Fenákel Judit
NAGYASSZONY

Üres dobozok, megbicsaklott lámpák, színük vesztett műanyag polcok, a pincében tárolt rendetlenség tetején műbőrkötéses blokkfüzet boldogult zsurnaliszta koromból. Telefonszámok, könyvtárak, gyermekgondozási segélyek, kultúrházavatások, beázott középületek és az oldalzsebben egy sarka tört névjegy: J. E. N. a grúz írószövetség helyettes főtitkára Tbilisziből. Egyéb tisztségek, telefonszám, lakcím angolul és oroszul. És már elő is lép romló emlékezetemből, zsurmó, kerekfejű férfi, költő egyébként, olvastam is verseit egy antológiában, ami akkor is előny, ha tolmáccsal beszélgetünk, és semmitmondó szavakat váltunk az időjárásról. A fontosakat különben se neki kell mondania, egy emelettel lejjebb lakik a grúz írószövetség főtitkára, ránézésre is született főtitkár, egészen kopasz, erőteljes testalkatú, öblös hangja betölti a szobát, amikor a vacsoraasztalhoz invitál bennünket. A vacsorára két delegáció hivatalos, a román és a magyar, összesen négy külföldi a baráti szocialista táborból, no és persze a tovaris a központból, ő képviseli az össz-szovjet érdekeket. A főtitkár és a helyettese látszólag egészen közönséges lakótelepi házban él, és ezt az előszobában még el is hisszük. Csakhogy azonnal kinyílik a szalon vagy ebédlő ajtaja, és mi egy lakótelepen szokatlanul tágas szobában találjuk magunkat csodálatos antik bútorok között, hasonlót eddig csak múzeumban láttam, de ott védőzsinór választotta el a látogatókat a műtárgyaktól, amiket tilos volt megérinteni. A házigazda mellékesen megjegyzi, hogy a bútorok tizenhatodik Lajos korából valók, és a bizományi áruházból szerezte be őket jutányos áron. Elakad a lélegzetem, titokban hozzáérek egy szekreter sarkához, várom, hogy rám dörrenjen a teremőr, ehelyett a házigazda basszusa kínálja az áttetsző porcelánnal terített asztalt, és abban a pillanatban a szoba túlsó végébe belép egy asszony, magas, nyúlánk, ezüst haja rolniba fésülve, lassú tekintetű vágott szemével nyugalmasan végignéz rajtunk, aztán az asztalhoz terel egy arisztokrata méltóságteljes és egy hétköznapi háziasszony keresetlen mozdulatával, mindenkinek megmutatja a helyét, orosz, francia és grúz nyelven üdvözöl bennünket, és eltűnik a konyhában. De csak pillanatokra, máris hozza az aperitifet óriási ezüsttálcán, a főtitkár emeli poharát, elveszünk az általános druzsbában, a ház asszonya leül közénk, csak sötét tüzű szemével igazgatja a fehér kötényes bárisnyát, aki a vacsorát - de milyen vacsorát! - felszolgálja. Az ételekre nem emlékszem, túl sok volt és túl színes, de azt tudom, hogy ott kóstoltam először gránátalmát, a többi ismeretlen zöldfélének, gyümölcsnek a nevét se hallottam soha. Az asztalnál nagy, karos gyertyatartók imbolygó fényénél három nyelven folyik a társalgás, a parádét a háziasszony vezényli, a románoknak franciául mosolyog, a központi tovarisnak oroszul magyaráz, grúzul kínálja salátával a főtitkár-helyettest, aztán angolra vált, láttam-e már Tbiliszit éjjel, a négyszárnyas üvegajtóhoz vezet, ami az erkélyre nyílik, kábultan gyönyörködöm a fővárosi panorámában, az asztalnál egymást követik a pohárköszöntők, a háziasszony pillanatra se veszíti el a fonalat, kínál, magyaráz, még a divatról is ejt néhány szót, vagy talán másról, nem követem a társalgást, enyhén szédülök, mindjárt betáncol Natasa Rosztova, vagy valamelyik herceg a Háború és békéből, és Tolsztoj személyesen fejti ki nézeteit Napóleonról, mert azért hamisítatlan orosz vacsora ez, és a központi tovaris a főszereplője, aki láthatatlanul ugyan, de tudhatóan tábornoki parolit visel, közben nem szűnök meg gyönyörködni az ötvenéves grúz szépségben, aki lankadatlan mosolygással etet és szórakoztat nyolc vendéget, és még egy fáradt pillantást se engedélyez magának.
    Aztán J. E. N. főtitkárhelyettes váratlanul elrángat Tolsztoj asztalától, ragaszkodik hozzá, hogy legalább percekre az ő otthonát is meglátogassuk, engedelmesen baktatunk utána a lépcsőn, kitárja az ajtót, színpadias mozdulattal megnyitja előttünk a szalont, ami ugyanolyan tágas vagy majdnem ugyanolyan tágas, mint a főtitkáré, és odabent a majdnem ugyanolyan tágas szalonban, mintha kétszer léptünk volna ugyanabba a folyóba, ugyanazok a tizenhatodik Lajos korabeli bútorok fogadnak bennünket, mint egy emelettel lejjebb a főtitkári otthonban, és hamarosan megtudjuk, hogy J. E. N. főtitkárhelyettes ugyanabban a bizományi áruházban jutott hozzájuk, mint a főnöke. Csak épp a főtitkár asszonya, az ötvenéves grúz szépség hiányzott a tizenhatodik Lajos korabeli bútorok közül, belőle - úgy látszik - nem volt több a bizományi áruházban.