Levendel Júlia
A DOLGOK REJTETT IGAZSÁGA
(részlet)

"és akik élnek még, hol vannak a harcra tiportak?"
Radnóti Miklós

A szitáló hó, az ónos eső vagy a szikkasztó-mumifikáló napsütés ezen már éppúgy nem segít, mint a mindeneket rázkódtató útbontó behatolása. Az aszfaltot, mint a köpések, telepöttyözték az évek. Látom: az én éveim. Pedig nem keresem, hogy testmagasságnál feljebbről nézzem terepemet, meg sem kísérlem a rálátás pózát - még a terep jelképesítését is kerülném; nem lehet. A Moszkva tér katlanába vezető lépcsősor tetején legszívesebben védekezőn behunynám a szemem, ne kelljen szembesülnöm mindig ugyanazzal - ahogy rétegről rétegre egymásra rakodik az ugyanaz -, s csak lent, a villamossíneken is átlépve, már a metrómegálló bejáratához közel, az árusok, koldusok, alkalmi munkáért ácsingózók és szórólapokat tukmálók sűrűsödő gyűrűjében, kinyújtott kezüktől, alázatos-agresszív tekintetüktől elfordulva látom az időmocskos aszfaltot. Vetíthetne oda a képzelet akármi szépet. Nem vetít. És ahogy közönyt mímelve szlalomozok az emberek között, igyekszem tolakodó, összevissza kavargó, csomósodó gondolattöredékeimben viszonylag ép szakaszt találni, megtapadni - az álkonkrétság világában, írta Kosík, "eltűnik a lényeg és a jelenség közötti különbség", s hogy a rejtőzködő lényeggel szemben a jelenség "közvetlenül és nagy gyakorisággal" - én azt mondanám: magakelletőn - mutatkozik meg. Hogy "a dolgok rejtett alapját külön tevékenységgel kell feltárni" (kiemelés az eredetiben), s hogy a szubsztanciához csak rendszeres, kritikai erőfeszítéssel lehet eljutni (ez saját kiemelés). De ami a filozófiai elvontságnál most, itt a Moszkva téren kivált, jobban érint, sőt, nem is "érint", inkább szorongat, hogy bár ma is pontosnak és gyönyörűnek vélem Kosík válaszát a magának feltett kérdésre - miért rejtett a lényeg, és az ember miért igyekszik a közelébe? -: "ha az ember egyáltalán keresi ... akkor mielőtt bárminemű vizsgálódáshoz hozzákezdene, bizonyosan tudnia kell, hogy létezik... a dolgok rejtett igazsága. Az ember csak azért vállalkozik a kerülő utakra, azért fejt ki egyáltalán erőfeszítést, mert valamilyen módon feltételezi az igazság létét, mert tudomása van ?magának a dolognak? a létezéséről" -, nos, elandalodó meghatottságom közben kötekedőn gyanakszom is, hogy ez a "valamilyen mód" meg az eleve meglévő "tudomás" már nem a racionális bölcselet, hanem a vallás, vagy még inkább a hit szférájából való, s hogy Kosík kritikai erőfeszítését, akárcsak az enyémet, mindig is a hit táplálta. Különben miért volna sírhatnékom itt a Moszkva téren, már a metrómegálló csarnokában, ahol a lefelé tartó mozgólépcsőnél épp nyolc ellenőr kéri az utazók jegyét vagy bérletét? Mintha a kettős sorfal közé lépőt vesszőzni készülnének, holott a kintiekkel ellentétben ezek az egyenruhások nem erőszakosak, nem kapkodnak senkihez, fel se igen emelik a karjukat. Unatkoznak és fáznak, hat férfi és két nő; a nők láthatóan jobban fáznak és még inkább unatkoznak, de formálisan elvégzik, amiért minimálbért kapnak, és bizonyára rettegnek, mert elveszíthetik állásukat, s akkor a szórólap-osztogatók közé kerülnek. Öt lépésre az ellenőröktől, csaknem diszkréten, két rendőr álldogál, ők biztosítják az ellenőrök zavartalan tevékenységét. A rendőrök mögötti hatalmas Burger-hirdetésen sült csirke ereszkedik egy nyálcsorgató idióta szája felé; a rendőrök vigyorognak az erotikusnak szánt reklámra meg egymásra, aztán egyikük benéz az automata fotózó fülkébe, és kitereli a húgyozni készülő öreg hajléktalant. Nem ér a görnyedt hátat borító, mocskos nejlondzsekihez, nem kiabál, nem fenyeget, engedi, hogy a kijárat felé vánszorogjon a szerencsétlen, és ha gondolna vele, akkor is bizton tudhatná: az öreg egy perc múlva nem emlékszik kiűzetésére; a lekváros és túrós bukták émelyítően édes szagát itt bent, a csarnokban sem érezte. Kényszeresen számolom, hogy vajon ebben a percben hányszor nyolc ellenőr és két rendőr posztol a metrólépcsőknél, hány biztonsági őr a bevásárlóközpontokban és a kisebb üzletekben, bankokban, ipari telepeken, postákon, közhivatalokban, ügyfélszolgálati irodákban, bíróságokon, rendőrkapitányságokon; hányan ellenőriznek villamoson, buszon, trolin, vonaton; hányan járkálnak világoskék egyenruhában, súrolókefe-formájú fényképezőgépet lóbálva, hogy lefüleljék az érvénytelen parkolójegyeket, hány igazolványt ellenőrző és mágneses beléptetőkártyát adó portást alkalmaznak - mi ez? A rendőrállam látványa mögött miféle lényeg rejtőzik? És hogyan kellene nekem kritikai erőfeszítéssel a közelébe férkőznöm? A bűnözést generáló, hatalmas apparátussal működtetett, jórészt a bűnözésben résztvevő bűnüldözés és -megelőzés szétrohasztotta az egész társadalmat. A lobbizásnak keresztelt és alkotmányossá tett "gyakorlat" mindenekelőtt kiiktatta az erkölcsöt, érvénytelenítette a bármilyen szellemi szempontot, törekvést és értékelést. Eltűnni látszik a tudatnak az a "kettős jellege", amire a talán romantikus-marxista-fenomenológusnak nevezhető Kosík az egész rendszerét építi: hogy a tudat egyszerre "visszatükröz" és "tervez", regisztrál és konstruál, receptív és aktív - és? mit tehet a boldogtalan tudattal élő ember, amikor nemcsak a tényleges cselekvési lehetőséget nem látja, de folyamatos a diszkomfort érzésnél gyötrelmesebb feszengése, hogy jól lát és kombinál-e még, reálisak-e következtetései és ítéletei, ha a környezetében annyira másként következtetnek és ítélnek, ha egykori társai mind-mind alkalmazkodnak, amihez nem lehet alkalmazkodni? Ha bármeddig néz innen a Moszkva térről, és látja sorra a nyerteseket - akik nyertesek maradtak vagy szaltózva azzá lettek -, és látja, látnia kell, hogy a megtiportak végeláthatatlan seregében sincsenek harcra tiportak. Élnek még? Hol vannak?
    Közvetlenül a Moszkva téri találkozóm előtt sorban álltam a postán, hogy ajánlottan küldjem aznapi - most is kilónyi kelléket igénylő - pályázatunkat; a csöppet sem költségkímélő bugyutaság, tűnődtem ott, talán csak a kifundálók hivatalnoki lelkületéből ered, s habár a bonyolítás módja nyilvánvalóan az alkotó kifullasztására tör (magát az aktivitást pusztítaná), mégsem gonosz, mert nem is szándékos - de az, csaptam le saját elkenési hajlandóságomra, s mint valami moralitásjátékban, konokul ismételgettem: gonosz, gonosz, igenis gonosz, miközben erőfeszítéssel igyekeztem ellenállni a leegyszerűsítő és lefegyverző sötéten látásnak meg az őrületbe billentő összeesküvés-feltételezésnek; különben is feladtam még két - egyszerrő kettő -, tájékozatlanságot játszó és dizájnolt gépemberekkel szigetelt miniszter ténykedése ellen írt levelet - ez önmagában is túlzás -, és a normalitásnak tett engedményként befizettem a Centrum Parkoló Rendszer Kft. által kiszabott
3 775 Ft-os büntetést. És amíg mentem le a Moszkva téri bugyorba, és kerülgettem a kinyújtott karokat, és figyeltem az ellenőrök, a rendőrök meg az utasok rutinjátékát, ezt a befizetést, éppen a legpitibb mozzanatot éreztem a leginkább maszatosnak. Nem kellett volna. A tíz nappal korábban érkezett, 2006. február 8-án kelt felszólítólevél arról tájékoztat, hogy 2001. 03. 13-án 15 óra 19 perc és 38 másodperctől 2001. 03. 13-án 15 óra 19 perc és 38 másodpercig "terjedő időben társaságunkkal szemben 1 pótdíjazási esemény kapcsán összesen 2600 Ft - 30 napon túl meg nem fizetett - parkolási díj- és pótdíjtartozást" halmoztunk fel, amely az ezer forintos posta- és ügyviteli költséggel, valamint a 175 Ft-os BM lekérdezési díjjal emelkedett, s hogy amennyiben 10 napon belül nem fizetjük be az összeget, követelésüknek "polgári peres eljárás útján" kényszerülnek érvényt szerezni, s hogy ez esetben "a fentieken kívül az ügyvédi költségekkel, az eljárási illeték összegével, a késedelmi kamattal és egyéb felmerülő költségekkel is" számolhatunk, és hozzáteszik - vastag betűvel nyomtatva! -, hogy "a Legfelsőbb Bíróság Jogegységi határozata alapján a parkolási díj és pótdíj-követelések adók módjára behajthatóak". Nyomban írtam a felszólításon névvel szereplő ügyfélszolgálati igazgatónak, hogy az általuk egy hónap híján öt esztendővel ezelőtti - nulla kiterjedésű időben történt - esemény nem történt meg, sohasem volt pótdíjtartozásunk, de ezt értelemszerűen éppúgy nem tudom bizonyítani, ahogyan ők a tartozást. Nem kaptam választ. További két levélre sem. Baráti, tapasztalt ügyvéd viszont állította, hogy a kilátásba helyezett pert - valódi kivizsgálás nélkül - mint "típuspert" csak elveszíthetem. Nem az anyagi kár, nem is a reménytelenség, hanem a saját színem előtti nevetségessé válás borzasztott. Nem lehet egyszerre és fajsúlytól függetlenül minden ellen lázadni, hiába, hogy a megalázóan jelentéktelen ügyecskében is benne virít az egész: a gépesített és intézményesített, jogszerűséggel kellemkedő jogtalanság - az abszurd kiszolgáltatottság. Akkor se. Mert nem mondhatok le a differenciálásról, hiszen mindennapi tapasztalatom, hogy az erkölcsi igény és az ellenállási képesség eltüntetése éppen a megkülönböztetés negligálásával kezdődik. A dohogásba szorítással. Jól emlékszem a "puha" diktatúrának becézett korszak jellegzetes perlekedéseire. A Patyolat munkáját szabad volt bírálni, a mosott ingek elszürkülésén lehetett élcelődni - sőt: a megengedett "kritikát" el is várták, hiszen a mértéktartó és kedélyes kritika hatványozottan legitimizált. Nem, döntöttem hát a tizedik napon, nem érem be a Centrum Parkoló Rendszer Kft.-vel, és befizettem a pénzt, de ahogy a postahivatalnok szkennelés után betette a bélyegző szerkentyűbe a csekket, és az ötezresből visszaadott, vadul kavargott már bennem érv és ellenérv, vadabbul, mint a megelőző kilenc napon. "Az álkonkrétság világa - magyarázza megint csak Kosík -, az igazság és a hazugság félhomálya. Eleme a kétértelműség". Hanem itt, ebben az álkonkrétumokkal vastagon tömött világban - még ha kérdésessé lesznek a legegyszerűbb mozdulatok is: befizetni, nem befizetni? - nem a "kétértelműség" uralkodik. Az ocsmány árulást, köpönyegforgatást, a pimasz hazugságot ugyanis nem szabad költői "félhomállyá" vagy "kétértelműséggé" szelídíteni.