Bíró Zsuzsa
LÉGMÚLT

Bejött kicsit kacsázva, bemutatkozott, elmondta, mi lesz az első félév tárgya, raccsolt, a görögökről beszélt, görgette az "r" hangokat, mi pedig először életünkben értettük meg az olyan szavak valódi jelentését, mint végtelen, mint istenek, mint régmúlt, vagy ahogy ő mondta, "légmúlt". A világirodalom kék tengerén hajókáztunk, finom párák vonták be ezt a kilencszázötvenegyes sivár pesti őszt. Rajongtunk az óráiért és érte is, a blöffjeit is imádtuk, fura figura, negyvenfokos hidegben, az ukrajnai hómezőn az Iliászt skandálta görögül, versmértékre menetelt a munkaszolgálatos században, mé-nin a-ei-de the-a (ta-ti-ti ta-ti-ti ta) igen, és szembejött vele egy orosz katona, és folytatta: "Péléiadeo Achiléos oulomenén, hé muri". Egy szavát sem hittük, mégis elhittük. Történelmi regényeket és színdarabokat írt, többé-kevésbé felejthető műveket, de én még ma is emlékszem két sorra az egyik színdarabjából: "A léhűtő is hasznos lehet, / ha hasznos helyen hűti a levet." Aki ezt a két sort írta, megérdemli a halhatatlanságot. Kitartóan imádtam, őt is, az óráit is, az ifjú Homérosztól az öreg Fontaneig.
    Az ötödik évben, amolyan szigorlati feladatként tanulmányokat kellett írnunk, ő osztotta ki a témákat, nekem A mizantrópot adta. Nehezen éltem bele magam XIV. Lajos udvarába, ötvenhat késő tavasza, már megvolt a közgáz-vita a Petőfi Körben, és az Irodalmi Újság minden száma lehozott valami felkavaró olvasnivalót, kiáltást, hogy a királyon nincs ruha! Ma, fél évszázaddal később, találomra fellapozom az írók lapjának ezt az utolsó évfolyamát. Június 7.: íme egy vallomás, az illető mély szégyennel számol be róla, hogy legkedvesebb francia barátaival megszakított minden kapcsolatot. Egy festővel, aki a l?art pour l?art-nak hódolt, egy kereskedővel, aki haszonra törekedett és Clara Malraux-val, aki a nagy vitában Jugoszlávia pártjára állt.
A vallomást tevő közvetlenül elárult barátaihoz fordul: "Megmérgeztem a szívemet, éveken át, azt hittem, hogy mivel titeket igazán szeretlek, bérence és kéme vagyok egy idegen hatalomnak..." Micsoda hetek, napok, órák: Rákosi még a trónján ül, de a mérgezett szívek némelyike már nyilvános bűnbánatot tart, és mi (bűntelen fiatalok?) zsebünkben hordjuk a bűnbocsánat-cédulákat. És akkor a Napkirály? Merő unalom. Nem hiszem, hogy behatóan tanulmányoztam volna Moli?re életét és a körülményeket, melyek A mizantróp keletkezését motiválták, Bulgakov Moli?re úr című nagyszerű monográfiája sem kerülhetett a kezembe, egyáltalán: hallottam én akkor Bulgakovról? És Moli?re úr an sich nem érdekelt engem akkor, magánéletének körülményei nem foglalkoztattak. Hogy a darab írása idején a tébolyig gyötrődött ifjú felesége léhasága és közönye miatt, hogy elárulva érezte magát egykori barátja és pártfogoltja, Racine által, istenem, mindez az ősidőkbe nyúlt vissza, légmúlt volt. Beértem annyival, hogy a szerző a feudális udvarban szerezte embertársairól kialakított kétségbeesett tapasztalatait. "Emberek? Nem! Ezek valódi farkasok! Söpredék, köztetek én élni nem fogok." (Petri fordítása). Engem csak a dicséret érdekelt, amit majd a dolgozatért kapok. Belevágtam, görgettem felfelé a sziklát, visszagurult, a háromszáz éves probléma tárult elém, hogy voltaképpen mi is a darab műfaja: tragédia, tragikomédia, vígjáték, vagy micsoda, historico-pásztori? Ez is, az is ? De ha ez is, az is, és paradox módon, ez sem, és az sem, akkor mégis micsoda? Ami nekünk ma paradoxon - így Diderot -, az utókor számára az igazságot fogja demonstrálni. A mizantróp meg nem egyéb - így én -, mint éppenséggel a Diderot-féle drame sérieux, avagy polgári dráma előfutára. Íme, a cáfolhatatlan igazság, amelynek egyedül én voltam a birtokosa. Éppen akkor, amikor kimondtuk, hogy cáfolhatatlan igazságok pedig nincsenek.
    Vártam az elismerést. Hogy kimondatik: új fejezet nyílt A mizantróp-recepcióban.
    Szembejött az utcán. Akkor már megvolt a bankett, összetegeződött az osztállyal, és hetek óta nála voltak a tanulmányok. Köszöntünk, megálltunk. "Olvastam..." - mondta. Csend, szívdobogás, bárgyú várakozás az arcomon. "Tetszett, jó munka, ötös, majd megbeszéljük az államvizsgán, most sietek, jöttök holnap a sajtóvitára?" Indult. "Jaj ne!" Megfogtam a karját. Kérdőn bámult rám. "Azt szeretném tudni... azt szeretném tudni, hogy igazam van-e?" - dadogtam. "Hogy igazad van-e?" Az ember, akit addig bálványoztam, felnevetett, vállat vont, hadart, rábökött az épületre, amely előtt álldogáltunk. "Látod, kőház?" "Kőház." "De ha te ugyanilyen okos élvekkel kifejtenéd, hogy színtiszta üvegből csinálták, azt mondanám, blavó, igazad volt!" És az ember, akit addig bálványoztam, otthagyott.
    Az a ház - merő kőből - megvan még. Én meg, gyökeret verve előtte, még mindig a harangzúgásra várok.