|
|
Handi Péter
ARC A HAGYATÉKBAN
(Sándor Éváról)
- maláj székébe terebélyesedve egyszer s
ujjaival rendezgetve a cigarettafüstöt
akként töprengett, miszerint
az emberi agyból áramló energia
egyszerűen nem veszhet el, hanem
az éterben kószál, s várva-várja,
hogy alakba rendeződjék.
(részlet)
Az ember nemcsak ingóságot és ingatlant örökölhet - élő személyt
is; így jutottam S. Évához, akit a vonatállomásról két bőröndjével jobb
híján az egyszemélyes szerkesztőségi szobámba kísértem Sydneyben, az
ötvenes évek végén. Éva jelentős súlyával a rozoga nádszékbe omlott,
majd - miközben próbálta szétfeszíteni a két karfát, hogy
kiszabadulhasson az absztrakt formákra tört darabok szorításából -
fejével kézitáskájára bökve utasított:
- Vegyen ki onnan egy cigarettát és tegye a számba!
Erőfeszítését nyögésekkel és felhorkanó
nevetőgörcsökkel kísérte, engem is magával ragadott: duettet alkotva
hahotáztunk a jeleneten. Később, egy kávézóban ülve és kávéját
kavargatva megkérdezte:
- Mondja, mit tud rólam?
Elsoroltam, amit barátomtól, Amerikába települt
féltestvérétől tudtam. Figyelmesen nézett, néha alig észrevehető mosoly
rebbent az arcán, mint egy téli lehelet pára-tánca.
- Lényegében helyes az információ - mondta
aztán -, persze, azóta eltelt vagy huszonöt év, továbbá G. akkoriban
még rövidnadrágos kisfiú volt, a továbbiakról nemigen tudhatott.
- Sok mindent megúszott - jegyeztem meg. - Hitler, kitelepítések, kommunizmus...
- Amit nem úsztam meg, az a japán fogolytábor Jáván, két rossz házasság, elvetélt rajzok...
- De életben maradt.
- De még mennyire! - villant a szeme. - Az egyetlen megtanult japán mondat miatt: Vata kusi va hungarian dzsindeszu.
"Magyar menekült vagyok." A fogolytábor japán tisztjei ilyenkor
meghajoltak. Óhazám szövetségesüknek számított. A malájok és hollandok
nem voltak ilyen szerencsések... Na de maga mit keres itt?
Elmondtam, hogy egyelőre békét és valamiféle
ideiglenes jövőt, mert egyszer vissza akarok jutni oda, ahonnan jöttem.
Bólogatott, majd legyintett:
- Na ja, mindenki ezzel kezdi. Aztán időközben
és véletlenül összehoznak egy vagyont, fél kézzel felépítik ezt az
angol koronagyarmatot... vagy micsodát, és végül ez lesz a haza.
Cigarettára gyújtott és kért még egy kávét.
- Valami olcsó szoba után kell nézzek, ahol ellakhatok. Gyerünk!
Meglepett, hogy huszonöt év külföldi
tartózkodás után is milyen jól beszél magyarul. Ugyanakkor észrevettem,
hogy nem azt a magyar nyelvet beszéli, ami számomra honos volt, hanem a
harmincas évek argóját; lehetetlen volt nem észrevenni a jellegzetes pestiességet, amire nem hatott a holland, indonéz, angol befolyás. Amikor ezt megjegyeztem, fölragyogott:
- Igazán? Tudja, Jaschiknál csak a vonal volt
fontos. Szó nemigen hangzott el, csak rajzoltunk. És annyit rajzoltam
életemben, mindig csendben és szó nélkül, hogy most magára ontom a
zuhatagot!... De hogy nem érez akcentust... ez meglep...
Csakhamar talált szobát a városban. Lobogva nyitott be a szerkesztőségbe:
- Egy aranyos, édes, bájos öregasszony a
házinénim! Képzelje: teozófus, a Teozófiai Társaság tagja. A konyháját
is használhatom. Osztrák származású, Frau Hoffmann. Hatalmas, világos
szobám van, stúdiónak is elmegy. Olcsón megkaptam, de egyelőre egy
pengőm sincs a bérre. (Így mondta: egy pengőm!) Szóval most valami munka után kell nézzek - hát pá, Péter! És elviharzott. Harmadnap telefonált:
- Jó napot, szerkesztő úr - hangzott kissé
fojtottan a vonal másik végéről. - Egy nyomdában vagyok, leskicceltem a
főnököt, most viszi mutogatni a rajzot a többieknek... azt hiszem,
felvesznek... - ezzel lecsapta a kagylót. Másnap megjelent.
- Hétfőn kezdek mint grafikus. Evett már kínai
vendéglőben? Ha igen, ha nem, most velem jön. Az én vendégem! Egy hétre
való gubám még van, azt megesszük! Semmi tiltakozás!
Beültünk egy kínai étterembe. Ő rendelt,
rábíztam magam. Általában nehezen lehetett ellentmondani neki. Hozták a
levest, zavaros lé, a tányér alján hosszúkás, vastag kifőzött
tésztával. Nekifogtam. Az első kanálnak savanykás íze volt, s amint a
másodikat merítettem, Éva elkapta a kezem és felordított:
- Őrült! Ez kézmosó tál! Emelje ki az
összecsavart törülközőt és dörzsölje vele a kezét... Na... Ezek az
európaiak!... - sóhajtott teátrálisan.
Még nemigen ismertem a kínai konyha csapdáit, a
savanyú-édes szószokkal összeházasított húsokat és félig főtt,
rejtélyes sodrású zöldfőzelékeket. Éva előre figyelmeztetett a várható
döbbenetekre, íz-meglepetésekre. Később az ő útmutatásával megszerettem
az ázsiai ételeket, de már az első alkalommal is láthatta, hogy nem
lesz nehéz megtéríteni. A zöld teánál öklével az asztalra csapott:
- Hát kell nekem bableves és töltött káposzta?!
- kiáltotta, és emelt fejjel körülnézett, aztán pillanatnyi gondolkodás
után, még emeltebb hangon válaszolt: - Kell!
Ezt a remekül időzített, mégis ösztönösen
felbuggyanó, szinte dramaturgiai ihletésű váltást újra meg újra
megfigyelhettem. Hónapokkal később beleszeretett egy férfibe, aki
kezdetben vonzódott hozzá, aztán eltávolodott, faképnél hagyta. Éva
gyötrődött, elemezte a megszakadt viszonyt, érveket és kifogásokat
sodort érzelmeinek mikroszkópja alá, jelentéktelen mozzanatok
felnagyított képeiben az okokat vizsgálta, a kettejük között
lejátszódottak természetét. Hosszantartó és energikus kutatását aztán
így zárta le:
- Nézze, tulajdonképpen jól jártam:
megszabadultam egy önző frátertől, akire később főznöm, mosnom kellett
volna, zoknit foltoznom, inget vasalnom, aki beleszólt volna a
munkámba, a cigarettázásba, akármibe - ebből áll egy férfi! Hát kell ez
nekem?!
A szemembe nézett és hirtelen váltással rávágta:
- Kell!
|