Centauri
GERBEAUD A GOLGOTÁN
(részlet)

Kedves Naplóm, dolgozószobám, és könyvem. Itt ülök ceremóniától, sallangtól mentesen, tök-üres frigyládával, az Úr, Biosz, Logosz, Zeusz-Nihil 2005-ik éviben, július havának harmadik napján, kora délelőtt, a beteljesült vég keserédes ízével a számban, és mérhetetlen szomorúságom ellenére is épp az a kurjantás feszít, ami Massont, mikor elhagyta Saskatch Mount határát, és meglátta a hó-függöny mögül kibukkanó hágót! Amint éjjeli írkódásom végin nem egyszer kurjongattam magányosan ebben az apró, akkoriban igen fagyos kotorékban én is! Mert jó pár szakasz repített önhipnózis által önkívületbe; nemegyszer találtam meg egy-egy szakasz, egy-egy mondat gyújtószegét! Nem egy éjjel robbant szét egy történet, egy sors, egy szó, épp a kezem között, s én, mint hithű mazochista, felettébb élveztem, mikor véres klaviatúrát hagytam hajnalban magam mögött. De! Mondani se kell talán, maradt nyitva számos kérdés, és zárva megannyi durva válasz. Mi több! Egyszerű, és formálisnak ható kérdések is parlagon maradtak. Legalábbis olyanok, melyek annak tűntek: egyszerűnek, jelentéktelennek, formálisnak.
    Mint amilyen az a kérdés volt ez év tavaszán, mikor befejeztem a Kalandos Tél írását, és az első próbapéldány köttetése előtti hetekben a szerkesztéssel bíbelődtem, szóval, hogy kinek ajánlom majd e könyvet? Bagatell, nemde bár? Ki nem szarja le? Ajánlom-e egyáltalán? Amúgyis! Elsőnek az ötlött fel, hogy odabiggyesztem az elejire: Nem ajánlom senkinek! De nem! Csak ma reggel értettem meg: ez volt talán az egyik legfontosabb kérdés, amit a Kalandos Tél felszínre hozott! És én vadbarom!, épp erre, képtelen voltam tisztességgel megfelelni! Ám a könyv, vagy démonizált szereplői kicsikarták belőlem a választ!
    Szó-szó. A szerkezet készen állt 2005 tavaszán. Nem fejezetekre tagolom, hanem szakaszokra, amint az ember és állat élete se fejezetekre, hanem egymásba átmosódó szakaszokra tagolódik; ha egyáltalán tagolódik. Épp ma értettem meg, hogy voltaképp semmiféle tagolódás nincs; szinte az ismeretlenből jövünk, bevezetés vagy látványos tótumfaktum nélkül. Két, már élő sejt összeolvadásánál gondolhatunk valamiféle kezdetre, de az sem az, hisz a két sejt már korábban is élt - külön-külön. Beszélhetünk szedercsíráról, hólyagcsíráról, magzatról, embrióról, magoncról és suhángról, mind-mind csak végtelen átmenetek bizonytalan, és alapvetően meghatározhatatlan "szakaszait" jelölik; pontosabban ideákat, mintha életünk képes volna oly átlátható, rendszerezhető lenni, amilyennek tudni szeretnénk! És épp mert valójában valami szakadatlan áramlásnak megfoghatatlan, szintén áradó, önkényesen hömpölygő "fragmentuma" az életünk is, a halál meg felfoghatatlan, delejes jelenség ebben az örökösnek, eredet és vég nélkülinek ható folyamatban. Mert az, ami addig folyamatosságával, darabolhatatlan egységességével a végtelenbe lógott, öröklétből jött (s mint ilyen önmagában is misztérium), szinte sokkoló, és végképp érthetetlen, hogy egy ponton viszont valami szadisztikus önkénnyel megszakad; a végtelen vérlázítóan, viszszavonhatatlanul véges lesz; az öröknek hitt egy minuta alatt válik pillanatnyivá; a valami egy pillanat alatt lesz semmi, valaki pedig senki! Ha valamikor éreztem már ezt tisztán, akkor úgy egy órája biztosan.
    A Kalandos Tél szövegét már tavasszal otthagytam. Már a kiadók válaszait várom. Álló éjjel a Massza szerkesztésével pepecseltem. Úgy hajnali öt körül, alig negyedórával virradat után befejeztem a munkát, és kimentem körbeszaglászni az udvart, bekukkantani Gerbeaud-hoz, amint az évek óta rendes szokásom munka után. Ráadásul az istálló felől dobogást is hallottam, mintha Gerbeaud sürgetne: végezzem el mihamarabb az e napi vizitet. Amikor a monitor sugárzásától, a sok bagófüsttől, a bezártságtól, magamba zártságtól kótyagosan, alsógatyában és papucsban az istállóba léptem, döbbenten láttam, hogy Gerbeaud a földön fekszik, de már szinte kinyúlva, mint aki alig él; és a dobogás nem a padozatról szól, hanem a betonjászol karzatáról; ahogy Gerbeaud meg-megránduló lába hozzá koppan. Oda se léptem hozzá, hanem szaladtam vissza a lakásba, a konyhakésért; azt hittem elesett, és most fojtja a zsír-új marhakötél, amivel a jászolhoz kötöttem. Mikor visszatérve közelebbről is megnéztem, láttam, hogy nem fojtja, még csak nem is feszül annyira, hogy ne lehetne könnyűszerrel eloldani - hát eloldottam. De a ló úgy maradt. Felrángattam a kötélnél fogva a földről, és amikor úgy láttam, nincs nagy baj, átvezettem a túloldali jászolhoz, de erősen dobogott, kapart, ám nem úgy, mint szokása volt, ha rétre akart menni, kigázolni a hajnali harmatba, hanem sokkal erőszakosabban. Mikor nem vittem ki, megint lefeküdt, és elterült. Megijedtem. Láttam, hogy nagy a hasa, kólikásnak hittem. Eloldottam újra, és ahogy azt kólika esetében tenni kell, vezetgetni, járatni kezdtem az udvaron. Rövid ideig engedelmesen követett, tudomásul véve, hogy segíteni akarok, és talán bízva benne, hogy én jobban tudom, mit kell ilyenkor tenni, mint ő; ám nem sokkal később megmakacsolta magát; talán ráeszmélt, hogy fingom nincs arról, mi is "a nagy helyzet"; hogy ennek a hülyének még nem esett le a garas, hogy már túl késő! A galoppolás nem segít már. De nem állt meg, nem feküdt el újra, hanem a körök felső részén, ahol a házhoz közelebb voltunk, elrángatott a körívről, egyre és egyre közelebb a teraszhoz, ahol sütkérezni, lustálkodni, olvasgatni, javítani, borozni, reggelizni szoktam; ahová Gerbeaud rendesen bármikor feljöhetett; amint az szokása volt, minthogy félnomád sorsot élt a birtokon, márciustól míg az első hó le nem esett. Kiváltképp nyáron, mikor napközben elviselhetetlen volt a hőség, őt meg bagócsok, böglyök és szúnyogok kínozták legelés közben; különösen ebben az időszakban szokott éjszakába nyúlóan, messze a háztól, az erdőszélben legelni. Rendszerint úgy éjfél után, kettő felé ért haza a sötétben, amikor is feljött a teraszig, és ott körözgetett, tett-vett, dörgölőzött a lucok törzsén, ivott a kerti csapnál (ahol mindig állt egy dézsa), feljött a teraszra, és addig strázsált rajta, míg ki nem jöttem. És minthogy én mindig éjjel dolgozom, az esetek nagy részében hamarosan meg is jelentem odakint. Elszívtam egy cigit, megpaskoltam a nyakát, vakarintottam egyet a szügyén, dörmögtem valamit, vizeltem a tuják között, majd visszatértem az emeleti szobába dolgozni, Gerbeaud pedig rendszerint vissza a völgybe, hogy csak világosodáskor térjen haza, s a reggeli órákban már az udvar rövidebb füvét legelje, végül a délelőtt kirobbanó kánikula idejére beálljon az istállóba, ahol az árnyékban nem lepték el a böglyök. És ez így ment egész nyáron. Éveken át. A silány és spórolva készült betonterasz, mikor a csikóból érett kanca lett, megrogyott a bejárati ajtó előtt Gerbeaud és a sok éji strázsa súlya alatt. Néha megriadt az égerlápból érkező szarvasoktól, ilyenkor prüszkölve, vágtatva nyargalt fel egészen a teraszig, és hangos nyerítéssel hívott a legkiesebb órákban is. Két hete azonban azon kaptam, hogy együtt legel a környékbéli szarvasokkal! Talán az elmúlt öt év magánya, hogy másik lóval nem nyargalhatott, csődörök sosem állták körbe, más kancákkal sosem pusmoghatott, és én is csak szegről-végre voltam társasága, talán ez vezette vissza a vadak közé. És mikor a karám alá értem, a gyönge holdvilágban, első reflexszel a völgy irányában eliramló szarvasokkal futott ahelyett, hogy rendes szokás szerint, odaballagott volna hozzám. Csak akkor fordult meg, mikor a szarvasok már az égererdőt határoló nádasban szökelltek, és ahol Gerbeaud nem ismerte a járást. A szarvasokkal bratyizás következményeképp többször is elhagyta a terület(ünk) határait. A szarvasok ugyanis egyik legelőről a másikra váltottak az éjszaka folyamán, Gerbeaud pedig úgy gondolta tán, hogy ha a szarvasok megtehetik, akkor ő is! Miért is ne? Többször is az útról kellett behoznom, felháborodott autósok szitkai közepette, ezért néhány napja sötétedés után bekötöttem az istállóba.