←Vissza

 
 
 
 
 
 

Handi Péter
ARC A HAGYATÉKBAN
(Sándor Éváról)

- maláj székébe terebélyesedve egyszer s
ujjaival rendezgetve a cigarettafüstöt
akként töprengett, miszerint
az emberi agyból áramló energia
egyszerűen nem veszhet el, hanem
az éterben kószál, s várva-várja,
hogy alakba rendeződjék.

(részlet)
Az ember nemcsak ingóságot és ingatlant örökölhet - élő személyt is; így jutottam S. Évához, akit a vonatállomásról két bőröndjével jobb híján az egyszemélyes szerkesztőségi szobámba kísértem Sydneyben, az ötvenes évek végén. Éva jelentős súlyával a rozoga nádszékbe omlott, majd - miközben próbálta szétfeszíteni a két karfát, hogy kiszabadulhasson az absztrakt formákra tört darabok szorításából - fejével kézitáskájára bökve utasított:
    - Vegyen ki onnan egy cigarettát és tegye a számba!
    Erőfeszítését nyögésekkel és felhorkanó nevetőgörcsökkel kísérte, engem is magával ragadott: duettet alkotva hahotáztunk a jeleneten. Később, egy kávézóban ülve és kávéját kavargatva megkérdezte:
    - Mondja, mit tud rólam?
    Elsoroltam, amit barátomtól, Amerikába települt féltestvérétől tudtam. Figyelmesen nézett, néha alig észrevehető mosoly rebbent az arcán, mint egy téli lehelet pára-tánca.
    - Lényegében helyes az információ - mondta aztán -, persze, azóta eltelt vagy huszonöt év, továbbá G. akkoriban még rövidnadrágos kisfiú volt, a továbbiakról nemigen tudhatott.
    - Sok mindent megúszott - jegyeztem meg. - Hitler, kitelepítések, kommunizmus...
    - Amit nem úsztam meg, az a japán fogolytábor Jáván, két rossz házasság, elvetélt rajzok...
    - De életben maradt.
    - De még mennyire! - villant a szeme. - Az egyetlen megtanult japán mondat miatt: Vata kusi va hungarian dzsindeszu. "Magyar menekült vagyok." A fogolytábor japán tisztjei ilyenkor meghajoltak. Óhazám szövetségesüknek számított. A malájok és hollandok nem voltak ilyen szerencsések... Na de maga mit keres itt?
    Elmondtam, hogy egyelőre békét és valamiféle ideiglenes jövőt, mert egyszer vissza akarok jutni oda, ahonnan jöttem. Bólogatott, majd legyintett:
    - Na ja, mindenki ezzel kezdi. Aztán időközben és véletlenül összehoznak egy vagyont, fél kézzel felépítik ezt az angol koronagyarmatot... vagy micsodát, és végül ez lesz a haza.
    Cigarettára gyújtott és kért még egy kávét.
    - Valami olcsó szoba után kell nézzek, ahol ellakhatok. Gyerünk!
    Meglepett, hogy huszonöt év külföldi tartózkodás után is milyen jól beszél magyarul. Ugyanakkor észrevettem, hogy nem azt a magyar nyelvet beszéli, ami számomra honos volt, hanem a harmincas évek argóját; lehetetlen volt nem észrevenni a jellegzetes pestiességet, amire nem hatott a holland, indonéz, angol befolyás. Amikor ezt megjegyeztem, fölragyogott:
    - Igazán? Tudja, Jaschiknál csak a vonal volt fontos. Szó nemigen hangzott el, csak rajzoltunk. És annyit rajzoltam életemben, mindig csendben és szó nélkül, hogy most magára ontom a zuhatagot!... De hogy nem érez akcentust... ez meglep...
    Csakhamar talált szobát a városban. Lobogva nyitott be a szerkesztőségbe:
    - Egy aranyos, édes, bájos öregasszony a házinénim! Képzelje: teozófus, a Teozófiai Társaság tagja. A konyháját is használhatom. Osztrák származású, Frau Hoffmann. Hatalmas, világos szobám van, stúdiónak is elmegy. Olcsón megkaptam, de egyelőre egy pengőm sincs a bérre. (Így mondta: egy pengőm!) Szóval most valami munka után kell nézzek - hát pá, Péter! És elviharzott. Harmadnap telefonált:
    - Jó napot, szerkesztő úr - hangzott kissé fojtottan a vonal másik végéről. - Egy nyomdában vagyok, leskicceltem a főnököt, most viszi mutogatni a rajzot a többieknek... azt hiszem, felvesznek... - ezzel lecsapta a kagylót. Másnap megjelent.
    - Hétfőn kezdek mint grafikus. Evett már kínai vendéglőben? Ha igen, ha nem, most velem jön. Az én vendégem! Egy hétre való gubám még van, azt megesszük! Semmi tiltakozás!
    Beültünk egy kínai étterembe. Ő rendelt, rábíztam magam. Általában nehezen lehetett ellentmondani neki. Hozták a levest, zavaros lé, a tányér alján hosszúkás, vastag kifőzött tésztával. Nekifogtam. Az első kanálnak savanykás íze volt, s amint a másodikat merítettem, Éva elkapta a kezem és felordított:
    - Őrült! Ez kézmosó tál! Emelje ki az összecsavart törülközőt és dörzsölje vele a kezét... Na... Ezek az európaiak!... - sóhajtott teátrálisan.
    Még nemigen ismertem a kínai konyha csapdáit, a savanyú-édes szószokkal összeházasított húsokat és félig főtt, rejtélyes sodrású zöldfőzelékeket. Éva előre figyelmeztetett a várható döbbenetekre, íz-meglepetésekre. Később az ő útmutatásával megszerettem az ázsiai ételeket, de már az első alkalommal is láthatta, hogy nem lesz nehéz megtéríteni. A zöld teánál öklével az asztalra csapott:
    - Hát kell nekem bableves és töltött káposzta?! - kiáltotta, és emelt fejjel körülnézett, aztán pillanatnyi gondolkodás után, még emeltebb hangon válaszolt: - Kell!
    Ezt a remekül időzített, mégis ösztönösen felbuggyanó, szinte dramaturgiai ihletésű váltást újra meg újra megfigyelhettem. Hónapokkal később beleszeretett egy férfibe, aki kezdetben vonzódott hozzá, aztán eltávolodott, faképnél hagyta. Éva gyötrődött, elemezte a megszakadt viszonyt, érveket és kifogásokat sodort érzelmeinek mikroszkópja alá, jelentéktelen mozzanatok felnagyított képeiben az okokat vizsgálta, a kettejük között lejátszódottak természetét. Hosszantartó és energikus kutatását aztán így zárta le:
    - Nézze, tulajdonképpen jól jártam: megszabadultam egy önző frátertől, akire később főznöm, mosnom kellett volna, zoknit foltoznom, inget vasalnom, aki beleszólt volna a munkámba, a cigarettázásba, akármibe - ebből áll egy férfi! Hát kell ez nekem?!
    A szemembe nézett és hirtelen váltással rávágta:
    - Kell!