Farkas Attila Márton
ZSIDÓKÉRDÉS MAGYARORSZÁGON - MA

"Egyre forrong és bugyog, spriccel a zagyvaság; ki tudja: nem lehetséges levenni a tűzről, vagy éppen hogy nagyobb és nagyobb lángon fővetik. Hogy a ?zsidókérdés? - így, ebben a fogalmazásban - ma éppúgy kreált, gonoszul manipulált, mint hatvan vagy nyolcvan vagy százhatvan esztendeje. Nem mintha a gyanú igazolódása, hogy igen, kreált és manipulált, bármit változtatna a tanácstalanságomon."
Levendel Júlia: Egy "vonatkozás" kínjai

(részlet)

Nemzetpatológia

Alig akadt ismerősöm, akit ne néztek volna életében legalább egyszer zsidónak. Ideértve természetesen antiszemita ismerőseimet is. Továbbá alig találkoztam olyan értelmiségi társasággal - a szűkebb baráti köröktől a mindenféle klubokon, egyesületeken, a legkülönfélébb világnézeti csoportosulásokon át a munkahelyi kollektívákig -, ahol a "ki zsidó - ki nem az" kérdése előbb vagy utóbb, így vagy úgy, ilyen-olyan-amolyan formában, föl ne merült volna.
    Megvallom, nem kis viszolygással fogtam hozzá ehhez az esszéhez, de nincs mit tenni: ha valaki a honi politikai közbeszédről ír, a téma kikerülhetetlen. Egyébként épp a napokban, amikor ezeket a sorokat rovom, röppent föl egy bizonyos intézmény falai között bizonyos körökben, hogy az új igazgató zsidó. Pedig battonyai parasztgyerek az istenadta, és mindkét ágon színkatolikus. Hirtelen nyert "zsidóságában" nyilván közrejátszott, hogy viselkedése, beszédmódja "jellegzetes bölcsész", bár úgy hiszem, még inkább oka e hiedelemnek, hogy nem rajong az újősmagyar hitvilágért, és nem osztja az ahhoz automatikusan társuló politikai nézeteket. S hogy egy ilyen alak lett az igazgató, az "nyilván nem véletlen". Igaz, ez csak váratlanul kapott adalék (vagy inkább: illusztráció) írásomhoz, a példákat tucatjával lehetne fölhozni, s gyanítom: nem kell hozzá valami nagy élettapasztalat.
    Színkatolikus anyámat fiatalabb korában páran szintén zsidónak nézték, vélhetően oldalági szerb kisnemes őseitől örökölt sasorra és sötétebb haja miatt. Bár a lezsidózásnak olykor még a látványos "ellen-rasszjegyek" se akadályai. Így például egyesek zsidónak vélték hatalmas termetű, vörösesszőke, kék szemű, félig-meddig morva származású, inkább vikingnek kinéző barátomat, mert elkötelezett jogvédőként "segíti a cigányokat", és a cigányokat ki más segíti ma Magyarországon? Még engem is néztek zsidónak egy alkalommal: a honvédségnél "értelmiségi szövegeim", illetve "elvont" (értsd: nem ponyva) olvasmányaim okán egy antiszemita főtörzs - aki egyébként kedvelt (!) -, miközben az elhárítótiszt egy megzsarolt katonatársammal figyeltetett mint nacionalistát és irredentát. Egzotikus külsejű, szefárd gyökerű feleségemben viszont csak ritkán látták meg származását, inkább cigányozták, főként gyerekkorában, később meg arabnak nézték. Ahogyan több, félig vagy egészen zsidó származású ismerősöm is elmondta már, hogy sokan "nem gondolták, hogy ő is az", hiszen se külsőleg, se viselkedésre nem volt bennük semmi "zsidós". De ha kell, egész szakmák tudnak azok lenni, példa erre, amit egy biológus barátunk nemrég mesélt fölháborodottan, hogy ti. az ELTE Természettudományi Karán sokan "ronda rasszista módon" utálják és kívánják a fenébe az egyetem által hozzájuk telepített szociológusokat. Egyszer valakivel Major Tamás "keresztény úri" származásán vitatkoztam, mondván: bátyja, Major Ákos népbírósági ügyész, hadbíró százados volt, s úgy tudom, a második világháború idején nemigen fordult elő, hogy zsidó hadbíró legyen. Ismerősömet nem tudtam meggyőzni, minthogy véleménye szerint "keresztény ember nem lehet olyan kíméletlen, fanatikus kommunista". Persze Major legalább tényleg kommunista volt, bátyja pedig a népbírósági perek idején ügyész, Bárdossy vádlója. (És valóban: az Internet egyik náci fórumán ennek megfelelően le is zsidózták.) Így ez még hagyján. Hallottam azonban, hogy Ady és Bibó is zsidók voltak. Sőt, egy ízben, közvetlenül a rendszerváltás előtt, egy titkárnő azt fejtegette, hogy minden kommunista zsidó volt, például Bajcsy-Zsilinszky Endre.
    A "belső ellenség", a "jobboldal árulója" szintén zsidó, vagy ha nagyon egyértelmű a keresztény-magyar származás, akkor zsidóbérenc. Így volt ez a háború előtt, és így megy ez mindmáig az igaz magyarok között. Például a MIÉP-en belüli szakadások idején, a Magyar Fórum zsidókérdésben régóta topon lévő publicistája (a Hunnia nevű egykori szélsőjobboldali folyóirat egyik alapítója) lezsidózta Bencsik Andrást, a Magyar Demokrata főszerkesztőjét, a MIÉP és a radikális jobboldal Fideszre szavazó része közötti viták hevében. No persze, ez utóbbi lap sem volt rest, minthogy munkatársa Csurka Istvánt egyebek mellett azzal próbálta hitelteleníteni, hogy botrányos szövegei ellenére sem valódi antiszemita, s erre a Házmestersiratótól a Salom békecsoport levelének egykori aláírásáig vagy a Wallenberg-szobor fölállításán érzett öröméig minden lehetséges "bizonyítékot" föltálalt. Érdemes egy mondatot idézni a cikkből: "Csurka állítólagos antiszemitizmusát egykori (ivó)cimborája, Végh Antal is cáfolta, egészen másként jellemezve a helyzetet (?Ölbe ülni? Dorombolni??). Vajon erre gondolt, amikor azt írta, hogy a Csurka-féle magyar utat ?csakis hazugságokkal lehet kikövezni??" A MIÉP elnöke tehát azért nem hiteles jobboldali, mert nem hiteles antiszemita.
    De könnyen válhat zsidóvá még az őszinte, hithű fasiszta is, ha valamiért kellemetlen a szélsőjobbra nézve. Jó példája ennek szegény Bácsfi Diána. Amikor a bölcsészlány hungarista pártot alapított és karlendítéssel tisztelgett a kamerák előtt, még az ismert neonáci szervezetek is elhatárolták magukat tőle, s persze rögvest kiderítették, hogy Diána zsidó, s mint ilyen nyilván provokál. Akárcsak "elődje", Szabó Albert, akit szintén zsidóként (és provokátorként) bélyegeztek meg - mert állítólag egy ideig Izraelben élt. Az üzenet nyilvánvaló: az igazi szélsőjobbot is a zsidók csinálják, hogy lejárassák a "nemzeti oldalt", s aztán lehessen mocskolni, fasisztázni, antiszemitázni.
    Nem zsidó viszont Jézus. A táltoshitű szélsőjobb szerint magyar volt, illetve szumír, illetve párthus, vagyis szittya, ami egy és ugyanaz. A dolog érthető: ez mégiscsak egy "keresztény ország", így bárki lehet zsidó, de Jézus azért mégse, az blaszfémia volna. Utoljára a Harmadik Birodalom fekete mágusai voltak ennyire bátran őszinték, amikor a kisajátított nietzschei tanoknak megfelelően nyíltan megtagadták a kereszténységet (bár maga Nietzsche filoszemita és németutáló) mint zsidó maszlagot, az árja népek testi-lelki degenerálásának eszközét. Ma viszonylag kevesen tudják, hogy ez az ökörség a prenáci teoretikus, Houston Steward Chamberlain elméletének kulturális lesüllyedése, amolyan kései, vidékies, hungarista változat. Nála Jézus még árja, hozzánk elérkezve már turáni ősmagyar. De még ha Jézus párthus szumír szittya herceg volt is, mi a helyzet az apostolokkal, vagy egyáltalán: az első keresztényekkel?
    El se merem képzelni, mi lenne itt egy váratlan katasztrófa nyomán bekövetkező, valóban komoly antiszemita hullám esetén. Micsoda káosz, anarchia. Vélhetőleg senki nem lenne biztonságban, függetlenül származástól és politikai meggyőződéstől. Ennek kapcsán talán érdemes megemlítenem, hogy alig találkoztam olyan antiszemitával, aki ne szenvedett volna lelki kórságban: ne lett volna súlyosan neurotikus, depresszióra hajló, gátlásokkal, komplexusokkal teli, magányos és boldogtalan, testileg és/vagy érzelmileg kielégületlen, mindenféle szomatikus tüneteket mutató, ne állt volna mögötte félig vagy egészében tönkrement élet, vagy éppen maga is valamely "kisebbséghez" tartozott, s ezt próbálta túlkompenzálni. Igaza van Sartre-nak, amikor azt írja, hogy az antiszemitának nem a zsidókkal, hanem elsősorban önmagával van baja. Viszont szimpla magyarázat, hogy ezek az emberek meglelték a maguk bűnbakjait, s a gyűlölködésben keresnek gyógyírt nyavalyáikra. Az egész mégis bonyolultabb. Megfigyeltem például, hogy gyakran pontosan olyan tulajdonságaik vannak, mint amiket a zsidóknak tulajdonítanak. A "zsidó" tehát a saját lelki baj: a gyengeség és kiszolgáltatottság szimbóluma és démonizált projekciója, ami mögött, vélhetőleg, tudattalan és rettegésteli azonosulás rejlik az egykori üldözött és megsemmisített zsidókkal - a (potenciális) áldozat azonosulása az agresszorral. Érdemes volna megkérdezni egy összeesküvés-elméletes antiszemitát: ha olyan jó a zsidóknak - hiszen minden fölött ők rendelkeznek, minden mögött ők állnak, befolyásuk hatalmas, egy zsidó minden tehetség vagy szorgalom nélkül érvényesülhet, prosperálhat - nos, akkor nyilván ő maga is szívesen lenne zsidó, nem?
    Persze nem kell mindig és azonnal rosszra gondolni, amikor valaki "nem keresztény származásának" eshetősége fölmerül. A "gyanús eredet" kipuhatolásának, számontartásának szokását gyakorta nem gonosz indulat motiválja. Jóindulatú emberek szájából is hallani az ösztönösen föltett, pusztán kíváncsiskodó, "amolyan etológiai jellegű" bizalmas kérdést, hogy "mondd, ez az XY nem zsidó véletlenül?" (Nálam is természetes volt ez sokáig.) Vagyis a probléma túlmutat az antiszemitizmus kérdésén, és a baj nagyobb annál, semhogy pusztán zsidógyűlöletről vagy zsidófóbiáról beszéljünk. Valami mély berögződés, valami generációkon keresztül átadódott-átörökölt kulturális mintával állunk szemben. Amihez az is hozzátartozik, hogy "valódi zsidók" is gyakorta puhatolják, hogy az illető ereiben miféle vér csordogál, s a rögtönzött családfakutatás néha ugyancsak hasonlít az "ősmagyarokéhoz". Jó példája ennek egy régi ismerősöm esete, akit a Magyar Demokratának tett, "csöppet sem liberális" nyilatkozatai miatt rúgtak ki még a kilencvenes években állásából, mégis, volt a figurában valami, ami alkalmat adott, hogy egyszer megkérdezzék tőle: tulajdonképpen melyik jesivába járt. Egy másik, túl fekete hajú, túl mediterrán arcú ismerősömtől, aki a nyolcvanas években akivel csak tudott, seftelt, "bizonyos körökben" mindig megkérdezték: "Unzere vagy?" "Hát persze!" Miközben nem volt az, de jól jött a dolog a bizniszhez. Visszagondolva a történetre, lehet, hogy Józsi mégis "unzere", csak ezt előlünk is - akiknek nevetve mesélte a történetet - titkolta, illetve kompenzálta a poénkodós sztorizással. Ez is tipikus magatartás, s ezzel el is érkeztünk a magyar zsidóság megnyomorodásának témájához. A származás titkolása, még a családban újonnan született gyerekek elől is, vagy túlkompenzálás, akár az antiszemitizmusig. Vagy szimpla tudatzavar. Ehhez is egy történet: a zsidó származású ávóstiszt, akit a kádári "kétfrontos harc" számos sorstársához hasonlóan a kulturális szférába száműzött, s aki végül is itt futott be igazi karriert, minthogy ismert és elismert (és persze rettegve tisztelt) vezetője lett az egyik irodalmi könyvkiadónak, egyszer szintén megkapta, hogy antiszemita. Amit fölháborodottan mesélt ismerősének: "Engem antiszemitáznak? Engem, aki zsidó nőt vettem feleségül?!"
    A "zsidókérdés" olyan, mint az idült betegség. Majd minden botrány alkalmával fölbukkan, amikor az úgynevezett "keresztény-nemzeti értékeket" vagy a "magyarságot" vélt vagy valós sérelem éri. Tanulságos eset az elhíresült Nitsch-kiállítás. Pontosabban: a célozgatások, hogy az osztrák akcionisták utolsó mohikánjának (amúgy a hatvanas évek óta ismert modorú-stílű) magyarországi bemutatkozása a kereszténységet szándékosan sértő, megszentségtelenítő, gyalázó (stb.) "liberális" (értsd: zsidó) provokáció, amit Sorosék pénzelnek. A hisztériakeltés aztán valakit tettre sarkallt, s az illető egy bazi nagy Dávid-csillagot mázolt az egyik kiállítási darabra, mondván: ő csak társalkotója akart lenni a neves osztrák művésznek. Pedig nemcsak hogy Hermann Nitsch nem zsidó, de elkerülvén a keresztényellenes zsidó aknamunkának még a látszatát is, a történeti egyházak között a hazai zsidó hitközség is tiltakozott a kiállítás ellen - amit addig csak a hazai avantgárd képzett vagy sznob alakjai látogattak, s a terem kongott az ürességtől, ám a "keresztény-nemzetieknek" köszönhetően innentől mindennap hosszú sorok kígyóztak a Kiscelli Múzeum bejárata előtt. Ahogyan nem volt zsidó az a részeg punk sem, aki verbálisan kiirtotta a keresztényeket a Tilos Rádió egyik szokásos idióta műsorában, amit szélsőjobboldali tüntetés követett, antiszemita plakátokkal és beszédekkel, valamint Izrael zászlajának égetésével.
    Az ilyen botrányokhoz nem nagyon kellenek zsidók. De ez az antiszemitát nem zavarja, hiszen "azok" úgyis "mindig a háttérben állnak". No persze jól jön, ha olykor-olykor akad egy-két hús-vér zsidó is. Így például, amikor három, kétségtelenül a bőrfejűek erkölcsi-szellemi szintjén álló hülyegyerek kivágta a valamikori Regnum Marianum helyét jelző fakeresztet, a radikális jobboldal száján máris föltolult a panasz, hogy a kamaszok egyike a rabbiképzőre akar jelentkezni. Arra viszont nem emlékszem, megkérdezte-e valaki: mi a helyzet a másik kettővel, akik "magyar származásúak"?
    Vajon csak Magyarországon fontos, ki zsidó és ki nem az? Egy Csehországban élő barátom tudakolni próbálta prágai barátaitól sörözés közben, tudják-e, hány zsidó tagja van a cseh kormánynak? A megkérdezettek - különféle pártokra szavazók - nem tudták a választ, de még a kérdést sem értették. Romániában újabban a szélsőjobb már az izraeli nacionalisták kegyeit keresi, és inkább csak a magyarokat operálnák ki a társadalom testé-ből - vagyis ott elsősorban a magyarok a "zsidók". A Balkán délebbi országaiban a háború előtt sem volt ez fontos kérdés. Nyugaton - és főleg a baloldalon - dívó Izrael-ellenesség pedig egészen más természetű jelenség, mögötte inkább Amerika-ellenesség, azaz "imperializmus-ellenesség" húzódik, mintsem zsidógyűlölet vagy zsidófóbia, függetlenül attól, hogy sokan hazug módon antiszemitizmusként állítják be. A nyugati szélsőjobb egyre inkább az iszlám-veszéllyel, s ennek örvén a bevándorlókkal foglalkozik.