←Vissza

 
 
 
 
 
 

Kovács Gábor
A HALADÁSTÓL A GLOBALIZÁCIÓIG
(részlet)

"Nem hiszek eléggé az észben ahhoz, hogy helyeseljem a haladást vagy a Történelem bármiféle filozófiáját" - írja Camus. A három fogalom - ész, haladás, történelem - mélyen összefügg, nem választható el egymástól. Csak akkor hihetünk a haladásban, ha feltételezzük, hogy valamiféle értelem vezérli, s a történelem sodrában ehhez az értelemhez tartozó, abból következő értékek bontakoznak ki. Haladáshithez mindenekelőtt optimizmus szükségeltetik; ez az, ami a fenti idézetből hiányzik. Bár ez a kijelentés némi pontosításra szorul; a haladást ugyanis pusztító, emberellenes vak erőként, tragikus módon is el lehet képzelni, miként azt Walter Benjamin teszi, 1940-es, sokszor idézett, híres történetfilozófiai tézisében:
    "Van Kleenek egy Angelus Novus című képe. Angyalt ábrázol, aki mintha rámeredne valamire és el akarna hátrálni tőle. Szeme tágra nyílik, szája nyitva, szárnyai kifeszülnek. Ilyen lehet a történelem angyala. Arcát a múlt felé fordítja. Ahol mi események láncolatát látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelen romot romra halmoz, s mindet a lába elé sodorja. Időzne még, hogy feltámassza a holtakat és összeillessze, ami széttörött. De vihar kél a paradicsom felől, belekap az angyal szárnyaiba, és oly erővel, hogy nem tudja többé összezárni őket. E vihar feltartóztathatatlanul űzi a jövő felé, amelynek hátat fordít, miközben az égig nő előtte a romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük haladásnak."
    Persze, amit Walter Benjamin haladásnak mond, valójában inkább az antik gondolkodás fátum fogalmára emlékeztet, mintsem arra, amit az európai civilizációban a felvilágosodás óta progressziónak, vagyis haladásnak neveznek. A Walter Benjamin-féle értelmezés szuggesztív ereje voltaképpen egy paradoxonból táplálkozik, mert úgy használja a haladás eszméjéhez tartozó hagyományos fogalmi keretet, hogy egyben szét is töri azt. E fogalmi keret két alapvető eleme valóban a szükségszerűség és a paradicsom - égi vagy földi -, valamint a múltból a jelenen át a jövőbe tartó mozgás. Az, hogy az angyal nem előre, a jövőbe, hanem hátrafelé, a múltba néz, teljességgel megváltoztatja a haladásfogalom eredeti jelentését.
    A haladás az európai civilizáció találmánya. Megjelenését általában a felvilágosodáshoz szokás kötni, bár ezt nem mindenki gondolja így. Robert Nisbet, konzervatív amerikai filozófus 1980-as, History of The Idea of Progress
(A haladás eszméjének története) című könyvében azt fejtegeti, hogy a haladásgondolat már a görögök óta alapvető eleme az európai intellektuális tradíciónak. De ez távolról sem számít általánosan elfogadott véleménynek; sokkal inkább elterjedt a vélekedés, hogy az újkorban születik, s aztán a 20. század elejéig, egészen az első világháborúig uralja a közgondolkodást.
    A brit J. B. Bury 1920-as, a témában azóta is alapmunkának számító The Idea of Progress (A haladás eszméje) című könyvében fontosnak tartja ugyan a premodern előzményeket, de határozottan amellett érvel, hogy a haladás egy egész korszak világképét meghatározó központi eszmévé csak a 18. századra vált. Bár Nisbet nagy erudícióval veszi sorra azokat az antik és középkori toposzokat, amelyek bizonyítják, hogy a progresszió gondolata a premodern világban is föl-fölbukkant, alighanem mégis inkább Bury-nek kell igazat adnunk; a 18. század valóban minőségi változást jelentett.
    Talán az a megközelítés látszik a legtermékenyebbnek, amely szerint egyszerre volt folyamatosság és törés. Tehát nem annyira egy addig ismeretlen eszme felbukkanásáról volt szó, inkább olyan új eszmetörténeti és szociológiai konstelláció megjelenéséről és fokozatos megerősödéséről, amelynek elemei ugyan már korábban is megvoltak, de egésszé összeállni csak egy sajátos történeti helyzetben tudtak. Egyszerre volt szükség a tradícióra és a tradícióval való szakításra. A tradíció ebben az esetben mindenekelőtt a zsidó-keresztény eszkatológiát és történelemteológiát jelenti. E tekintetben mindenekelőtt Szent Ágoston koncepciójára szokás hivatkozni. Ágoston az emberi történelmet olyan egészként ábrázolja, amelynek kezdete és vége van, tehát határozott iránnyal rendelkezik. Monumentális művében, a De civitate Deiben az egyetlen emberpártól származó, egységes emberi nem története a két civitasnak vagy városnak, Isten városának és az ördög városának egymással folytatott küzdelme, amely csak az idők végén, Krisztus második eljövetelével ér véget. A változások mozgatóereje a két város közötti ellentét, míg a történések szabályozója az értelem, mégpedig a gondviselésben, a providenciában megtestesülő isteni értelem. Ágoston kifejezetten helyteleníti a görög-római ciklusteóriákat, első pillantásra úgy festhet, hogy talán mégiscsak Nisbetnek van igaza, aki hosszasan idézi és Condorcet koncepciójához hasonlítja a De civitate Dei 22. könyvének gondolatmenetét, amely az emberi fajnak a mesterségek és a civilizáció terén elért haladását magasztalja. Ágostonnak ez az eszmefuttatása valójában periférikus jellegű ahhoz a meggyőződéséhez képest, hogy az emberi történelem voltaképpen historia calamitatum, bajok és szerencsétlenségek története, a haladás nem immanens sajátossága, hanem az isteni providencia működésének következménye, s a különböző történelmi korszakokat olyan transzcendens mozzanatok választják el egymástól, mint a megtestesülés, a keresztrefeszítés, valamint Krisztus második eljövetele.
    Az egységes emberi faj képzete és a történelmet irányító isteni providencia gondolata szükséges, ám nem elégséges feltétele a progresszió eszméjének. Ehhez egyéb tényezők is kellettek. Éppen maga Nisbet sorolja fel könyve végén a komplex feltételrendszert, amelynek mind az öt elemére szükség van: az első a múlt értékébe, vagyis a dolgok egymásra épülésébe vetett hit, a második a nyugati civilizáció felsőbbrendűségére vonatkozó meggyőződés, a harmadik a technikai és gazdasági növekedés elismerése értékként, a negyedik az a hit, hogy a tudományos tudás kizárólagos forrása az emberi értelem, míg az ötödik az e világi élet elsődleges fontosságának és értékének a képzete. Ez pedig az a jellegzetes modern konstelláció, amelyik a 18. század előtt - egyik-másik elemének létezése ellenére - nem öltött testet, s nem is ölthetett, mert ehhez számos előfeltételre volt szükség. Technológiai forradalom, gazdasági és társadalmi átalakulás - amelyet Polányi Károly híres könyvében nagy átalakulásnak nevezett - éppen úgy az előfeltételek sorába tartozik, mint a keresztény metafizika átalakulása, melynek során Isten először kozmikus órásmesterré lesz, majd végleg kivonul az általa teremtett univerzumból.
    Az új korszak kezdetét jelzi a forradalom fogalmának megváltozása is. A revolutio szó eredetileg körforgást jelentett. Elsősorban csillagászati értelemben használták az égitestek körpályán történő mozgásának leírására. Ha az emberi dolgok változásait írták le vele, akkor ebben az esetben ugyancsak ilyen ciklikus mozgásra gondoltak, vagyis olyan erőszakos politikai változásokra, amelyeknek eredményeképpen az eredeti állapot állt vissza. Polübiosz szerint az emberi történelemben lényegében ugyanazok a kormányzati formák ismétlődnek, örökös körforgás, politeión anaküklószisz zajlik; ez az égitestek mozgásához hasonlóan természeti szükségszerűség, amelyet emberi erővel nem lehet megváltoztatni. Még a 17. században is a fogalomnak ez a hagyományos jelentése a domináns; például Angliában nem Cromwell diktatúráját nevezték így, hanem az 1688-as Stuart restaurációt, amikor a folyamat visszatért a kezdőpontjára, vagyis az elűzött dinasztia képviselője ült a trónra. Ezzel szemben a 18. században a fogalom összekapcsolódik a haladás eszméjével, vagyis a század végének francia és amerikai forradalma már új, soha nem létezett rendet akar megteremteni, amit az amerikai alapító atyák novus ordo saeclorumnak neveznek.
    Végső soron a haladás az arra vonatkozó meggyőződés - mondja Bury -, hogy a civilizáció a múltban, a jelenben és a jövőben egyaránt a kívánatos irányban haladt, halad és fog haladni. Ez a meghatározás igencsak messze van attól, hogy kielégítő legyen, hiszen joggal kérdezhetjük, mi a civilizáció, és mit jelent a kívánatos irány. A kiindulópont mégis jó, mert felidézi a fogalomhoz kapcsolódó állandó és szükségszerű folyamat képzetét, a meggyőződést, hogy a történelmi változások akkumulatív jellegűek, vagyis a történelemben egyre nagyobb bőségben állnak rendelkezésre a jó és kívánatos dolgok. De hát melyek ezek? A 18. században a haladás három aspektusa, a szellemi, a morális és az anyagi egymástól elválaszthatatlan. A század gondolkodói - néhány kivételtől eltekintve - mélyen hiszik, hogy a haladás eredményeképpen nemcsak az anyagi javak mennyisége növekszik, hanem az emberiség pallérozottabbá, nemesebbé, jobbá és bölcsebbé is válik. De kezdettől van egy belső ellentmondás: a haladás individuális cselekvők cselekvésének eredménye, ugyanakkor szükségszerű folyamat, amely irgalmatlanul eltiporja a vele szembeszegülőt. Hannah Arendt az újkor legriasztóbb fejleményének éppen annak a felfogásnak a kialakulását tartja, mely a történelmet az emberi cselekvések és történetek értelmét magába olvasztó személytelen folyamatként látja. A korai modernitás filozófiái az egyénből, mégpedig a jogokkal felruházott egyénből indulnak ki; a 18. században föltalálják az emberi jogokat, ám ugyanakkor megpróbálják leírni a történelem egyéntől független mozgástörvényeit is.
    A haladásnak kezdettől két oldala van: egyszerre jelenti a hatalom és az emberi szabadság növekedését. A hatalom a környezet és más népek vagy saját társadalmunk alávetett tagjai fölött gyakorolt technológiai-gazdasági hatalmat jelenti. A modern progresszió sajátos Janus-arcúságát leginkább Francis Bacon és Immanuel Kant kettősségével lehet érzékeltetni. Míg az előző kiindulópontja az a tétel, hogy a tudás hatalom, s a haladás ennek a hatalomnak a növekedése, addig a königsbergi filozófus számára a haladás az emberi kiskorúság állapotából való kiemelkedés folyamata, melynek során az ember etikailag autonóm lénnyé változik. A kettő kéz a kézben jár; miközben a 18. század végének forradalmai jogokkal ruházzák föl az egyént, a kialakuló állami bürokráciák a Foucault által oly pontosan leírt fegyelmező kontrollmechanizmusok segítségével be is zárják - ahogyan Max Weber fogalmaz - a modernitás acélketrecébe.