|
|
Kállay Géza
DR. EL MAHT
(részlet)
Akkoriban filozófiát tanítottam az angol kisváros, St. A. egyetemén.
Mindez roppant hirtelen történt, rögtön azután, hogy megvédtem a
licenciátushoz szükséges dolgozatomat, amelyet Husserl filozófiája
alapján írtam az időről és a képzeletről a belgiumi L. Filozófiai
Intézetében. A védést követő szerény fogadás vége felé odasietett
hozzám J. V. V., dolgozatom témavezetője, a metafizika professzora,
kedves határozottsággal kitessékelt a beszélgetők gyűrűjéből, és
feltuszkolt a számtalan apró lépcsőn, amin toronyszobájába jutottunk -
a Husserl-archívummal szembeni magas épületben. Íróasztalának másik
oldalán leültetett, és szótlanul egy papírlapot tett elém, amelyen
látszott, hogy az internetről töltötték le.
Állásajánlat volt St. A. egyetemére, a
filozófia tanszékre. A szöveg először nagy tisztelettel emlékezett meg
egy hirtelen elhunyt, igen híres professzorról - neve többször
előfordult az én dolgozatomban is -, és tudatta, hogy amíg méltó utódot
nem találnak, két ideiglenes helyettessel kívánják betölteni a
státuszát. Valójában tehát két állást hirdettek, fél fizetéssel, de fél
óraszámmal: az egyik helyettes feladata egy előadás és egy szeminárium
vezetése volt Husserlről és Heideggerről, a másiké ugyanez, de az
egzisztencializmus tárgykörében; itt Kierkegaard, Sartre és Camus neve
szerepelt. Ezek voltak az elhalt professzor legfontosabb kutatási
területei, ráadásul Angliában ma is ritkaságszámba megy, hogy valaki
ennyire otthon legyen a nem-analitikus, kontinentális filozófiában. A
hirdetés vége még egyszer hangsúlyozta, hogy valóban helyettesítésről
van szó, és a két egyéves szerződés semmilyen körülmények között nem
hosszabbítható meg.
Elég volt ránéznem J. V. V.-re, hogy tudja, mit
akarok kérdezni. Licenciátusi dolgozatom nagyon jól sikerült, kezdte,
és természetesen nagyon szívesen lesz doktori disszertációm
témavezetője is, de nem ártana tanítási gyakorlatot szereznem. A
felajánlott összeg megfelel egy tanársegédi fizetésnek, az óraszám nem
magas, és a disszertációmat akár már ott, St. A.-ban elkezdhetem. És
bár L.-ben filozófiából minden szinten van angol nyelvű program,
asszisztensi vagy tanársegédi állás inkább a flamand anyanyelvűeknek
akad, és én flamandul még nem tudnék órát tartani.
Hátradőltem a kényelmes fotelben - olyan volt,
mint a Husserl-archívumban. Akaratlanul is Remkóra gondoltam, akivel
olyan jól meg tudnám ezt beszélni, ha itt lenne. De Remko, az egyetlen
igazi barátom L.-ben, egy évvel ezelőtt eltűnt; feltehetően abban a
Szövegbe Helyező Szerkezetben veszett nyoma, amit ő talált fel, s amit
egyszer én is kipróbálhattam, éppen a Husserl-archívumban.
Angliában csak egyszer töltöttem hosszabb időt,
egy nyáron, amikor nagybátyám még élt, és befizetett egy teljes nyári
egyetemi programra Cambridge-ben. Hirtelen vágyam támadt az ország
után, ahol mindenki angolul beszél. Már Cambridge-ben azt éreztem, hogy
hatalmas nyelvleckébe csöppentem, ahol az emberek csupán az én
kedvemért beszélik azt a nyelvet - ráadásul az anyanyelv irigylésre
méltó könnyedségével -, amit én gyermekkorom óta iskolában igyekeztem
megtanulni. És az egyik állásajánlat kétségtelenül a közvetlen témámba
vágott.
A hangom mégis bizonytalanul csengett, amikor
végre kimondtam, hogy nagyon köszönöm, akkor beadnám a pályázatomat. J.
V. V. összecsapta, majd összedörzsölte a kezét, mintha kétségeimet
akarná eloszlatni, kihúzott egy fiókot és átnyújtotta saját és egy
kollegája ajánlólevelét, lelkesen magyarázva: annyira bízott igenlő
válaszomban, hogy mindent igyekezett alaposan előkészíteni. Szavamat
vette, hogy már másnap elkészítem és postára adom a pályázatomat, aztán
ugyanolyan hevesen, mint ahogy szobájába terelt, az ajtó felé
tessékelt, hangot adva reményének, hogy talán az ünnepség végére maradt
egy-egy pohár sör, amit megihatunk vállalkozásom sikerére, amihez
szerinte a legkisebb kétség sem férhet.
Mint oly gyakran, neki lett igaza, és így
szeptember végén az éjszakai hajón ültem - ez volt a legolcsóbb -, ami
Ostendéből Doverbe tartott a meglehetősen viharos csatornán. Mégis
minden a legnagyobb rendben lett volna, ha nem éppen egy vasárnapot
nézek ki az utazásra. A vasárnap ugyanis Nagy-Britanniában a
vasutassztrájkok napja, és amikor hatalmas késéssel Doverből Londonba
érkeztem, rémülten láttam, hogy biztosan lekésem a csatlakozást, mert
csak egyetlen pénztár volt nyitva, és előtte természetesen hatalmas sor
kígyózott. Kétségbeesett lépésre szántam el magam, szinte nem is
hittem, hogy ez én vagyok. A sor elején magas, sovány, szőke, hosszú
hajú, bájos lány állt - egyetemi hallgatónak néztem -, odaléptem hozzá,
és megkérdeztem, hová utazik. Megdöbbent tekintetét látva észbe kaptam,
hogy ez itt különösen is gyanús tolakodásnak tűnhet - az angolok
önmaguk határainál talán csak birtokaik határait védik jobban -, és
gyorsan elmagyaráztam, hogy magyar egyetemi hallgató vagyok,
eltévedtem, és alig ismerem az országot. Végigmért, valami szomorú
mosolyféle jelent meg az arcán, de a pénztárablak felé fordult, mert
már ő következett. Meglepetésemre St. A. várost nevezte meg úti
célként, de mikor mellé léptem, és sietve beszóltam: "kettőt kérünk",
szótlanul elvette tőlem az előre kiszámított összeget, átvette a két
jegyet, az egyiket a kezembe nyomta, biccentett, és eltűnt a
kavarodásban.
A vonatajtók csukódása előtt egy másodperccel
ugrottam be az utolsó kocsiba, ami olyan zsúfolt volt, hogy sok
csomagommal - J. V. V.-nél csak könyveim töredékét hagytam - meg sem
kíséreltem, hogy a lányt megkeressem. Alaposan megizzadtam, és épp
eleget vesződtem a koffereimmel Manchesterben, ahol megszólalt a
hangosbeszélő, hogy mindenki szálljon le, mert a vonat a sztrájk miatt
nem megy tovább. Mint megtudtam, ez lett volna az utolsó vonat St.
A.-ba. Kicipekedtem a buszpályaudvarra, sötét volt már, és hűvös szél
csapta arcomba a vigasztalanul hulló esőt. Ide-oda kóvályogtam, hamar
kiderült, hogy már busz sincs, mert a buszsofőrök is szolidárisak a
vasutassztrájkkal. Mérgelődtem a jól működő angol szakszervezeteken, de
eközben a pályaudvarral átellenben észrevettem egy magányosan álldogáló
taxit.
Odahurcolkodtam, udvariasan köszöntem, a sofőr
- kövér, apró termetű, szeplős emberke - lecsavarta az ablakot.
Elmagyaráztam, hogy nekem másnap reggel a st. a.-i egyetem dékánjánál
kell jelentkeznem, mert egy évre oda megyek tanítani. Kipattant az
autóból, könyvekkel teli koffereimet könnyedén behajigálta a kocsiba,
közben körülményesen elmagyarázta, hogy hoszszabb távolságra fix tarifa
van, és a visszautat is meg kell fizetni, de rám való tekintettel az
utóbbit elengedi. Majd megoldja valahogy, ne aggódjak. Hamarosan bambán
ültem mögötte, a sofőrülés és az utastér közötti ablakot kinyitotta, és
szakadatlanul beszélt, még akkor is, amikor már az egysávos vidéki úton
kanyarogtunk St. A. felé. Elmesélte, hogy a taxizást nemrég kezdte,
azelőtt sírásó volt, bár eredetileg cirkuszi bohóc szeretett volna
lenni, mint az apja, de érezte, hogy sohasem lesz képes felnőni apja
művészetéhez. A sírásás lenézett, amolyan "ide veled, ásó"
foglakozásnak tűnik, de nem régimódi, hanem egyszerűen az egyik
legősibb mesterség: valójában nincs olyan régi nemesember, mint a
kertész, az árkoló, meg a sírásó. Eszembe sem jutott vitatkozni vele,
még akkor sem, amikor azt fejtegette, hogy senki, sem a kőműves, sem az
ács nem csinál olyan tartós lakást senkinek, mint a sírásó. A temetőben
pedig mindig történik valami érdekes, ahogy a taxiban is sok különös
fickóval el lehet beszélgetni, például mindig érdekelte, mit mond a
pap, ha öngyilkost temetnek. Feltéve persze, hogy ilyenkor van
egyáltalán pap. Ha van, a legtöbb mellébeszél, próbálja balesetnek
feltüntetni a halálesetet, kiváltképp, ha katolikus, hogy
beszentelhesse a megboldogultat. Pedig abból, amit elmond, általában
mégis nyilvánvaló, hogy öngyilkosság történt. Mert mit mond a pap? Ha,
tegyük fel, találnak egy vízi hullát. Jó, van nyomozás, miegymás, de
azt a pap sem tudja eltagadni, hogy a szerencsétlen valahogy a vízbe
került. "Mármost itt a víz - mutatott a szélvédőre -, én meg itt
vagyok, mint leendő vízi hulla, és hacsak nem a víz jött hozzám, vagy
nem taszítottak bele, akkor, uram, mi a harmadik lehetőség, mondja meg
nekem?"
|