TÁJOLÓ
Albert Camus és a tenger

Bármilyen hatalmas és kanyargós a Mississippi meg az Amazonas, bármilyen veszedelmes vagy mulatságos kalandokhoz sodornak hullámaik, az igazi utazó előbb-utóbb eljut a tengerhez, és szembesül a végtelennel - még Algériában is, ahol a túlsó part alig pár száz kilométerre van, és a víz úgy feszül a horizonton, mintha festett díszlet volna Camus színpadán: "a tenger ultramarinkék, az út alvadtvér-színű, a föveny sárga. Minden eltűnik a zöld nappal; egy óra múlva a dűnék holdfényben csillognak."
    Telepedj most mellém a fövenyre, kedves olvasó, és figyeld, ahogy Rieux doktor és Tarrou egy este elindul a kikötő felé, hogy barátságuk megpecsételéseként megfürödjenek a tengerben, bár a pestis sújtotta városban ez szigorúan tilos. Papírjaiknak köszönhetően mégis átjutnak az őrszemen, jód- és algaszag csap az arcukba, aztán meghallják, amint a tenger "szelíden fütyült a móló nagy kőkockái alatt, s amikor végigrótták ezeket, megjelent előttük, vastagon, mint a bársony, simán és hajlékonyan, mint egy állat". Ne gondolj most a pestisbacilusokra, és hogy Tarrou hamarosan a fal felé fordul, "és kiszenved egy meddő zokszóval, mintha egy pótolhatatlan húr pattant volna el valahol a belsejében", addig még sok minden történik, most csak merülj mellettük az éjszakában sötétlő vízbe, és tempózz velük "ugyanazzal a kitartással, magányosan, távol a világtól, végre megszabadulva a várostól meg a pestistől".
    Visszaérve a partra, míg dideregve gombolod magadra a száraz ruhát, olyasmit motyoghatsz, hogy "gyakran hallottam: nincs mire gőgösnek lennem. De igen, van: a napra, a tengerre, ifjúi erőtől dagadozó szívemre, sóízű testemre és a roppant díszletre, melynek sárga-kékjében a gyöngédség és a dicsőség találkozik", és eltűnődhetsz, hogy az algériai származású író, aki olyan könnyedén használja ezeket a romantikus kifejezéseket, milyen elemi erővel kötődhet a szülőföldje partjait mosó tengerhez. A nap és a tenger, a sárga és a kék megjelenik szinte minden írásában, és a természeti háttér mellett a politikai állásfoglalás, a szociológiai esettanulmány és a kultúrantropológiai tényező szerepét is magára ölti, mert "Afrikában a tenger és a nap ingyen van", és a háborúban meghalt apa, meg az analfabéta, süket takarítónő fiaként, nagy szegénységben felnövekvő, tüdőbajos Camus soha nem felejti el, honnan származik, s hogy ebben osztozik "egy eleven és színes, a tengerből és a napból született néppel, mely nagyságát az egyszerűségből meríti, és a tengerparton állva cinkosan összemosolyog a tündöklő, széles égbolttal".
    Szülővárosát, az algériai Mondovit már kisgyerekként elhagyta, hogy a fővárosban tanuljon, és az Algírban töltött évek örök nyomot hagytak benne: "Algír s a világnak még néhány olyan kiváltságos pontja, mint a tengerparti városok, úgy nyílnak az égre, akár egy száj vagy seb. Algírban azt szerethetjük, amiből mindenki él: a minden egyes útkanyarban felbukkanó tengert, a nap hevét, a faj szépségét. S ahogy az lenni szokott, ennek a szemérmetlenségnek, ennek az adománynak van valami titkos zamata. Párizsban sóvároghatunk tér, szárnyalás után. De itt az embert elhalmozza a természet, s a beteljesült vágyak birtokában felmérheti gazdagságát." A természet gazdagsága megjelenik a szöveg sokrétűségében, a színek, illatok, formák burjánzásában, a fény és az árnyék játékaiban és dramatizáltan ellenpontozza az észak-afrikai társadalmi nyomorúságot, a szellemi sivárságot, a lelketlenséget.
    Színházi ember: a táj gyakorta visszatérő, látványos, már-már hatásvadász elemként jelenik meg prózájában; a virágzó mandulafák, az engesztelhetetlen sivatag, a korbácsoló szél, a romok közül kikandikáló vaníliavirágok azonban önmagukban semmit nem jelentenek - csak az emberi színjátékoknak nyújtanak díszletet, a pusztító pestistől szenvedőknek, a magánytól rettegő öregeknek, a halálbüntetéstől irtózóknak, az öngyilkosságon töprengőknek. Hiszen "az emberek akaratuk ellenére, életük díszletei ellenére mégis meghalnak. Azt mondják nekik: ?Majd ha meggyógyulsz...? és meghalnak. Hát én nem kérek ebből. Hisz ha vannak is napok, amikor a természet hazudik, vannak napok, amikor igazat mond... Hogy mennyire félek a haláltól, az attól függ, mennyire szakadtam el a világtól, mennyire kötődöm az élők sorsához ahelyett, hogy az örökkévaló eget szemlélném."
    Te félsz, kedves olvasó? Fordítsd hát tekinteted az örökkévaló égről a tengerre, ahogy a decemberi, végeérhetetlen esőzések vízbe fojtják Algír lábánál húzódó tömegét: "Ötödik napja egyfolytában ömlött az eső Algírban, végül még a tenger is csuromvizes lett tőle. A kimeríthetetlennek tűnő égboltról egyik zápor a másik után zúdult alá, már szinte olajos sűrűséggel. A csöndes, szürke tenger, mint valami nagy szivacs, dagadozott az öbölben, melynek körvonalai ködbe vesztek. De az esőverte víztükör szinte mozdulatlannak tetszett. Csak nagy néha emelkedett a tenger fölé észrevétlen, széles mozdulattal, valami zavaros pára, s a várost ölelő körutak alatt, a kikötőben ért partot. A város nedvességtől csillogó falai is gőzölögtek, és a kétféle pára összecsapott a levegőben. Úgyhogy bármerre fordult is az ember, úgy tűnt, mintha vizet lélegezne, a levegő ihatóvá vált."
    A párától sűrű szövegben a természeti képek újra és újra antropomorfizálódnak, a tenger egy mindig tovasuhanó, mégis mindig hűséges nő alakját ölti magára, ez az eszményi feleség arcképe, máskor "keserű és olajos tajték, az istenek nyála" csapódik a hajó orrához, egyszer hűvösen, megnyugtatóan simogat, másszor "nyög és hánykolódik", vagy néma, "mintha fulladozna a vakító és hideg, szakadatlan fényzuhany alatt". A költői, de fotografikusan pontos leírások azonban értelmüket vesztenék, ha a tájképben nem jelenne meg az ember, hiszen a hullámok, akárcsak az utcák, és a fák "egyaránt alkotóelemei e nehézkes és szenvtelen univerzumnak, amelyben a szív és a szellem sose fordul el saját magától és egyetlen tárgyától, az embertől".
    Camus szíve és szelleme minden erejével az emberre koncentrál, és ha emberivé formálja is környezetét, mindezt csak azért teszi, hogy kettőjük násza beteljesüljön: "megtanultam együtt lélegezni a tájjal, beleolvadtam, csordultig elteltem vele". Az emberré válás, a fejlődés végcélja tehát az egyesülés vagy újraegyesülés a tájjal - mint ahogy az egymást követő hullámok egyesülnek, hogy összekapcsolódva formálják a tengert: "a hullámok a láthatatlan keletről jönnek, egyenként, türelmesen; elérnek hozzánk, és türelmesen, egyenként továbbindulnak az ismeretlen nyugat felé. Hosszú út, nincs eleje és nincs vége..."
    Ne higgy a szép szónak: az út valóban hosszú, de számunkra véges. Félsz még? Az algíri fövenyen sétálva vagy az Atlanti-óceán kellős közepén, a "tengeri szagoktól átitatott" pestises városban vagy a tipasai romok között, Oran kapujában vagy egy kis mór kávéház teraszán mi lehetne vigasztalóbb, mint hogy a tenger olyan állhatatosan, mindezzel mit sem törődve mossa a partokat? Mi történne velünk, ha ebben sem bízhatnánk?
    "Némely, végeérhetetlen szelídséggel hömpölygő éjszakán segít, igen, segít meghalni a tudat, hogy utánunk is jönnek még hasonló éjszakák a földre és a tengerre. Hatalmas, mindig barázdált, mindig szűz tenger, ha eljön az éjszaka, ő az én vallásom! Mosdat és dédelget bennünket terméketlen barázdáiban, szabaddá tesz, és állva tart. Minden egyes hullámban ígéret van, mindig ugyanaz. Mit mond a hullám? Ha távol a világtól, hideg hegyek gyűrűjében, az enyéim által megtagadva meg kellene halnom, a tenger, amikor erőm már fogytán volna, az utolsó pillanatban megtöltené cellámat, fölemelne, megtartana, és segítene gyűlölet nélkül meghalnom."

HORGAS JUDIT