←Vissza

 
 
 
 
 
 

Kállay Géza
DR. EL MAHT
(részlet)

Akkoriban filozófiát tanítottam az angol kisváros, St. A. egyetemén. Mindez roppant hirtelen történt, rögtön azután, hogy megvédtem a licenciátushoz szükséges dolgozatomat, amelyet Husserl filozófiája alapján írtam az időről és a képzeletről a belgiumi L. Filozófiai Intézetében. A védést követő szerény fogadás vége felé odasietett hozzám J. V. V., dolgozatom témavezetője, a metafizika professzora, kedves határozottsággal kitessékelt a beszélgetők gyűrűjéből, és feltuszkolt a számtalan apró lépcsőn, amin toronyszobájába jutottunk - a Husserl-archívummal szembeni magas épületben. Íróasztalának másik oldalán leültetett, és szótlanul egy papírlapot tett elém, amelyen látszott, hogy az internetről töltötték le.
    Állásajánlat volt St. A. egyetemére, a filozófia tanszékre. A szöveg először nagy tisztelettel emlékezett meg egy hirtelen elhunyt, igen híres professzorról - neve többször előfordult az én dolgozatomban is -, és tudatta, hogy amíg méltó utódot nem találnak, két ideiglenes helyettessel kívánják betölteni a státuszát. Valójában tehát két állást hirdettek, fél fizetéssel, de fél óraszámmal: az egyik helyettes feladata egy előadás és egy szeminárium vezetése volt Husserlről és Heideggerről, a másiké ugyanez, de az egzisztencializmus tárgykörében; itt Kierkegaard, Sartre és Camus neve szerepelt. Ezek voltak az elhalt professzor legfontosabb kutatási területei, ráadásul Angliában ma is ritkaságszámba megy, hogy valaki ennyire otthon legyen a nem-analitikus, kontinentális filozófiában. A hirdetés vége még egyszer hangsúlyozta, hogy valóban helyettesítésről van szó, és a két egyéves szerződés semmilyen körülmények között nem hosszabbítható meg.
    Elég volt ránéznem J. V. V.-re, hogy tudja, mit akarok kérdezni. Licenciátusi dolgozatom nagyon jól sikerült, kezdte, és természetesen nagyon szívesen lesz doktori disszertációm témavezetője is, de nem ártana tanítási gyakorlatot szereznem. A felajánlott összeg megfelel egy tanársegédi fizetésnek, az óraszám nem magas, és a disszertációmat akár már ott, St. A.-ban elkezdhetem. És bár L.-ben filozófiából minden szinten van angol nyelvű program, asszisztensi vagy tanársegédi állás inkább a flamand anyanyelvűeknek akad, és én flamandul még nem tudnék órát tartani.
    Hátradőltem a kényelmes fotelben - olyan volt, mint a Husserl-archívumban. Akaratlanul is Remkóra gondoltam, akivel olyan jól meg tudnám ezt beszélni, ha itt lenne. De Remko, az egyetlen igazi barátom L.-ben, egy évvel ezelőtt eltűnt; feltehetően abban a Szövegbe Helyező Szerkezetben veszett nyoma, amit ő talált fel, s amit egyszer én is kipróbálhattam, éppen a Husserl-archívumban.
    Angliában csak egyszer töltöttem hosszabb időt, egy nyáron, amikor nagybátyám még élt, és befizetett egy teljes nyári egyetemi programra Cambridge-ben. Hirtelen vágyam támadt az ország után, ahol mindenki angolul beszél. Már Cambridge-ben azt éreztem, hogy hatalmas nyelvleckébe csöppentem, ahol az emberek csupán az én kedvemért beszélik azt a nyelvet - ráadásul az anyanyelv irigylésre méltó könnyedségével -, amit én gyermekkorom óta iskolában igyekeztem megtanulni. És az egyik állásajánlat kétségtelenül a közvetlen témámba vágott.
    A hangom mégis bizonytalanul csengett, amikor végre kimondtam, hogy nagyon köszönöm, akkor beadnám a pályázatomat. J. V. V. összecsapta, majd összedörzsölte a kezét, mintha kétségeimet akarná eloszlatni, kihúzott egy fiókot és átnyújtotta saját és egy kollegája ajánlólevelét, lelkesen magyarázva: annyira bízott igenlő válaszomban, hogy mindent igyekezett alaposan előkészíteni. Szavamat vette, hogy már másnap elkészítem és postára adom a pályázatomat, aztán ugyanolyan hevesen, mint ahogy szobájába terelt, az ajtó felé tessékelt, hangot adva reményének, hogy talán az ünnepség végére maradt egy-egy pohár sör, amit megihatunk vállalkozásom sikerére, amihez szerinte a legkisebb kétség sem férhet.
    Mint oly gyakran, neki lett igaza, és így szeptember végén az éjszakai hajón ültem - ez volt a legolcsóbb -, ami Ostendéből Doverbe tartott a meglehetősen viharos csatornán. Mégis minden a legnagyobb rendben lett volna, ha nem éppen egy vasárnapot nézek ki az utazásra. A vasárnap ugyanis Nagy-Britanniában a vasutassztrájkok napja, és amikor hatalmas késéssel Doverből Londonba érkeztem, rémülten láttam, hogy biztosan lekésem a csatlakozást, mert csak egyetlen pénztár volt nyitva, és előtte természetesen hatalmas sor kígyózott. Kétségbeesett lépésre szántam el magam, szinte nem is hittem, hogy ez én vagyok. A sor elején magas, sovány, szőke, hosszú hajú, bájos lány állt - egyetemi hallgatónak néztem -, odaléptem hozzá, és megkérdeztem, hová utazik. Megdöbbent tekintetét látva észbe kaptam, hogy ez itt különösen is gyanús tolakodásnak tűnhet - az angolok önmaguk határainál talán csak birtokaik határait védik jobban -, és gyorsan elmagyaráztam, hogy magyar egyetemi hallgató vagyok, eltévedtem, és alig ismerem az országot. Végigmért, valami szomorú mosolyféle jelent meg az arcán, de a pénztárablak felé fordult, mert már ő következett. Meglepetésemre St. A. várost nevezte meg úti célként, de mikor mellé léptem, és sietve beszóltam: "kettőt kérünk", szótlanul elvette tőlem az előre kiszámított összeget, átvette a két jegyet, az egyiket a kezembe nyomta, biccentett, és eltűnt a kavarodásban.
    A vonatajtók csukódása előtt egy másodperccel ugrottam be az utolsó kocsiba, ami olyan zsúfolt volt, hogy sok csomagommal - J. V. V.-nél csak könyveim töredékét hagytam - meg sem kíséreltem, hogy a lányt megkeressem. Alaposan megizzadtam, és épp eleget vesződtem a koffereimmel Manchesterben, ahol megszólalt a hangosbeszélő, hogy mindenki szálljon le, mert a vonat a sztrájk miatt nem megy tovább. Mint megtudtam, ez lett volna az utolsó vonat St. A.-ba. Kicipekedtem a buszpályaudvarra, sötét volt már, és hűvös szél csapta arcomba a vigasztalanul hulló esőt. Ide-oda kóvályogtam, hamar kiderült, hogy már busz sincs, mert a buszsofőrök is szolidárisak a vasutassztrájkkal. Mérgelődtem a jól működő angol szakszervezeteken, de eközben a pályaudvarral átellenben észrevettem egy magányosan álldogáló taxit.
    Odahurcolkodtam, udvariasan köszöntem, a sofőr - kövér, apró termetű, szeplős emberke - lecsavarta az ablakot. Elmagyaráztam, hogy nekem másnap reggel a st. a.-i egyetem dékánjánál kell jelentkeznem, mert egy évre oda megyek tanítani. Kipattant az autóból, könyvekkel teli koffereimet könnyedén behajigálta a kocsiba, közben körülményesen elmagyarázta, hogy hoszszabb távolságra fix tarifa van, és a visszautat is meg kell fizetni, de rám való tekintettel az utóbbit elengedi. Majd megoldja valahogy, ne aggódjak. Hamarosan bambán ültem mögötte, a sofőrülés és az utastér közötti ablakot kinyitotta, és szakadatlanul beszélt, még akkor is, amikor már az egysávos vidéki úton kanyarogtunk St. A. felé. Elmesélte, hogy a taxizást nemrég kezdte, azelőtt sírásó volt, bár eredetileg cirkuszi bohóc szeretett volna lenni, mint az apja, de érezte, hogy sohasem lesz képes felnőni apja művészetéhez. A sírásás lenézett, amolyan "ide veled, ásó" foglakozásnak tűnik, de nem régimódi, hanem egyszerűen az egyik legősibb mesterség: valójában nincs olyan régi nemesember, mint a kertész, az árkoló, meg a sírásó. Eszembe sem jutott vitatkozni vele, még akkor sem, amikor azt fejtegette, hogy senki, sem a kőműves, sem az ács nem csinál olyan tartós lakást senkinek, mint a sírásó. A temetőben pedig mindig történik valami érdekes, ahogy a taxiban is sok különös fickóval el lehet beszélgetni, például mindig érdekelte, mit mond a pap, ha öngyilkost temetnek. Feltéve persze, hogy ilyenkor van egyáltalán pap. Ha van, a legtöbb mellébeszél, próbálja balesetnek feltüntetni a halálesetet, kiváltképp, ha katolikus, hogy beszentelhesse a megboldogultat. Pedig abból, amit elmond, általában mégis nyilvánvaló, hogy öngyilkosság történt. Mert mit mond a pap? Ha, tegyük fel, találnak egy vízi hullát. Jó, van nyomozás, miegymás, de azt a pap sem tudja eltagadni, hogy a szerencsétlen valahogy a vízbe került. "Mármost itt a víz - mutatott a szélvédőre -, én meg itt vagyok, mint leendő vízi hulla, és hacsak nem a víz jött hozzám, vagy nem taszítottak bele, akkor, uram, mi a harmadik lehetőség, mondja meg nekem?"