Jámborné Balog Tünde
ÖCSI A LEGJOBB
(részlet)

Sz. F. emlékére

A telefonban ismeretlen férfihang beszél már egy perce; zavaros történetet ad elő egy emberről, aki föltűnt neki az utcán, a zeneiskola körül, bőröndöt cipelt és a bejáratot kereste. Mondtam neki, folytatja a telefonhang, hogy ide ugyan be nem jut, jóember, nyáron zárva van az iskola, de az ember azt mondta, őt erre a címre hívták, nézzem csak meg, hogy stimmel a házszám meg az utcanév, és mutatott egy borítékot, amire tényleg a Szegedi utca négy volt fölírva.
    Nem értem, mi közöm van a bőröndös emberhez, aki be akar menni a zeneiskolába, ezért szeretném gyorsan lerázni a telefonálót, meg azért is, mert ketten várnak rám a hevenyészve berendezett kis irodában. Az öreg festő Kolozsvárról azt szeretné, ha megnézném az ünneplő nadrágja elromlott cipzárját, és lehetőleg azon nyomban meg is javítanám, de illetlennek találja a témát, és zavartan topogva megpróbálja körülírni. Másik ügyfelem Pável, a kárpátaljai akvarellista ijesztő mennyiségű, téma szerint külön albumokba rendezett franciaországi fényképpel vár rám, nem baj, ha most nem érsz rá megnézni, majd visszajövök később, de csak ül, mozdíthatatlanul, mint egy hegy, bozontos hajának és szakállának fedezékébe húzódva, és esze ágában sincs elmenni.
    Közben az ismeretlen telefonáló elmondja, hogy mennyire megsajnálta az idegent, aki az állomásról jövet jó kilométernyit gyalogolt ebben az iszonyú hőségben, ezért meghívta magához, főzött neki egy jó erős kávét, ám nem ér rá tovább, úgyhogy elhozná, csak mondjam meg hová. De miért én? Mi közöm nekem ehhez a históriához?, tör ki belőlem az elfojtott ingerültség. Mert a művésztelepet keresi, válaszolja a telefonáló, és azt állítja, hogy ott, a művésztelepen várják, és ez a telefonszám van a borítékjára írva.
    Ez tévedés lesz, mondom én, biztosan félreértés, nem várunk senkit, teljes a létszám, legjobb, ha visszaviszi az emberét az állomásra, tanácsolom, de akkor valami bizseregni kezd a fejemben hátul, a tarkóm környékén, és mégis megadom az épület címét, ahol berendezkedtünk. Nem a Maros-parton vannak? csodálkozik távbeszélgetőtársam, nahát, mindig azt hittem, hogy a művészek kint laknak a folyónál. Ott a víz, a fák, meg a minden, nem az lenne jó nekik?
    Igen, gondolom magamban, természetesen az lenne jó, ezért hiszik a városban sokan, hogy a folyóparton van a művésztelep, kint a strandnál a nyárfák alatt, holott itt vagyunk az orruk előtt, a város szívében, egy régi banképületben. Ez az elhanyagolt ház itt áll a Főtér kellős közepén, a gimnázium erődszerű sárga tömbje és a cifra, neobarokk Bérpalota közötti téren, ahol a ligetet alkotó százesztendős ostorfák alatt elhagyott újságos pavilon porosodik, ablakában ottfelejtett, légypiszkos Playboyjal. Tetejét éppen úgy belepi a guanó, mint a valaha elegáns kis palotát, amelynek egész felső emeletét a bank igazgatója lakta a háború előtt. Gazdag ember volt, ám boldogtalan, a városban azt pletykálták, hogy rosszul él a feleségével, és a fiatal igazgatóné meleg nyári estéken az erkélyről mutogatta magát, olyan pőrén, ahogy az Isten megteremtette. A szégyentelen! Ráadásul úgy tesz, mintha nem látná a Bérpalota szemközti ablakában könyöklő bírósági fogalmazót.
    Később, a háború végén ide költözött be az orosz katonai parancsnokság, és ez a néhány hónap soha be nem gyógyuló sebeket ejtett a ház testén. Akkor csavarták le a lépcsőház korlátjáról a vasrózsákat; akkor törtek be a manzárdtető függőleges részén kiképzett ovális ablakok, amiket senki se üvegeztetett újra, és akkor telepedtek padlására a galambok. Ma ezrével fészkelnek a gerendák között, állítólag megtámadják az embert, ha bemerészkedik birodalmukba, és pirkadatkor éktelen burukkolásukkal felverik az alvókat. Soha de soha meg nem unják velük lélegzik ébred a város ó galambok tébolyult párkák, dörmögi a sóvidéki festő, és feltápászkodik, hogy leírja a semmiből felötlő verssorokat; az éjszakánként magányosan kóborló Gábriel fejére húzza a paplant, és Féldeci Pável - álmában Ljubáját emlegetve - a másik oldalára fordul.
    A kis palota amolyan senkiföldje lett a háború utáni fél évszázadban, sokáig kollégiumként, majd turistaszállóként üzemelt, de homlokzatát azóta sem tatarozták. Stukkógirlandjai letöredeztek, a redőnyök leszakadtak, és a földszinti oszlopcsarnok falaiba beleette magát a kelkáposzta-főzelék szaga, mert a mögötte lévő irodákból konyha lett, ott főztek a tanyasi gyerekeknek zsíros, ízetlen ételeket.
    Ebben a viharvert épületben kap helyet nyaranta három hétre a művésztelep, ide érkeznek a Kárpát-medence távoli csücskeiből meghívott festők.
A telepnek annyi köze van a telefonáló által említett zeneiskolához, hogy ez utóbbit egykori tanítványom igazgatja, akivel megosztom a vezetés gondjait, és a levelezést onnan, a Szegedi utca négyből intézzük. Katalin magas, barna nő, hajszálnyit bandzsító, tétova pillantással, amitől eltévedt kislánynak látszik, és a vendég festők - a legifjabbtól a legöregebbig - szívesen megmutatnák neki a rengetegből kivezető utat.
    Lerázom a két várakozó festőt, és kiállok a kapuba, hogy könnyebb legyen eltanácsolni a nem várt jövevényt, no meg a kíváncsiság is űz. Ahhoz képest, hogy kora délután van és iszonyú hőség, sokan járkálnak az utcán, mégis azonnal meglátom azt az embert; abban a szempillantásban feltűnik nekem, amikor kiszáll egy tovahajtó autóból. Hatvanasnak nézem, korombeli, ösztövér, szakállas férfi. Gyűrött, fekete öltöny van rajta, fekete kalap, és a cipője is fekete, bár a portól szürkének látszik. Egyik kezében hatalmas bőröndöt cipel, de nem ám holmi foszló sarkú, kopott vulkánfiber koffert, hanem valódi bőrből való, méregdrága, elegáns holmit, és egy alvajáró biztonságával jön felém. Még öt lépés, még három, még egy, és... Öcsi vagyok, nyújtja felém keskeny, csontos kezét. Igen, tudom, hogy ő az, már akkor kitaláltam, amikor kiszállt az irgalmas szamaritánus Volkswagenjéből, mert annyira hasonlít pepitahátteres önarcképére, és L. szavai visszhangoznak fülemben, azt mondják Kárpátalján, Öcsi a legjobb.