Győrffy Iván
AZ EMBER, AKI...
Bevezető az Élővilág Evangéliuma apokrif kéziratához


Az előttünk fekvő kéziratot nem szabad hagyományos módon olvasni. Az eredetit a természetben lehet csak megfigyelni, de mivel az élővilág összehúzódásával, a fajok apadásával a jelek is egyre csökkennek, töredékesebbé válik a kézirat, a hiányt az emlékezet vagy a képzelet pótolhatja. Sokféle olvasata lehetséges, a gyűjtők másik csoportja bizonyára egészen eltérő következtetésekre jutott volna megfigyeléseiből. Ezért az Élővilág Evangéliumának sohasem lesz kanonizált változata, mindig új és új lapját tárja elénk, a megfigyelő prekoncepcióinak, érzelmi állapotának megfelelően. Bár az összeállításban a logikai készségek is szerepet kaptak, mindig szem előtt kell tartanunk, hogy a kognitív konstrukciók esetlegesek, a beleélés lélektana jóval nagyobb segítségünkre van a jelek megfejtésében.
    Érdemes ezt egy példával is megvilágítani. A tudósok azzal álltak elő, hogy sikerült kisilabizálni egy kétmillió éves koponya titkát. A taungi gyermek néven ismert lelet egy körülbelül 3,5-4 éves Australopithecus africanushoz tartozott, aki egyike volt a korai hominidáknak. Azoknak az emberszabású élőlényeknek, akiknek fejlődése a darwini evolúciós elmélet (a korrigált evolúciós hipotézis csökevényes változata, a természeti teremtés eszméjének legfőbb riválisa) szerint 5-15 millió éve vált el az emberszabású majmokétól, így például a gibbontól, az orángutántól és a csimpánztól. A csimpánzokhoz hasonló agytérfogattal rendelkező, 1,2 méter magas, az eszközhasználatot és a társas kommunikáció kifinomult verbális formáit még nem ismerő lény a hivatkozott, évszázadokig egyeduralkodó d.e.e. szerint a homo sapiens, illetve a homo exitialis egyik sehová nem vezető oldalága volt. Az Élővilág Evangéliuma szerkesztői azonban nem így gondolják: nélküle szegényebbek lennénk több, igen egyedi tanúságtétellel. A legelterjedtebb emberi időszámítás szerint 1924-ben fellelt maradvány alapján korábban azt hitték, a taungi gyermeket leopárd vagy kardfogú tigris ölte meg (a halálfogalom és az újraszerveződés tanának kapcsolódási pontjai könyvünk, hyperlinktárunk függelékében találhatók). Később a koronás sast gyanúsították (Stephanoaetus coronatus) aktív közreműködéssel, a koponyán talált sérülések formája és mélysége alapján. Ebből is látszik, milyen korlátozott eszközökkel rendelkeztek a készségeiket mesterségesen az empíria és a logika határterületére szorító tudósok a mai eszmélőkhöz képest. Mindenesetre az Élővilág Evangéliuma valószínűbb és életszerűbb feltevéssel áll elő, és az események felderítését nem szűkíti le az újraszerveződés konkrét időtartamára, cselekménysorára. Valójában a tragikus történet mögött egy másik, sokkal jelentősebb dráma húzódik - az önfeladás és a pusztítás híveinek meg-megújuló ellentéte -, amelynek csupán egyik epizódja volt a taungi horda története. A felismerés módja alapján látleleteknek nevezett jeleket a taungi gyermek útja, valamint a koronás sas tanúságtétele című fejezetek foglalják össze.
    Néhány szót kell ejtenünk a felismerés és gyűjtés módszeréről. A kötet évezredek - sőt, ahogy az előzőekben láttuk: évmilliók - anyagát szedte öszsze önkéntesek vagy látók közreműködésével, a jelek megfejtésében és egységbe rendezésében pedig az eszmélők voltak segítségünkre. A kötet nyersanyagául szolgálhatott szinte bármi, aminek köze van a természet működéséhez és értelmezéséhez: archív fénykép, útleírás, genetikai lenyomat, retinakivonat, elbeszélés, földkéreggyűrődés, háncskarcolat, hangfelvétel, porzószálelemzés, méhtánc, bálnafrekvencia-szűrés, kőszitálás, valamint az L. folyóirat százegynéhány évfolyamának dokumentumgyűjteménye.
    Mint az közismert, az Élővilág Evangéliumának felfedezése az első eszmélő természetközeli élményének köszönhető, illetőleg az azután kibontakozott világkampánynak. Kezdetben tudósok dolgoztak a projekten, később a frissen életre hívott eszmélő- és látóképző intézmények közössége szervezte meg az egymást követő expedíciókat, kutatáselemzéseket. Napjainkra készült el az Élővilág Evangéliuma végtelen verziójú kiadása, amely lehetőséget ad a bármilyen irányú továbbfejlesztésre, az újabb jelek rögzítésétől az olvasók (átélők) egyedi jellegzetességeihez illeszkedő olvasatok létrehozásáig. Természetesen a frissítésre is gondoltak a szerkesztők, az élővilágban még nyomokban fellelhető eredetihez való rendszeres visszacsatolás szabályait követve, ami egyébként különösen ajánlott kezdő és gyakorló eszmélők számára is.
    Ami pedig a szenzációs felfedezés lépcsőfokait illeti, érdemes azokra is egy pillantást vetni, hiszen az Élővilág Evangéliuma felépítéséről és stílusáról árulkodnak.
    Az alkalmat Linné taxonómiájának átértékelése szolgáltatta: tudósok hada igyekezett a tradicionális eljárások szerint kiértékelni és korszerűsíteni a rendszertanban meghatározott öt ország, illetve három domén szintjeit, nem feledkezve meg a törzsekről, osztályokról, fajokról és más besorolásokról. Az akkor még köztiszteletben álló tudós - nevét szándékosan nem említjük, az egyedi géntérképek bevezetésével ő maga törölte el a régi világhoz kötődő azonosítási formáját - az elektronmikroszkóp lencséje alatt, majd ihletett pillanatában egy természetközeli élménytől megerősítve észrevette, hogy az egymástól óriási d.e.e. távolságra lévő élőlények között valamiben azonosság van. Génmutációnak tűnt, amely korábban nem észlelt külső jellegzetességekben, tulajdonságokban is felszínre tört. A helyszíni szemlék alátámasztották ezt a - csak bizonyos körülmények között és a másodperc töredéke alatt feltűnő - jelenséget. Az itt nem részletezett kutatásmenet a kizárás törvénye alapján zajlott. Sorra kerültek a prokarióták, a baktériumok és a kékmoszatok törzse, majd az egysejtű eukarióták, az ostorosmoszatokkal, az egyféle- és kétfélemagvúakkal, aztán a gombák és zúzmók. A többsejtű eukarióta növényeknél bepillantottak a zöldmoszatok fajtái közé, elemezték a barna- és vörösmoszatokat, megtekintették a mohákat, harasztokat, nyitva- és zárvatermőket. Még a vírusokat sem merték kihagyni, önfeláldozó módon saját testüket is kísérleti alanynak használták a keresők. Fokozatosan az összetettebb élőlények felé fordultak: jöttek a szivacsok, csalánozók, lapos-, hengeres- és gyűrűsférgek, nyomukban a puhatestűek, az ízeltlábúak, a tüskésbőrűek, az elő- és fejgerinchúrosok, de a bizonyosság kedvéért nem maradhattak ki a gerincesek sem, a halak, kétéltűek, hüllők, madarak, emlősök osztályaival. Számos új felfedezéssel lett gazdagabb a tudomány, de ez semmi ahhoz képest, amilyen nyereséget az eszmélet könyvelhetett el: sikerült mindegyik országban, törzsben, altörzsben, osztályban, rendben, alrendben, családban, fajban és alfajban, de még az eltérő egyedekben is azonosítani az összetevőt - egy jelentős kivétellel. Az első eszmélő rájött, hogy ez a jel mindegyikükben azonos, és annyit jelent: "nem". A kizárás törvénye alapján, ha nem szivacs, és nem baktérium, nem kékmoszat és nem gyűrűsféreg, nem fejgerinchúros, és nem ízeltlábú, nem kacsacsőrű emlős, és nem is alligátor, akkor csak egy lehetett: amelyiknél semmilyen esetben nem fordult elő a sajátos mutáció, mégpedig az ember.
    Sokáig ez volt az egyetlen látlelete annak, hogy az élővilág üzenetet rejt. Lépésről lépésre, egyre több botcsinálta eszmélő és látó bevonásával sikerült kiegészíteni a jelet, és egy egész jelhalmazt, mondatot összeállítani belőle, az Élővilág Evangéliumának bizonyítékát és lényegi foglalatát. Ha megpróbáljuk az Evangélium emberi verziójának nyelvére fordítani a jeleket, ismerős szófajokra és mondattani szerkezetekre lelünk, de persze nem gondolhatjuk komolyan, hogy megtaláltuk az egyedüli kulcsot a szövegbe való belépéshez. Mindazonáltal olyan eszközt adott kezünkbe a természet, amelyet figyelnünk, értenünk és használnunk kell, hogy az újraszerveződést megfelelő módon élhessük át.
    A főnév, amely előőrse volt az egységes élővilág megnyilatkozásának a homo sapiens exitialis számára, kijelöli az evangélium vonatkoztatási pontját. Megtalálásának módja, az élőlények más csoportjaitól elkülönítő tagadás és kizárás jól jelzi az alapvető feszültséget az ember és a természet kapcsolatában, amelyről a mű is tanúskodik. Az ige, és különösen a múlt idő arról árulkodik, hogy e kapcsolat tragikomikus pillanatait az ember megjelenésétől egészen a felfedezés kiteljesedéséig, azaz a Természeti Szerződés idejéig kíséri nyomon. Az alanyi alárendelés zárójelbe tett kötőszava és a személyes névmás a mondat érthetőségét szolgálja, ugyanakkor megszünteti a kívülállást és az elidegenedést. Mert mindig az olvasó éli át a történetet, az tehát teljes egészében az övé.
    Íme, a mindent feltáró mondat, amellyel kezdetét veszi az első fejezet az Élővilág Evangéliumában:
AZ EMBER (AKI) FELTŰNT (NEKEM)