|
|
Kovács Gábor
A HALADÁSTÓL A GLOBALIZÁCIÓIG
(részlet)
"Nem hiszek eléggé az észben ahhoz, hogy helyeseljem a haladást vagy a
Történelem bármiféle filozófiáját" - írja Camus. A három fogalom - ész,
haladás, történelem - mélyen összefügg, nem választható el egymástól.
Csak akkor hihetünk a haladásban, ha feltételezzük, hogy valamiféle
értelem vezérli, s a történelem sodrában ehhez az értelemhez tartozó,
abból következő értékek bontakoznak ki. Haladáshithez mindenekelőtt
optimizmus szükségeltetik; ez az, ami a fenti idézetből hiányzik. Bár
ez a kijelentés némi pontosításra szorul; a haladást ugyanis pusztító,
emberellenes vak erőként, tragikus módon is el lehet képzelni, miként
azt Walter Benjamin teszi, 1940-es, sokszor idézett, híres
történetfilozófiai tézisében:
"Van Kleenek egy Angelus Novus
című képe. Angyalt ábrázol, aki mintha rámeredne valamire és el akarna
hátrálni tőle. Szeme tágra nyílik, szája nyitva, szárnyai kifeszülnek.
Ilyen lehet a történelem angyala. Arcát a múlt felé fordítja. Ahol mi
események láncolatát látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely
szüntelen romot romra halmoz, s mindet a lába elé sodorja. Időzne még,
hogy feltámassza a holtakat és összeillessze, ami széttörött. De vihar
kél a paradicsom felől, belekap az angyal szárnyaiba, és oly erővel,
hogy nem tudja többé összezárni őket. E vihar feltartóztathatatlanul
űzi a jövő felé, amelynek hátat fordít, miközben az égig nő előtte a
romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük haladásnak."
Persze, amit Walter Benjamin haladásnak mond,
valójában inkább az antik gondolkodás fátum fogalmára emlékeztet,
mintsem arra, amit az európai civilizációban a felvilágosodás óta
progressziónak, vagyis haladásnak neveznek. A Walter Benjamin-féle
értelmezés szuggesztív ereje voltaképpen egy paradoxonból táplálkozik,
mert úgy használja a haladás eszméjéhez tartozó hagyományos fogalmi
keretet, hogy egyben szét is töri azt. E fogalmi keret két alapvető
eleme valóban a szükségszerűség és a paradicsom - égi vagy földi -,
valamint a múltból a jelenen át a jövőbe tartó mozgás. Az, hogy az
angyal nem előre, a jövőbe, hanem hátrafelé, a múltba néz, teljességgel
megváltoztatja a haladásfogalom eredeti jelentését.
A haladás az európai civilizáció találmánya.
Megjelenését általában a felvilágosodáshoz szokás kötni, bár ezt nem
mindenki gondolja így. Robert Nisbet, konzervatív amerikai filozófus
1980-as, History of The Idea of Progress
(A haladás eszméjének története) című könyvében azt fejtegeti, hogy a
haladásgondolat már a görögök óta alapvető eleme az európai
intellektuális tradíciónak. De ez távolról sem számít általánosan
elfogadott véleménynek; sokkal inkább elterjedt a vélekedés, hogy az
újkorban születik, s aztán a 20. század elejéig, egészen az első
világháborúig uralja a közgondolkodást.
A brit J. B. Bury 1920-as, a témában azóta is alapmunkának számító The Idea of Progress
(A haladás eszméje) című könyvében fontosnak tartja ugyan a premodern
előzményeket, de határozottan amellett érvel, hogy a haladás egy egész
korszak világképét meghatározó központi eszmévé csak a 18. századra
vált. Bár Nisbet nagy erudícióval veszi sorra azokat az antik és
középkori toposzokat, amelyek bizonyítják, hogy a progresszió gondolata
a premodern világban is föl-fölbukkant, alighanem mégis inkább Bury-nek
kell igazat adnunk; a 18. század valóban minőségi változást jelentett.
Talán az a megközelítés látszik a
legtermékenyebbnek, amely szerint egyszerre volt folyamatosság és
törés. Tehát nem annyira egy addig ismeretlen eszme felbukkanásáról
volt szó, inkább olyan új eszmetörténeti és szociológiai konstelláció
megjelenéséről és fokozatos megerősödéséről, amelynek elemei ugyan már
korábban is megvoltak, de egésszé összeállni csak egy sajátos történeti
helyzetben tudtak. Egyszerre volt szükség a tradícióra és a tradícióval
való szakításra. A tradíció ebben az esetben mindenekelőtt a
zsidó-keresztény eszkatológiát és történelemteológiát jelenti. E
tekintetben mindenekelőtt Szent Ágoston koncepciójára szokás
hivatkozni. Ágoston az emberi történelmet olyan egészként ábrázolja,
amelynek kezdete és vége van, tehát határozott iránnyal rendelkezik.
Monumentális művében, a De civitate Deiben az egyetlen emberpártól származó, egységes emberi nem története a két civitasnak
vagy városnak, Isten városának és az ördög városának egymással
folytatott küzdelme, amely csak az idők végén, Krisztus második
eljövetelével ér véget. A változások mozgatóereje a két város közötti
ellentét, míg a történések szabályozója az értelem, mégpedig a
gondviselésben, a providenciában megtestesülő isteni értelem.
Ágoston kifejezetten helyteleníti a görög-római ciklusteóriákat, első
pillantásra úgy festhet, hogy talán mégiscsak Nisbetnek van igaza, aki
hosszasan idézi és Condorcet koncepciójához hasonlítja a De civitate Dei
22. könyvének gondolatmenetét, amely az emberi fajnak a mesterségek és
a civilizáció terén elért haladását magasztalja. Ágostonnak ez az
eszmefuttatása valójában periférikus jellegű ahhoz a meggyőződéséhez
képest, hogy az emberi történelem voltaképpen historia calamitatum,
bajok és szerencsétlenségek története, a haladás nem immanens
sajátossága, hanem az isteni providencia működésének következménye, s a
különböző történelmi korszakokat olyan transzcendens mozzanatok
választják el egymástól, mint a megtestesülés, a keresztrefeszítés,
valamint Krisztus második eljövetele.
Az egységes emberi faj képzete és a történelmet
irányító isteni providencia gondolata szükséges, ám nem elégséges
feltétele a progresszió eszméjének. Ehhez egyéb tényezők is kellettek.
Éppen maga Nisbet sorolja fel könyve végén a komplex feltételrendszert,
amelynek mind az öt elemére szükség van: az első a múlt értékébe,
vagyis a dolgok egymásra épülésébe vetett hit, a második a nyugati
civilizáció felsőbbrendűségére vonatkozó meggyőződés, a harmadik a
technikai és gazdasági növekedés elismerése értékként, a negyedik az a
hit, hogy a tudományos tudás kizárólagos forrása az emberi értelem, míg
az ötödik az e világi élet elsődleges fontosságának és értékének a
képzete. Ez pedig az a jellegzetes modern konstelláció, amelyik a 18.
század előtt - egyik-másik elemének létezése ellenére - nem öltött
testet, s nem is ölthetett, mert ehhez számos előfeltételre volt
szükség. Technológiai forradalom, gazdasági és társadalmi átalakulás -
amelyet Polányi Károly híres könyvében nagy átalakulásnak nevezett -
éppen úgy az előfeltételek sorába tartozik, mint a keresztény
metafizika átalakulása, melynek során Isten először kozmikus
órásmesterré lesz, majd végleg kivonul az általa teremtett univerzumból.
Az új korszak kezdetét jelzi a forradalom fogalmának megváltozása is. A revolutio
szó eredetileg körforgást jelentett. Elsősorban csillagászati
értelemben használták az égitestek körpályán történő mozgásának
leírására. Ha az emberi dolgok változásait írták le vele, akkor ebben
az esetben ugyancsak ilyen ciklikus mozgásra gondoltak, vagyis olyan
erőszakos politikai változásokra, amelyeknek eredményeképpen az eredeti
állapot állt vissza. Polübiosz szerint az emberi történelemben
lényegében ugyanazok a kormányzati formák ismétlődnek, örökös
körforgás, politeión anaküklószisz zajlik; ez az égitestek
mozgásához hasonlóan természeti szükségszerűség, amelyet emberi erővel
nem lehet megváltoztatni. Még a 17. században is a fogalomnak ez a
hagyományos jelentése a domináns; például Angliában nem Cromwell
diktatúráját nevezték így, hanem az 1688-as Stuart restaurációt, amikor
a folyamat visszatért a kezdőpontjára, vagyis az elűzött dinasztia
képviselője ült a trónra. Ezzel szemben a 18. században a fogalom
összekapcsolódik a haladás eszméjével, vagyis a század végének francia
és amerikai forradalma már új, soha nem létezett rendet akar
megteremteni, amit az amerikai alapító atyák novus ordo saeclorumnak neveznek.
Végső soron a haladás az arra vonatkozó
meggyőződés - mondja Bury -, hogy a civilizáció a múltban, a jelenben
és a jövőben egyaránt a kívánatos irányban haladt, halad és fog
haladni. Ez a meghatározás igencsak messze van attól, hogy kielégítő
legyen, hiszen joggal kérdezhetjük, mi a civilizáció, és mit jelent a
kívánatos irány. A kiindulópont mégis jó, mert felidézi a fogalomhoz
kapcsolódó állandó és szükségszerű folyamat képzetét, a meggyőződést,
hogy a történelmi változások akkumulatív jellegűek, vagyis a
történelemben egyre nagyobb bőségben állnak rendelkezésre a jó és
kívánatos dolgok. De hát melyek ezek? A 18. században a haladás három
aspektusa, a szellemi, a morális és az anyagi egymástól
elválaszthatatlan. A század gondolkodói - néhány kivételtől eltekintve
- mélyen hiszik, hogy a haladás eredményeképpen nemcsak az anyagi javak
mennyisége növekszik, hanem az emberiség pallérozottabbá, nemesebbé,
jobbá és bölcsebbé is válik. De kezdettől van egy belső ellentmondás: a
haladás individuális cselekvők cselekvésének eredménye, ugyanakkor
szükségszerű folyamat, amely irgalmatlanul eltiporja a vele
szembeszegülőt. Hannah Arendt az újkor legriasztóbb fejleményének éppen
annak a felfogásnak a kialakulását tartja, mely a történelmet az emberi
cselekvések és történetek értelmét magába olvasztó személytelen
folyamatként látja. A korai modernitás filozófiái az egyénből, mégpedig
a jogokkal felruházott egyénből indulnak ki; a 18. században
föltalálják az emberi jogokat, ám ugyanakkor megpróbálják leírni a
történelem egyéntől független mozgástörvényeit is.
A haladásnak kezdettől két oldala van:
egyszerre jelenti a hatalom és az emberi szabadság növekedését. A
hatalom a környezet és más népek vagy saját társadalmunk alávetett
tagjai fölött gyakorolt technológiai-gazdasági hatalmat jelenti. A
modern progresszió sajátos Janus-arcúságát leginkább Francis Bacon és
Immanuel Kant kettősségével lehet érzékeltetni. Míg az előző
kiindulópontja az a tétel, hogy a tudás hatalom, s a haladás ennek a
hatalomnak a növekedése, addig a königsbergi filozófus számára a
haladás az emberi kiskorúság állapotából való kiemelkedés folyamata,
melynek során az ember etikailag autonóm lénnyé változik. A kettő kéz a
kézben jár; miközben a 18. század végének forradalmai jogokkal ruházzák
föl az egyént, a kialakuló állami bürokráciák a Foucault által oly
pontosan leírt fegyelmező kontrollmechanizmusok segítségével be is
zárják - ahogyan Max Weber fogalmaz - a modernitás acélketrecébe.
|