Belső ruhatár
TÜKÖR ÁLTAL

Csoda, hogy rátalált arra a zugra, és képes volt kisajátítani. Mert ha csonkaságát-bénaságát mutogatva mohón koldul, ha felirattal vagy élőszóval bárkit megállít, ha kegyekért esedezik, gyanúba keveri magát: valaki odaültette. De őt aztán nem! Őt senki. Hiszen éppen az volt a legfeltűnőbb, hogy naphosszat gunnyasztott abban a mélyedésben, háta mögött az emelet-magas, hirdetéssel bemázolt üveg - akció! akció! akció! -, előtte az utca forgalma: járókelők és autók, bukósisakos biciklisek és teherautóról pakoló munkások, percenként változó képek és jelenetek - kétfelől meg a kirakatot is keretező-sokszorozó tükörszegély, amibe sohasem nézett bele. Odavackolta magát, nyűtt nejlonszatyrát maga mellé tette. Ült előrehajolva, félig vagy egészen hunyt szemmel, máskor merev-üres tekintettel, megesett, hogy kábán az üvegnek döntötte fejét, felhúzta a lábát. Összekucorodott. Sohasem kéregetett, nem szólított meg senkit, nem tett az ölébe vagy a lába elé pénzgyűjtő dobozt. Semmit sem csinált ott a kirakat előtt.
      Három lépéssel arrébb, a valamikori kazánház helyén kialakított Egészség-Természetgyógyászat-Fitness cégtáblájú szalon szolgáltatásai sorában aura-mérést is kínált, s a tükrök között, hirdető-üveg előtt kuporgó, bizonyára gyengeelméjű hajléktalan, aki az utca közönségének mégiscsak úgy jelent meg, mint néma színpadi szereplő, itt, éppen itt - nem lehetett másként - az auranélküliséget példázta. Feltételezhető volt, hogy lent, az utcaszint alatti komplex konditerem és gyógynövénybolt-együttesben nap nap után megmérték az auráját - semmi, hiába, semmi, még mindig semmi -, s aztán a többi hulladékkal együtt (azokat világoskék, bekötött szájú nejlonzsákban) kitették - a bejárattól kicsit távolabb, de korrekten vállalva, hogy a figura is az üzlet működésével járó szemét.
      A kortalan - ötven- vagy harmincéves, vagy mégis inkább hatvanhoz közelítő -, szakállas, mindig véresen sebes arcú-homlokú, görnyedt, csontsovány férfi pedig engedelmesen és teljesen eszköztelenül odatelepedett a párkányra. Nem mondták, hogy menjen el. Se egyik, se másik üzletből nem szóltak neki, a parkoló autókat büntetgető közterületfelügyelők meg a kettesével járó rendőrök is úgy lépkedtek el előtte, mint a kukák, zsákok, a nem túl gusztusos, de a mindennapi városi élethez tartozó, megszokott tárgyak előtt. Bárki láthatta őt egyik vagy másik oldalsó tükörben is, és biztosan érezhette, hogy a tükrözött észre sem veszi magát. Ha látszólag meg is nézte az elhaladókat, kutyát pórázon, ernyős babakocsit, mobiltelefonba kacarászó lányt, fekete öltönyös biztonsági őrt, az oszlopra hirdetést ragasztót és a hirdetéseket letépőt, érdeklődést nem mutatott, s abban sem volt elhatározottság, még szándékosság sem, hogy
nem sandított a tükör felé, hogy sohasem szemezett önmagával - nem volt semmi.
Semmi volt.
     Évtizedekkel ezelőtt villamos peronjáról láttam vonulni a mainál jócskán szegényesebb körúti kirakatsor előtt M.-et. Pályája csúcsára érkezett, igen jó külsejű, ötvenes férfi volt akkor, kellő számú és minőségű baráttal, sőt rajongóval körülvéve, de ugyancsak kellő számú, persze irigység meg féltékenység motiválta, valamiképp egytől egyig torz lelkű ellenfele, sőt besúgója is akadt. Mehetett hát felvetett fejjel, elegánsan, én meg szeretettel somolyogva figyelhettem a peronról, ahogy tekintetével üvegről üvegre - elégedetten - követte magát. A hajdani foncsort és színeket nélkülöző üvegképemet azóta mintha kifényesítette volna az idő, s ahogy rávetül most a jobbról-balról csillogtatott hajléktalan képére - a montírozás maga -, olyan erővel üt meg, hogy képtelen vagyok továbblépni.
     Néznem kell befőttesgumival összefogott zsíros varkocsát, homlokán és a szeme alatt a sárga-lila szélű, véres sebet, rongyos, barna pulóverét. Egyik lábán szandál, másikon szakadt ortopéd cipő, kezét épp a combja közé fogja. Néznem kell egész világát: a reklámszatyorban sejthetőket is: palack alján valami ital, ételhulladék.
   És én szégyentelenül, lecövekelve bámulom is - nem tudom, olyan vagyok-e, mint egy katasztrófaturista, vagy inkább kényszeres feladat- meg gondkereső. Egyelőre azt se tudom, mikor lennék még ennél is szégyentelenebb: ha pár másodpercnél tovább maradnék, vagy ha mégiscsak mennék a dolgom után.        

LEVENDEL JÚLIA