|
|
Szentgyörgyi Zsolt
A NAGY TAVASZ
Ragyogó tavaszi reggelre ébredtünk. A nyitott ablakon át virágillatot
hozott a könnyű szellő, mi legalábbis úgy képzeltük, hogy virágillatot
hoz, méghozzá a közeli réteken termő színpompás növények sajátos
illatát. Néhány percig még mozdulatlanul feküdtünk, majd kinyitottuk a
szemünket, hogy megcsodáljuk a fény és az árnyék falra vetülő mintáit,
a változékony, légies alakzatokat. Azután felkeltünk az ágyból,
megmosakodtunk, megtörölköztünk, fogat mostunk, megfésülködtünk,
megreggeliztünk, kimentünk az udvarra és bejöttünk az udvarról.
Alighogy mindez megtörtént, egyikünk kitekintett az ablakon.
- Úgy látom, bácsikád közeledik a házunk felé vezető úton - állapította meg.
- Igen, bizonyára minket is meglátogat -
feleltem, és hogy szavaimnak nagyobb hangsúlyt adjak, magam is az
ablakhoz léptem. Láttam a szomszédos házakat, a zöldellő fákat, az
utat, a kék eget, a kék égen elszórt habkönynyű felhőket, és láttam
bácsikámat, akit száz közül is felismernék. Ünneplőruhában, könnyű,
nyári kalappal a fején közeledett, belépett a kertkapun, majd megállt a
bejárati ajtó előtt, megköszörülte a torkát és bekopogtatott. Hetente
háromszor-négyszer, néha négyszer-ötször, vagy akár ötször-hatszor is
ellátogatott hozzánk.
Bácsikám komoly, megfontolt ember volt, aki
szeretett ünneplőruhában sétálgatni az utcákon, szeretett látogatóba
jönni, és az asztal mellett üldögélni egy karosszékben. Ugyancsak
szívesen olvasgatta a napilapokat, és ha valamilyen fontos hírre
bukkant, mutatóujját a levegőbe emelve, jelentőségteljesen ránk nézett.
- Meséljen a háborúról! Meséljen a háborúról! -
kérleltük, ő pedig ajándékokat vett elő táskájából. Különféle tárgyakat
helyezett az asztalra, és mindegyik tárgynak más volt a neve. Mindegyik
másra volt alkalmas, más tulajdonságokkal rendelkezett, és másra
emlékeztetett. A fésű például feltűnően lapos, hosszúkás volt, és nem
hasonlított semmire, a pinponglabda viszont olyannak tűnt, akár egy
egészen apró bolygó. A Nap közben változatlanul besütött az ablakon.
Megvilágította az asztalra helyezett tárgyakat, a tapétát, a
szőnyegeket, az asztalt, a karosszékeket, a szekrényeket és a cserepes
virágokat. Az egész lakás fényben fürdött, és úgy éreztük, mintha egy
vitorlás hajó napsütötte fedélzetén állnánk. Mintha a kifeszülő
vitorlák és a hullámok bűvöletében, a sós, fanyar levegőtől izgatottan
töltenénk a tavaszi délelőttöt, és a talpunk alatt csillogó halak
lebegnének az óceán folyékony dimenzióiban.
- Szíves-örömest mesélek a háborúról - felelte.
Sorra veszem a háború előzményeit és beszámolok a híres ütközetek
kimeneteléről. Tudtotokra adom a generálisok helytállásairól szóló
legendákat, és elmesélem a tüzérek bosszúját, ami az ellenséget
megfutamodásra késztette. Felsorolom a legjelentősebb összecsapások
időpontját és anekdotákkal fűszerezem a harcok eseményeinek történetét.
Külön beszámolót tartok a fegyverekről és fegyverek karbantartásáról.
Megosztom veletek régi emlékeimet.
- Igen, igen! Ossza meg velünk - lelkesedtünk, és türelmetlenül vártuk, hogy mesélni kezdjen.
- De tudnotok kell - fűzte hozzá rövid
gondolkodás után -, hogy addig nem mondok semmit, amíg fel nem söpritek
a szoba padlóját, és el nem mosogatjátok az edényeket. Némán hallgatok,
amíg le nem törölgetitek a port a polcokon található díszekről, és meg
nem tisztítjátok az ablakot - mondta.
Mit volt mit tenni, serényen munkához láttunk.
Elővettük a lapátot, a seprűt, a szivacsot, a törlőkendőt és
fáradhatatlanul szorgoskodtunk. Egyikünk nekilátott kikefélni a
szőnyeget, másikunk a polcon lévő dísztárgyakat portalanította.
Mindenki talált valamilyen feladatot. Ki az ablaktisztítást vállalta,
ki pedig az egyszerűbb, de ugyanolyan nélkülözhetetlen teendőket
végezte.
Eleinte vidáman dolgoztunk, ám hamarosan
mégiscsak úrrá lett rajtunk a szomorúság, és keservesen zokogni
kezdtünk. Magunk sem tudtuk, hogy miért sírunk, és miért nem nevetünk.
Kiapadhatatlanul hullottak a könynyeink, és hiába próbáltuk vigasztalni
egymást a jövő szép ígéreteivel. Leültünk a sarokba és a szemünket
törölgettük, míg a sírással járó kimerültségtől el nem nyomott az álom.
Miközben aludtunk, bácsikám csendesen
töprengett a karosszékben, hogy fel ne ébresszen bennünket, de végül
mégis úgy döntött, hogy felébreszt.
- A gyermekeknek rengeteg alvásra van szükségük
- érvelt magában -, ugyanakkor a testmozgás is fontos, hogy
megszilárduljon a csontvázuk, és erős, egészséges egyedekké
fejlődjenek, akik új gyárkéményeket, kerítéseket építenek, hidat vernek
a sebes sodrású folyón, akik gépjárművet vagy traktort vezetnek,
esetleg orvosként aggódnak betegeik állapotáért, vagy szakácsként
étteremben vállalnak munkát, és pincérként felszolgálják a szakácsok
által készített ételeket.
Kócosan, félálomban gyűltünk az asztal köré, és
bácsikám apró csészékbe töltött, gőzölgő kávéval kínált, hogy
mihamarabb visszatérjen az életerőnk. Fanyalogva kóstolgattuk a keserű
italt, és kérdő tekinteteket vetettünk egymásra. Éreztük, hogy valami
fontosat fog mondani.
- A gyermekeknek rengeteg alvásra van szükségük
- magyarázta -, ugyanakkor a testmozgás is fontos, hogy megszilárduljon
a csontvázuk, és erős, egészséges egyedekké fejlődjenek, akik új
gyárkéményeket, kerítéseket építenek, hidat vernek a sebes sodrású
folyón, akik gépjárművet vagy traktort vezetnek, esetleg orvosként
aggódnak betegeik állapotáért, vagy szakácsként étteremben vállalnak
munkát, és pincérként felszolgálják a szakácsok által készített
ételeket.
Feszült figyelemmel hallgattuk szavait, utána hosszú percekig egyikünk sem szólt egy szót sem.
- Tudjátok-e egyáltalán mi az, hogy testmozgás?
- kérdezte bácsikám gyanakodva, és rögtön kiderült, hogy egyikünk sem
tudta.
- Mi az, hogy testmozgás? Mi az, hogy testmozgás? - érdeklődtünk kíváncsian.
- A testmozgás? - kérdezett vissza
tudatlanságunktól meglepődve. - A testmozgás tulajdonképpen nem más,
mint a test által végzett mozgások gyűjtőneve. Értitek?
- Igen, értjük - bólogattunk, és
tájékozatlanságunktól megszégyenülten eloldalogtunk. Kimentünk az
udvarra, és hogy bácsikám kedvében járjunk, különféle, speciális
gyakorlatokat végeztünk, amelyekről úgy gondoltuk, hogy a testmozgás
kategóriájába tartoznak. Csípőre tett kézzel szökdécseltünk,
terpeszállásban hajlongtunk, bukfencet vetettünk, többször leguggoltunk
és felálltunk, a levegőbe dobáltuk a labdát. Versenyeztünk, hogy ki
tudja a legmagasabbra dobni.
Sorra mindannyian próbát tettünk. Egyikünk
feldobta a kéményekig. Másikunk feldobta egészen a jegenyefa tetejéig.
Egyre nagyobb gyakorlatra tettünk szert, és egy-egy jól sikerült dobás
után a labda felrepült egészen a Napig. Végül, egyikünk olyan magasra
feldobta, hogy eltűnt a felhők között.
Vártunk tíz percet, negyedórát, de nem esett
vissza a földre. Be kellett látnunk, hogy felesleges tovább várakozni,
és keservesen zokogni kezdtünk. Magunk sem tudtuk, hogy azért sírunk-e,
mert elveszett a szép labdánk, vagy pedig azért, mert olyan magasra
feldobtuk. Sírva mentünk panaszkodni bácsikámhoz.
- Ne szomorkodjatok - vigasztalt bácsikám -
hiszen semmi sem vész el, legfeljebb elérhetetlenné válik számotokra.
Tudjátok meg, hogy a felhők tetején már amúgy is rengeteg labda van,
amiket a hozzátok hasonló, rossz magaviseletű gyermekek feldobtak az
égbe.
Fáradtak és szomorúak voltunk. Nem tudtuk
elképzelni, hogy életünk hátralévő részét labda nélkül éljük le. Szinte
láttuk, ahogy labda nélkül próbálunk labdázni, és egy láthatatlan,
képzeletbeli gömböt dobálunk a magasba. Makacsul feldobjuk és elkapjuk
megint, noha a szívünk mélyén érezzük, hogy így nem olyan izgalmas a
játék, és egyáltalán nincs is kedvünk játszani.
Sötét gondolatokat forgattunk fejünkben, és
alig figyeltünk bácsikám vigasztaló szavaira. Egyikünk elbujdosott az
ágy alá, másikunk behúzódott a függöny mögé, és a többiek is magányos
rejtekhely után kutattak, mintha minden kapcsolatot meg akarnánk
szakítani a külvilággal.
Nem sokkal később azonban bekopogtatott a
szomszédunkban lakó idős néni, és csodák csodájára, elveszett labdánkat
tartotta a kezében.
- Tiétek ez a labda, gyermekek? - érdeklődött.
- Nem, nem a miénk. A mi labdánk másmilyen
színű és másmilyen alakú volt - feleltük ravaszul. Féltünk tőle, mivel
az utcában az a hír járta, hogy ez az idős néni amolyan éjszakai
pilóta, aki sötétedés után fel-alá repked a város felett, belefúj a
kéményekbe, rossz álmokat terjeszt, és a puszta tekintetével
megsavanyítja a tejet a pohárban.
- A régmúlt, dicső korokban bizonyára máglyán
végezte volna, most meg még szociális támogatást is kap -
méltatlankodott gyakorta bácsikám.
- A szent inkvizíció segítségével akkoriban
könnyűszerrel elbánhattunk volna vele, a mai viszonyok között viszont
igyekeznünk kell udvariasnak látszani. Illik kávéval és ülőhellyel
kínálnunk, sőt még az egészségi állapota iránt is érdeklődnünk kell -
jegyezte meg máskor keserűen.
- Ha nem a tiétek ez a labda, akkor nyilván
másvalaki labdáját tartom a kezemben - tűnődött az idős néni.
- Valószínűleg igaza van - sietett
segítségünkre bácsikám, és előzékenyen kávét töltött az egyik csészébe,
hogy más mederbe terelje a beszélgetést. A Nap közben besütött a
nyitott ablakon, és csupán a padlóra vetülő árnyékok lassú változása
jelezte az idő múlását. Attól függően, hogy merre néztünk, egyszer
délelőtt volt, egyszer délután, és mindegyik nap ugyanolyannak tűnt,
akár az azt megelőző napok.
- Üljön le erre a kényelmes székre, és
fogyasszon el egy csésze kávét - kínálgatta bácsikám a szomszédasszonyt.
- Nektek pedig ideje ágyba bújnotok -
fenyegetett tréfásan, és mivel tudtuk, hogy így akarja mielőbbi
távozásra bírni a hívatlan vendéget, tiltakozás nélkül nekiláttunk
mosakodni, noha valószínűleg még kora délután sem volt.
- A gyermekeknek rengeteg alvásra van szükségük
- fejtegette bácsikám a néninek - hogy megszilárduljon a csontvázuk, és
erős, egészséges egyedekké fejlődjenek, akik új gyárkéményeket,
kerítéseket építenek, hidat vernek a sebes sodrású folyón, akik
gépjárművet vagy traktort vezetnek, esetleg orvosként aggódnak betegeik
állapotáért, vagy szakácsként étteremben vállalnak munkát, és
pincérként felszolgálják a szakácsok által készített ételeket.
Eközben vizet melegítettünk a dézsában, és a
felmelegített vizet beleöntöttük a rózsaszín műanyaglavórba. Elővettük
a szappant és az összehajtogatott törölközőt. Tetőtől talpig
beszappanoztuk magunkat, lemostuk a szappanhabot, széthajtogattuk a
törölközőt, megtörölköztünk és kiöntöttük a vizet a rózsaszín
műanyaglavórból. Pizsamába bújtunk és elővettük az ágyneműtartóból a
lepedőt, a dunyhát, a kispárnát és a nagypárnát. Megágyaztunk, fogat
mostunk, bebújtunk az ágyba és csukott szemmel feküdtünk.
- És különben, hogy szolgál az egészsége? - faggatta ezalatt bácsikám a szomszéd nénit.
- Az egészségem? - kérdezett vissza.
- Igen, a maga egészsége - ismételte el bácsikám kicsit hangosabban.
- Nincs okom panaszra - felelte. - Erős vagyok
akár a medve, ugyanakkor elszánt, akár a tundrában kóborló farkasok.
Hanem a múlt héten olyan különös dolog történt, amire mindeddig nem
volt példa. Egész nap zuhogott az eső, és csuromvizesen álldogáltam a
kertben, makacsul kémleltem a felhők titkait, amikor váratlanul
csöngetést hallottam...*
Az idős néni monoton elbeszélése lassan-lassan
mindannyiunkat álomba ringatott, de bácsikám rögtön felébresztett,
miután elment a vendég. A nevünkön szólított, felkapcsolta a villanyt,
és miközben hajadonfővel álltunk a csillár langyos, súlytalan
csillámaival teleszórt szobában, úgy éreztük, mintha útjának
legmagasabb pontján megrekedve, éppen a fejünk felett delelne a Nap,
holott odakint addigra már sötét éjszaka volt. A közeli vasútállomásról
odahallatszott a távoli országokba induló vonatok zaja, de alig tudtuk
nyitva tartani szemünket az álmosságtól, és igyekeztünk nem gondolni
semmire.
- Gyermekek! Akartok-e kirándulni? - szegezte nekünk a kérdést bácsikám.
Természetesen, eszünk ágában sem volt
kimozdulni otthonról, ő azonban hajthatatlan maradt, így
kénytelen-kelletlen mégis útra keltünk. Visszaraktuk az ágyneműtartóba
az ágyneműt, megmosakodtunk, megfésülködtünk, és sorra kiléptünk az
ajtó előtt tornyosuló éjszakába. Az orrunkig sem láttunk, és még a
talpunk alatt is sötétség csikorgott, akár egyfajta koromfekete
kristálycukor, ezért kézen fogva bukdácsoltunk, nehogy elveszítsük
egymást. Bácsikám lassan, szinte tapogatózva vezette vak menetünket, és
csupán egy kivilágított büfé, elérhetetlenül távoli villanyfénye
alapján tájékozódhatott.
Rosszkedvünk nőttön-nőtt, és titokban már-már
attól tartottunk, hogy egyik pillanatról a másikra véget érhet a
gyermekkorunk.
*...A csengetés egy hatalmas diófa irányából jött, és annál is
inkább meglepődtem, mert a kertemben soha nem nőtt egyetlen fa sem.
Nyomban odamentem és többször körbejártam a törzsét, sőt, megpróbáltam
feldönteni, mivel szilárd meggyőződésem volt, hogy nem valódi fával
állok szemben. Közben egyre jobban zuhogott az eső, a fa pedig
egyfolytában csengetett, és minden erőfeszítésem hiábavalónak
bizonyult, nem bírtam kimozdítani a helyéről. Még csak meg sem moccant,
és tanácstalanságom nem ismert határokat. Vacsora után azonban, amikor
jobban belegondoltam, mégis úgy rémlett, hogy éppen azon a helyen
mindig is állt egy diófa. De hogy miért csengetett, a mai napig nem
tudom. Ennek ellenére elhatároztam, hogy...
|