Csengery Kristóf
EGY EMBER A TÉREN

Feltűnt nekem egy ember a téren:
    nem kiabálta, hogy a tér övé.
Nem csörtetett a busz után. Állt szerényen,
    nem tolakodott a többiek elé.
A téren feltűnt nekem ez az ember.
    Nem is tudom, miért - olyan emberi volt.
Távolba tekintett bronz türelemmel,
    arcát vizsgálta napfény, telihold.
Sokan jártak arra, mégis őt kellett néznem:
    ahogy őrködött némán, csupa közlés, csupa
intés volt a nyüzsgő tömeg sűrűjében
    a bronzkar időtlen mozdulata.
Hullámzott a sokaság, áradt és apadt,
    mint habzó folyó, az emberözön,
s éreztem: a téren, a füstös ég alatt
    máshoz nem, csak hozzá lehet közöm.
Egy szikár, szürke lény, magányos és kopott:
    nem értettem, mivel varázsol el.
Mi lehet a csapda, amellyel megfogott?
    Nem volt a külsején semmi jel.
Csak az a tekintet, az az intelem
    a mozdulatban, csak az lehetett,
mely belém költözött, amikor hirtelen
    megláttam, és mintha az életet
mutatta volna fel: fényt árasztott, beszélt,
    azazhogy hallgatott, beszédesen,
arról, mit jelent szóródni szerteszét,
    hogy olvad egymásba nem és igen.
Delejes zenékről szólt a hallgatás,
    körökről, s arról, aki belép,
hogy táncoljon ütemre, mint a körben szokás,
    amíg a dob lüktet s a lába ép.
Kanyargó, végtelen sorokról hallgatott
    a beszéd; menetről, mely felold,
mint a sav - ott lépdelsz, s magad már nem vagy ott,
    nem tudod, merre jársz, s tegnap mi volt
a terved. Színekről, melyekből nem marad
    a vásznon más, csak feketeség:

füstölgő tettek és pernyeszárny gondolat,
    s egy súlyos, vágytalan széntömb - az ég.
Elnéztem, ahogy áll, s várja a semmit: egy
    mindentudó mi mást tehet?
Néha az őszi szél - nem várt, égi kegy -
    lábához terelt pár száraz levelet.
A téren nincs szünet. A nagy össztánc fölött
    szorgalmas metronóm: egy óra jár.
Nem messze onnan ő szemlél múltat, jövőt.
    Kabátján rozsdafolt, vállán madár.