|
|
Levendel Júlia
KOREOGRÁFIA SZERINT
A televízió képernyőjén látható csonttá soványodott, öreg arcon
villanásra felragyogott a régi mosoly. Nem szép, de kisfiúsan mókás,
kajánsága is győzelemtől mámoros: végül mégiscsak ünneplik,
nyilatkoztatják és fényképezik. Végül is - közeli halála révén, de
akkor is - megkapja a minimális elismerést, annyit, amennyit egy jóval
csekélyebb életműre is megítélnének. És ő senkinek nem hódolt, nem
kuncsorált ezért - jottányit sem engedett az elveiből. Nem simult és
nem törtetett; hogy átveszi a Kossuth-díjat... nevetséges volna, ha
visszautasítaná, most már minden makacskodás visszatetsző. Hadd legyen.
Hajnal Márton olyan szeretettel nézte a szenvedő és mégis, most is
villogó képernyő-arcot, mint negyedszázada, amikor habozás nélkül
mindketten a legjobb barátjuknak mondták volna egymást. Pár napig csak.
De nem volt értelmes oka, hogy aztán elsodródtak, és egy-két alkalmi
találkozásukkor a felesleges-konvencionális kézfogást kísérő, félszeg
heherészésnek kellemetlen üledék színe-szaga volt - már amilyen a
meggondolatlan szégyené. Januárban, talán még előbb hallott Misu
betegségéről, a jól értesültek magabiztosan mesélték, hogy
megoperálták, és a műtét sikerült, szinte teljes gyógyulás remélhető.
Mások megkésettséget emlegettek, előrehaladott stádiumot, s hogy
szegénynek végig kell kínlódnia mindazt, amit a modern orvosi ellátás
nyújthat - ráadásul most majd Kossuth-díjat kap, morogta Hajnal, és
szégyellte a fanyar jóslást, hiába győzködte magát, hogy elérzékenyülés
ellen kell effélét és így morogni, meg hogy az életen át lázadó, örök
ellenzéki Sitkó Misunak talán még előbb eszébe jutott a groteszk finálé
lehetősége. Ha megéli március idusát. Ha nem, akkor posztumusz díjat
kap. A legmeghatóbb változat a március első hetében bekövetkező halál,
s a temetéssel összekötött kitüntetés. A hetvenes években Misu három
színdarabot írt és köröztetett szamizdatként, gyilkosan abszurd, vérbő
komédiái temetőben játszódnak - de akkor Misu fiatal és egészséges
volt, s a triptichon botrányos temetéseit féktelen és kihívó jókedvvel
formálta. Előadatnia igazi színházban, igazi színészekkel akkor nem
sikerült, még a rádióban, hangjátékká egyszerűsítve sem engedték -
aztán a nyolcvanas években három vagy négy német társulat, állítólag
más-más felfogásban játszotta, és Misu megpróbált mulatni a hirtelen
meggazdagodásán.
Januárban, valami ürüggyel, a betegségről mit
sem tudva, felhívhatta volna Hajnal - búcsúzni? hogy később jobb legyen
a lelkiismerete és ne érezze az üledék-szagot? A közéjük rakódott
rengeteg idő felett már semmiképpen se lehet átrepülni, meg aztán nem
elég, hogy ő, Hajnal Márton nem tudja értelmesen indokolni, miért lett
vége a barátságuknak - mégis van olyan, hogy esetleges? Van? És akkor
otromba Esetlegesség úr játszadozik velük, megfricskázza a kobakjukat:
így járnak a makacs tagadók? Hájas ülepével közéjük terpeszkedik és
öntelten, kedélyesen vigyorog, ahogy a hatalom zsonglőr-jei? -, de
lehet rosszabb, szorongatóbb: például hogy Sitkó Mihálynak vannak -
voltak - érvei, és tudni véli, miért kerülte őt. Hányan és miféle
mocskos történeteket kreálhattak akkoriban? Maradt-e ismerőse, akiről
nem hallott rágalmazó mesét? Az újabb időkben agyonnyűtt
ügynökhistóriák mind ugyanazt ismétlik, ötlettelenül és giccsesen, de
talán senki sem próbálta felderíteni, megjeleníteni a besúgásoknál is
pusztítóbb és jóval nagyobb hatósugarú, lényegében mindenkit érintő
rágalom-mesélési gyakorlatot. A média manapság olyan mennyiségben és az
acsargás olyan fokán zúdítja a kompromittáló eseteket, a
tehetségtelenség és az üzleti érdekeltség úgy nyomul, hogy az ember
hajlamos elképzelni, már-már reménykedni: az ár nemcsak közönyt, lesz,
akiből ellenkezést is kivált - talán? -, de akkoriban, a fejletlen
kommunikációs technikák idején, a bizalmasan gyűrűztetett hírecskék, az
elsuttogott feltételezések erősebben tapadtak. Ügyesebb kombinátorok,
mulattató előadók valósággal beleégették jeleneteiket az agyakba, s a
rosszhiszemű - mindig, csakis rosszhiszemű - pletyka mindennél nagyobb
szolgálatot tett az apparátusnak. Szolidaritás ellen védekezzen
gyanúsítással. Transzparensen ezt hirdetik, kórusban és áriaszerűen
éneklik, sőt, a sír körül erre menetelnek Sitkó egyik temetési
darabjában - és aztán ő is bedőlt valami mesének? Mi lehetett? Az
életen át kísérő kényszer, hogy elképzelje, színezze, hogy újra és újra
vetítse magának mások nem látott mozdulatait, nem hallott mondatait,
Hajnal legkínzóbb - és tudta jól: leggazdagítóbb - képessége is.
Régi ismeretségük Misuval nem Berti néni
betegágya mellett lett romantikusan lobogó barátsággá - a kronológiát
senki se próbálja elpöccinteni! -, azért lehetett Misuval a kórházban,
és tanúskodhatott a legbizalmasabb jelenetnél, mert barátok voltak.
Igaz, Hajnal anyjának osztályán feküdt - akkor azt hitték, haldoklik -
Misu özvegy anyja, méghozzá kivételezetten az egyetlen kétágyas
kisszobában, és az orvosok meg az ápolónők Hajnal-rokonként dédelgették.
Az idősebb Sitkó-fiú ötvenhatban disszidált,
még az apja temetésére se jöhetett haza, Misu volt hát Berti néni
egyetlen gyereke, sőt, az egyetlen családtagja, s a nem öreg, de
haláltól legyintett asszony méltón akart elbúcsúzni a mindig is
kényeztetett fiútól: két kezével fogta Misu csuklóját, közelebb, még
közelebb húzta magához; köszönök mindent... mindent... a leggyöngédebb
gyerek se tenné különbül... de tudd meg... most már megtudhatod... nem
én szültelek... az anyád... az anyátok...; Misu megcsókolta, és Hajnal
hallotta, ahogy válaszolt; tudtam. Gyerekkorom óta. De akkor is te vagy
az anyám; nem halkította le a hangját, szemernyi ünnepélyesség se
maradt a közlésében, mégse sértette Berti néni patetikus
életvallomását. A beteg bólintás helyett összeszűkítette orrüregét,
mintha szippantana, és megkönynyebbülten elaludt. Ők ketten kiosontak a
folyosóra, Hajnal kérdő fejfelvetésére olyan szűkszavúan és
tárgyilagosan mondta Misu, mintha kihallgatnák: kétéves se voltam még,
amikor meghalt anyám. Berti addig is velünk lakott, vénkisasszonynak
készülő nevelőnőnk volt, aztán valamikor apám feleségül vette. Az
egyszerűség kedvéért. Nyilván megbeszélték, hogy nekem a részletekről
nem kell tudni. A bátyám előtt persze nem titkolhatták, de a bátyám azt
hitte... azt hiszem, azt hitte, hogy féltestvérek vagyunk, és engem
csakugyan Berti szült. Valahogy hivatalosan is az anyám lett. Az
igazolványaimban is. Valahogy elintézték. Senki nem beszélt erről. Én
sem. Kikutattam, és kész. Mamikának szólítottuk, még az apám is.
Nem valószínű, hogy Berti néni él még, s most
az aggodalmát vagy rémületét is legyűrő büszkeséggel nézi a halálnak
pukedlizve fintorgó Misut. Nem, már biztosan nem él. Vagy mégis?
Kilencven valahány éves, talán száznál is több? Misu mindenestre most
is abban a Dunára néző, legalább ötszobás újlipótvárosi lakásban lakik,
ahol született, ahol az édesanyja, sok évtizeddel később az apja is
meghalt. A bátyja onnan disszidált - Misu az ablakból nézte, ahogy
feltuszkolta menyasszonyát a kerregő, ponyvával fedett teherautóra, s
felugrott maga is -, oda költözött Misu első felesége. Három házasság
és válás után, Berti néni alig titkolt elégedettségére, évekre megint
csak Misuval maradtak a nagy térben. Csodás volt. Az öregasszony
valósággal kivirult, és esti imáiban napra nap hálálkodott a szép
öregkorért. Vagy sohasem élt már kettesben Misuval. Keserűen,
feleslegességébe tompultan kiszikkadt, elfogyott, meghalt, mielőtt
gyönyörködhetett volna a fia sikereiben. Lehet, hogy az idei
telefonkönyv réges-rég avult adatokat közöl, és az újlipótvárosi lakást
évekkel ezelőtt kisebbre cserélték. Lehet, hogy a telefonszámért is
hosszan kellett volna nyomozni. S ha felhívja Hajnal, a gyógyszerektől
is zavart ember hökkenten hallgat, talán még vissza is kérdez;
Hajnal?... te?... te vagy az?; heheg kicsit, de azért érezhető:
végigfut rajta a szörnyű rémület: kicsoda a telefonáló? Nem téveszti
össze, nem keveri másik ismerőssel? Mikor találkoztak ők? Hol?
A képernyőn mintha Berti nénire mosolyogna - él
vagy sem, a díjat és a mókázást mégiscsak ő értékeli leginkább -,
teljesüljön a vágya. Még mindig vastag száját neki húzza el. Ha
kacsintana, csókot dobna, az is üzenet, megbeszélt jeladás - mindegy,
hogy mások hogyan látják. De Sitkónak most sincs egyetlen fals
mozdulata. Nem alakoskodik, nem hálálkodik, nem törleszkedik. A vak is
látja, hogy szörnyű kínnal és fegyelemmel csinálja végig a szertartást
- legyen vége mielőbb! -, de végig fogja csinálni, mert még nem süppedt
bele a tudatnélkülibe.
Talán utolsó beszélgetésükkor - mikor volt az?
Olyan régen, hogy óhatatlanul utána kell gondolni: volt-e ilyesmi
valójában. Bármikor. Ha csak tűszúrásnyi a kétség riadalma, akkor is
elegendő, hogy kikezdje a maradék biztonságérzetet, sőt, a bizalmat:
még ép elmével emlékezik. Végül is lehet akármi vágy és kényszer
terméke, s a sohasem volt, soha meg nem történt jelenetet csak a
realitáshoz tapadó képzelet retusálja igazivá. Honnan tudhatná? -,
amikor tehát utoljára beszélgettek, Misu egy öreg és beteg tanáráról
mondta, hogy hétről hétre azért is látogatja, mert megfigyelheti, amint
fájdalom nélkül enyészik el. Felemelte a kezét, s mintha pergetne
valamit, az ujjaival mutatta az elenyészést. Mért úgy? Minek kellett az
idétlen balett? S az okoskodása is megfejthetetlenül erőszakolt: hogy
korábban azt hitte, ilyesmi nincsen. Hogy a létből csak szörnyű
szenvedésekkel lehet távozni. Olyannyira meggyőződése volt ez, hogy
eleinte túlbecsülte az öreg tanár erejét és tartását. Tévedett. Most
már úgy látja, nemcsak a testi fájdalom, hanem a lelki kín is
elmaradhat, a számvetések gyötrelme, mindenféle rettegés az
ismeretlentől, a halál aktusától és a nemlét milyenségétől.
Elpusztulhat az ember olyan lecsavart tudattal, mintha nem is ember
volna. Növény inkább. És megint az a pergetés. A szenvtelensége
megjátszás volt - de miért? A pátoszát máskor is igyekezett takargatni,
de nem ilyen kellemetlenül. Hová tette a humorát? a szégyellős
grimaszokat?; és a megfigyelésed megnyugtat vagy elriaszt?; a kérdés
kötekedő volt, igaz, és mint egy lövés, úgy csattant. Sitkó megütközve
nézett rá, a dermedtség alig pillanatnyi, s csak sok-sok évvel később
sejthető, hogy a barátságuk akkor pusztult el. Talán akkor. Ennyitől?
De legalább nem lassan, nem úgy, ahogy a növények enyésznek el. Nem
szépen, esztétikusan belesimulva a nem-létbe. Azért ez ürügynek is
szánalmasan ostoba és vékony, hisz azóta sem mondható meg, miért
ripacskodott akkor Sitkó, s hogy Hajnal miért kottyant közbe
ingerülten. Mégiscsak Esetlegesség úr rontása volna? - de az
elenyészést legalább megúszták.
A képernyő-arcon átsuhanó mosolyt látva Hajnal
erősködik magának, hogy a halál-közelség semmin sem változtat: az
elsodródás tényén, vagy hogy egyikük sem igyekezett megérteni, miért,
némán csak gyűrték, gyömöszölték magukba a kreált képeket (talán Misu
is gyűrte, gyömöszölte). Nem, nem a halál közelsége, mondja olyan
keményen, mintha valakivel vitatkozna, és bizonykodva négy-öt alkalmat
is megidéz, ami tanúsíthatná, hogy ő igenis megkísérelte a
restaurálást, de Misu bántóan elzárkózott - miért? miféle meséknek
adott hitelt? mégiscsak voltak züllesztő-rothasztó mesék? -, és ugyan
ki dicsekedhet azzal, hogy végtelenül nagy a sebezhető felülete? hogy
az ő korukban van még viszonylag ép felület? Nem a halál-közelség és
nem is a velejáró önsajnálat - mert a képernyő-arcon a saját
jövendőbeli vonásait nézi, roggyant tartásában, vonszolódásában ott van
a tulajdon görnyedése is -, nem, nem, ismételgeti Hajnal. Éppen ebből a
közönséges részvétből, ebből a maszatoló, mindent megmásító
felindulásból nem kér. Az elenyészésből; végül persze nem láttad
meghalni a tanárodat?; ott kellene folytatniuk; hiába volt a szenvtelen
megfigyelés, meghalni mégse láttad, igaz? S eszedbe jut-e mostanában,
hogyan fogyott, mállott? Fekszel hunyt szemmel, s olyan erővel
nyomakodnak a régi képek, hogy fonnyadt bőrödön érzed a régen halott
tanár fonnyadását. Sejtenként. Vagy ha emberfeletti erővel nem kell
éppen összekaparni magadat, nem idézgetsz már semmit? Ha hunyt szemmel
fekszel, hagyod, hadd történjen az enyészés?; akármit is mondtak
akkoriban, pózosan vagy undokul-értetlenül, mindketten eltolták
maguktól a nem-létbe simulás lehetőségét. Van olyan vagy sem? - őket ez
személy szerint nem érinti. A haldokló Berti nénihez ugyanúgy szólt
Misu, mint az egészségeshez, akkor meg mi történt vele? Megijedt,
megroppant, hogy kutakodva kellett leselkednie öreg tanárának húgy- és
orvosságszagú szobájában?
Nem vagyok rideg, nem lettem érzéketlenebb;
mintha Misunak mondaná; és azóta láttam magamat is majdnem
elenyészni... ilyesféle lehet. Azt hiszem. Ahogy fekszel hunyt szemmel,
s nem bánod már a szétbomlást. Fáradtságra hasonlít. A lábad súlyosodik
először, aztán a tested mellé tett karod, és mégis mintha légneműként
oszladoznál. Csak nem fel és nem is iránytalanul kavarogva, hanem
lassan ereszkedve, le, le. Már alig vagy anyag, nincs kényszer, hogy
összetartsd, de azért lefelé húz. Érzed a lemerülést, és nem riadozol,
nem fáj, mondogatni sem szükséges, hogy nem fáj, nem fáj, mert
csakugyan megkönnyebbítő. Le, le. De lehetséges, hogy azóta se tudok
többet az elenyészésről... mit mondjak akkor? semmit neked?
Egy esztendőnél régebben látta Hajnal Sitkót a
postán, és erősen gyanította, hogy Sitkó is látta őt. Misu leveleket
adott fel, ő pénzt, más-más sorban álltak, elkerülhető volt a
találkozás, és ők szépen elkerülték. Hányszor látja és táncolja ezt a
számot! Hódolat Esetlegesség úrnak - behódolás -, valami rokokó
koreográfia szerint: a párok kecsesen bókolnak, és elhajolnak, el, el,
tekintetük előre szegeződik, sehová, a madárszárnyként rebbenő,
kinyújtott kar soha semmihez nem ér, semmihez sem közelít. Nem tudni,
hallják, vagy nem is hallják a táncosok a disszonáns zenét - zörej
inkább: döndülés, becsapódás, robbanás, fagyott vagy sáros föld
zuhogása.
|