégis. Miért? Mert szeretjük a focit. Fradi-Dózsa meccs, a szimpatizánsok drukkerek, akik zászlókat lengetnek és megdobálják a másik csapat buszait. Ki vagy? Mi vagy? Fideszes, emeszpés, eszdéeszes, dózsás, emtékás, ricsés, depesmódos, abbás, boniemes?
    Közben a szurkolók mosdatlan szájjal szidalmazzák a pártokat, a politikusokat, a politikát. E jelenséget talán csak a szexuális élet pszichológiáját ismertető kézikönyvek szadista-mazochista párjáról szóló példával lehetne értelmezni. Az asszonyt az ura rendszeresen veri, olykor egészen rafinált testi és lelki kínokat ötöl ki számára, a szomszédoknak kell kihívni a rendőrséget, a házasság mégis működik, férj és feleség az ágyban rendre "kibékülnek" - végső soron (tudattalanul) erre megy ki az egész. De ott figyelmez a felettes én, az idillbe bezavar a társadalmi konvenció, a külvilág elvárása. A feleség panaszkodik a szomszédasszonynak, hogy csak az az átkozott ital ne lenne, és a férj is megideologizálja a közösülést bevezető ütlegeket, hol az ebéd minőségével, hol álféltékenységi vádaskodással. Ilyen az "utca emberének" politikautálata. Titkon elégedett morgolódás, kéjes zsörtölődés. Az Ótestamentumban a nép gyakran alárendelt nő: hol szajha, hol menyasszony, Jahve indulataitól függően.


Mégsem unalmas

Régi trükk, hogy az ismétlődést, a monotóniát bizonyos tartalmi elemek különféle kombinációival próbálják elviselhetővé tenni. Apró variációk, kiszámítottan rendszertelenül ismétlődő változások. Mesterséges zökkenők az úttesten, hogy a sofőr el ne aludjon a volán mögött. Változatosságot csempészni az állandóságba. Ez nem szimplán följavítja az adagolt mákonyt, de kifejezetten élvezetessé teszi. Ezért hatnak a végletesen egyszerű elemekből tákolt szappanoperák is. Ezért nézte mindenki annak idején a Dallast. Pontosabban: a szemét Jockey Ewing háromszázhatvanvalahány részben látható mérkőzéseit hol családjával, hol üzleti ellenfeleivel, hol mindkettővel. Soha nem győzött, sőt, gyakorta pórul járt, ámde soha le sem győzték, mindenkor talpra szökkent, hogy újra kezdje. Ugyanaz a sztori minden péntek este, valahogy mégis izgalmas az egész, egy részt se lehet kihagyni. Jockey és ellenfelei mindig más konfigurációban kötöttek egymással és egymás ellen tiszavirág életű szövetségeket, így mindig újdonság várta a nézőt. Végeláthatatlan játszmák permanens vetítése segít múlatni az időt, közben a néző - illetőleg a drukker - mentesül a saját létéből fakadó súlyosabb gondolatok terhétől.


Már mindent megírtak

A görög városállamok történetét, alkotmányának, berendezkedésének kialakulását tanulmányozó Platón az Állam nyolcadik könyvében érdekes folyamatot modellez. Leírja, hogy az arisztokrácia miként süllyed kötelességeit egyre kevésbé teljesítő, eldurvult pénz- és hatalomsóvár timokráciává, azok hogyan tollasodnak meg, s e változásból miként jön létre a (pénz)oligarchia, majd a további gazdagodás szempontjából miért a demokrácia a legmegfelelőbb uralmi forma, ami végül is káoszba torkoll, s az elégedetlen nép vezért keres magának. A folyamat vége, hogy megjelenik a magát a Gondviselés küldöttének tartó zsarnok, s megszületik a Platón szerinti minden uralmi formák legaljábbika, a türannisz, a diktatúra. Azóta e folyamat jó néhányszor lezajlott: Rómában, a reneszánsz Itáliában, Angliában, Franciaországban, Németországban. És soha senki nem tanult belőle, pedig az ismert és sokat emlegetett whiteheadi toposz szerint az egész nyugati filozófia Platónhoz írt lábjegyzetek gyűjteménye.
    De ugyanígy leírta Cicero is a politikai kampányolás fogásait. (Például hogy a vidéki embert bizalmaskodva a nevén kell szólítani, és az máris a barátjának tekint.) Később jött Machiavelli méltán híres műve, kézikönyvként, sőt, tankönyvként minden idők gazembereinek. Legutóbb és legvilágosabban talán Adolf Hitler fogalmazott: ugyanazt kell ismételgetni sokszor, és akkor igazzá válik a mondanivaló, mert a tömeg ilyen.


A felejtés vize

A sziszüphoszi kőgörgetés szép példája a "most először a győztesek oldalán" régi szövegének állandósulása a huszadik századi magyar közbeszédben. Ez a klisé már a második világháború idején fölbukkan az első világháborús veszteség, illetve a Trianon okozta trauma kompenzációjaként. Előszeretettel használták a szovjet-csatlósság propagandájában, majd az ország NATO- és EU-csatlakozása idején. Ami igazán varázslatos benne, hogy még önmaga esetleges cáfolatának kiküszöbölését is magában hordja, minthogy előre elhárítja az eretnek gondolatot, hogy a régebbi történeti szituációkat a jelennel bármiféle párhuzamba állítsuk. A "most először" azt is jelenti, hogy "most aztán tényleg, egyszer és mindenkorra". Mint a szenvedélybeteg, amikor épp utolsó fillérjét játssza el: eddig mindig veszítettem, de most már biztosan győzök. A görögök alétheia-nak, nem-felejtés-nek nevezték az igazságot.


Kérészéletű örökkévalóságok

A "most aztán végre" kliséje jótékony fátyolt borít az ismétlődésre, és az egyszeriség, a kivételesség, s vele a minőségi változás illúzióját teremti meg. Ettől kezdve minden más lesz. Ez most nem olyan, mint ami eddig volt. És mert nem olyan, nincs alávetve azoknak a törvényszerűségeknek sem, mint az eddigi rendszerek vagy társadalmak. Ezért vagyunk hajlamosak elhinni, amit elhitetnek velünk: hogy örök időkig tart majd. Minden rendszer mindig a fejlődés csúcsa, ezért örökkévaló. Persze ez is ismétlődő, s mint ilyen, roppant unalmas.
    Most éppen a kapitalizmus, a globalizáció, az Egyesült Államok hegemóniája a végső valóság. Innentől már mindig ez lesz. Ez a Történelem Vége, a minden világok legjobbika. Ez a "működőképes". "Ez felel meg az önző emberi természetnek". (A magát ezeréves birodalomként és az Új Európa létrehozójaként hirdető náci Németországban a fajok közti egyenlőtlenség volt az "örök emberi természet", a sztálinizmus idején pedig a szovjetizált behaviorizmussal aládúcolt idomíthatóság, robot-jelleg.) "Erre kell berendezkedni." S mivel kilátás sincs bárminemű változásra, mivel "ennek itt nincs alternatívája", így most ez az apropó a korrupcióra, aljasságra, árulásra, szervilizmusra, elvtelenségre. "Rossz dolog a demokrácia, de nincs jobb." "Minden más formáció megbukott." "Tudsz jobbat?" "Be kell épülni a rendszerbe", hogy azt "belülről javítsuk". "Képviselni kell az értékeket" a szennymédiában is, nem "gyáván meghátrálni" finnyogó értelmiségiként. Élni az alkalommal. Persze a létezett szocializmus idején sem volt más alternatíva, akkor arra kellett berendezkedni, és nem "pályaszélről ordibálni", "felelőtlenül". Külön tanulságos, hogy az államszocializmus fantasztikus regényírói milyen előszeretettel helyezték a távoli jövőbe (gyakorta a harmadik évezredbe) a cselekményt. Fotonűrjárművek, emberi telepek távoli bolygókon, kapcsolatfelvétel idegen civilizációkkal, általános jólét, kommunista társadalom, morálisan és intellektuálisan magas rendű emberek. Mai szemmel nagyon elmaradott "szupertechnika" lyukkártyás óriásszámítógépekkel, mágneses szalagokkal. Indusztriál-fantasztikum, utópisztikus formák, űrhajós berendezésre emlékeztető design még a lakásokban is. Mindez múlt, retro, naivitás, múzeumi darab, amit elnézően megmosolygunk, mint a szenilis aggokat.


Állandósult átmenetek

Hogy a fejlődés végeredménye, a haladás magasztos célja a jövőbe - a minél távolibb jövőbe - kerül át, az álomba ringatás mellett másik funkciót is ellát: a jelen kellemetlenségeinek igazolására szolgál. A jelen átmenet, ahol "sajnos" átmeneti intézkedésekre van szükség. De megéri. Hogy miért? A szó szoros értelmében eltávolított jövő érdekében. "Jövőnkért", "közös jövőnkért", "az ország jövőjét szem előtt tartva" stb. áldozatokat kell hozni. Vö. "az EU-csatlakozás kemény feltételekkel jár", "a belépődíjat meg kell fizetni" stb. Az egykori Harmadik Birodalom vezette Új Európa, majd a "kommunista társadalom", majd a "fejlett piacgazdaság" illetve a "közös Európa" mind olyan időben távoli világok, ahol nekünk ugyan nem, de gyermekeinknek, vagy még inkább: unokáinknak "jobb és nyugodtabb élete lesz". Az ideiglenesség tartósítása, amikor az adott hatalom békeidőben háborús állapotot (szükségállapotot) próbál bevezetni és fönntartani a szabadság korlátozása céljából. Ehhez kell a mindenhol leselkedő veszélyről szóló szöveg. Imperialista ügynökök, bármely pillanatban kitörő háborúk, összeesküvők, lázadók, belső ellenség, terrorveszély, szüntelen éberség. A lényeg, hogy bele lehessen piszkálni az emberek életébe, hogy ellenőrizni, uralni lehessen. A "terroristák" zseniális koncepció, mert nem hagyományos ellenséget fed. Egy államot vagy népet meg lehet semmisíteni, de a terrorista nem területhez kötött, ezért megfoghatatlan. Ergo: a terrorveszély örök veszély. Friedrich von Hayek szerint a szabadságot csakis ideiglenesen, katasztrófák esetén szabad föláldozni. Gyakori tapasztalat, hogy az ilyen ideiglenes átmenet mennyire szeret hosszúra nyúlni. Amilyen hosszúra csak lehet. Sőt, olykor mintha nem is akarna véget érni. A kinyújtott átmenet gyakorta az eredeti, távlati cél ellenkezőjét eredményezi mint "szükséges rosszat". Például a létezett szocializmus végcélja, az állam elhalása az oda vezető út hosszúsága miatt sehogyan sem akart elérkezni, épp ellenkezőleg: sehol nem volt olyan erős az állam, mint az egykori szocializmusban.

Az eszmék funkciója

"A kenyőcs -
    Mit ért ön kenyőcs alatt?
    Valamit, amivel a dolgokat bekenik, hogy csússzanak -
    Úgy látom, modern életünk egyik középponti fogalma -
    Téved. Mindenkori életünk nem egyik, hanem egyetemlegesen középponti fogalma. Egyetemlegesen, ronda szó, de így van.
    Kenyőcs -
    Óriási! Kenyőcs! Így még sokkal jobb. Hálás vagyok önnek -
    Ismét ittunk. (...)
    Nézze, az én szótáramból az ilyen szavak, mint erkölcs és jó és rossz és hazugság és igazság és becsület és bűn és gaztett, mondja, amíg akarja, mondom, az ilyen szavak az én szótáramból eltűntek. Amióta magamban a kenyőcs fogalmát tisztáztam, azóta számomra idealizmus, realizmus, ateizmus, teizmus, humanizmus megszűnt létezni. Mindez világnézet, vagyis mindez kenyőcs. Az én gondolkozói nagyságom abban van, hogy mindezeket egyetlen fogalomba egyesítettem, mert nekem filozófiák és vallások és metafizikák és rendszerek mind kenyőcsök, csak arra valók, hogy az üzem kifogástalanul működjön."
    Azért ide kívánkozik egy megjegyzés. A Karnevál kalandora végső soron tiszta ember, önmaga elől rejtőzködő idealista - s ez sokat elárul a szöveg írójának hallatlan naivitásáról. Ilyen kalandor, ilyen politikus, ilyen miniszter, ilyen pártvezér, ilyen szakértő, ilyen vezető értelmiségi, ilyen főpap, ilyen menedzser nem létezik. Először is, aki a kenyőcsöt használja, nem árulja el, hogy kenyőcsöt használ. Még részegen sem, még a barátjának - pontosabban társának - sem. És főként nem próbál belőle kvázibölcseletet fabrikálni, még saját magának sem. Használja az eszközt, ahogyan a szántóvető az ekét vagy a rovarirtó a mérget, és nem elmélkedik róla.


Amikor a lázadás válik konvencióvá

A buddhizmuson belül a zen majdhogynem forradalminak nevezhető irányzattá vált. A zen mestereinek tanításai, beszédei és gesztusai a szabályok fölrúgását, a merev hagyománytisztelet és dogmatizmus kigúnyolását és elvetését, a mindenfajta konvencióval való radikális leszámolást példázták. Még magukat a szeretve tisztelt mestereket is karikatúra formájában ábrázolták a japán tusrajzok. Aztán a zen lassan kultúrává finomodott, az egykori spontaneitás eltűnt, a meghökkentő szavak és mozdulatok ritualizálódtak és kanonizálódtak. Lényegében az történt, mint sok évszázaddal később egy másik kultúrában, Nyugaton az avantgárd vagy az ellenkultúra különféle irányzatainak formalizálódásakor. A polgárpukkasztás, a deviancia, a szélsőség, a frivolitás bizonyos mederbe terelt elemei üzletté, s vele divattá, majd a nyárspolgári lét nélkülözhetetlen külsőségeivé lettek, elég néhány milliárdos yuppie frizuráját vagy beszédstílusát megfigyelni.
    A hazai alternatívok közül sokan megütköztek, amikor a szellemi alvilág egyik ismert figurája, az egykori Gecizők zenekar mindig balhés tagja egyik napról a másikra átalakult, s a hírhedt jobboldali hetilap publicistája lett. Az indok: ma nem a színes kakastaréj, az obszcén szövegek vagy a pogózás képviseli a punk szellemet, ezt már amúgy is fölvásárolták, hanem a radikális jobboldaliság, a keresztény-nemzeti konzervativizmus: most ettől hördülnek föl és rezzennek össze a politikai illemtankódex tanárai. Még a bőrfejűek is szimpatikussá lettek számára így utóbb, akik pedig annak idején jó párszor eltángálták. (Egy német sátánista szürrealista művész a harmincas években azért lépett be a náci pártba, mert abban vélte fölfedezni a Sötét Erők egyetlen hiteles megnyilvánulását. A polgári szalonok szellemidéző szeánszai, a különféle okkultista szekták szertartásai, a fekete misék orgiái bohóckodásoknak tűntek neki.)
    Az eszme elterjed, divattá süllyed, majd konvencióvá szilárdul, megkötve mindazt, ami ellen valamikor létrejött. Olykor még zsarnoksággá is válhat, vagy legalábbis dogmává, korlátozó szabályrendszerré a neveletlenek ellen, ezt láthattuk legutóbb az egykori polgárjogi küzdelmek szülte politikai korrektség esetében. Mi hát akkor a hiteles mozdulat? A mindenkori ellentéte? Merő idiotizmus. A mindenkori újítás? Talán. Vagy a mindenkori szabadság-attitűd. Ez már közelít a megoldáshoz.