|
|
BETŰK A JUPITEREN
Patrick Curry kanadai származású, Angliában élő író és tudós.
Pszichológiát, logikát és tudományos módszertant tanult, majd
tudománytörténetből és tudományfilozófiából doktorált. Számos cikke és
tanulmánya mellett három könyve jelent meg: írt az asztrológia
társadalomtörténetéről, Machiavelliről és J. R. R. Tolkienről. Az itt
idézett részlet az utóbbiból származik, amely Középfölde védelmében: Tolkien, mítosz és modernitás címmel a Floris Books gondozásában jelent meg 1997-ben.
Középfölde védelmében
A legfeltűnőbb Tolkien Középföldéjében a természeti világ erős
jelenléte. Tolkien egész történetéből sugárzik, hogy ezek a jelenségek
élő és értelmes világegyetemet alkotnak. Nem túlzás azt állítani, hogy
Középfölde, bár nem emberi lény, önálló szereplőként jelenik meg. Egy
ősrégi mítoszt idéz fel, és arra az időre emlékeztet, amikor a Föld
maga is élő volt. Azt suttogja: meglehet, az az idő egyszer visszatér,
sőt, talán a Föld még mindig él.
Feltűnnek Tolkiennél állatok is, de
nyilvánvaló: a növényvilág iránt különösen gyengéd érzelmeket táplált. A babóban és A Gyűrűk Urában
legkevesebb hatvannégy létező vadnövényfajtát említ a kitaláltak
mellett, és ez bizony szokatlan szám bármely fiktív munka esetében.
Különösen a fákra fordít kitüntetett figyelmet. Tolkien egyszer A Gyűrűk Urát
"az én belső Fám"-nak nevezte. "Az írásaimban több változatban
megjelenik egy mitikus fa", írta egyszer, "mely rendszeresen akkor
bukkan fel, amikor tervezhetnékem támad... A fán levő különféle formájú
levelek meg sok kis és nagy virág található: versek és jelentősebb
legendák jelképei." Emellett személyes "toteme", az észak-amerikai,
ázsiai, és európai őslakó népeknek szentelt nyírfa, amely közös
túlélésünk és a megújulásunk egyik kulcsát, az őslakos értékek
újrafelfedezését és átvételét jelképezi.
Tolkien műveinek erőteljes művészi ábrázolása
mögött a fákhoz fűződő személyes érzelmei és a mítosz összekapcsolása
áll. John Fowles vallomása bizonyára neki is tetszett volna:
Talán azért érzek személyes (és igen különös) ragaszkodást és
szeretetet a fák iránt, mert a fák az értelem mélyebb, titokzatosabb
folyamataival természetes kapcsolatban állnak és számomra a természet
legbeszédesebb hírnökei, szívdobogásának tolmácsolói.
Tolkien fái azonban nem pusztán szimbólumok, az igazi
fák sebezhetőségét és egyediségét jelenítik meg. Jól példázza ezt a
harmincas évek végén született novellája a háza előtti "ormótlan
végtagú nyárfá"-ról, "amelyet tulajdonosa hirtelen megnyesett,
megcsonkított, nem tudom, miért. Kevésbé barbár büntetésnek tartom,
hogy most már ki is vágták, mint hogy létezését, nagyságát valamiféle
bűntényként kezelték." Kim Taplin Tolkien kapcsán megjegyzi: "a fák
indokolatlan kidöntésének lehetnek allegorikus felhangjai, de a konkrét
tett nagyon is valóságos bűn... A fák jelenléte, a fák szeretete
egyszerre valóságos és szimbolikus kincs.
Tolkien fái a történelem, a mitológia és a lélektan mélyén gyökereznek.
A középföldei Öreg-erdő
neve is árulkodó, hiszen "nemhiába hívták Öregnek, mert csakugyan ősi
volt, rég elfeledett, hatalmas erdőségek utolsó maradéka." De ezek az
erdők már a Harmadkorban is csak az emlékezetben éltek. A Gyűrűk Ura
történetének elején - mely maga is feltételezhetően világunk
(képzeletbeli) múltjában játszódik - a letűnt idők e tanúi is a
kipusztulás szélén állnak. A fangorni erdő legszélén Szilszakáll a következőket mondja Szarumánról:
Összeesküvést sző, hogy övé legyen a hatalom. Csupa fém és
fogaskerék az agya; nem törődik vele, hogy ültessen is valamit, csak ha
az épp hasznára van... Lenn a határon fákat döntögetnek - jó fákat.
Némelyiket csak kivágják és otthagyják rothadni - ez afféle vásott
orkcsíny; de a java részüket felfűrészelik és elviszik, hogy Orthanc
tüzeit táplálják. Mert manapság Vasudvard fölött örökké füst terjeng.
Átok reá! Ezek a fák a barátaim voltak, nagy részüket még mag és makk
korából ismerem; soknak közülük hangja volt, ami most örökre
elhallgatott. S ahol valaha sarjú erdők énekeltek, most csupa tövis és
tüskebokor a táj.
Hogy mi marad a Szauron zsarnokságától régóta szenvedő Középfölde zöld
kertjéből, azon is múlik, hogy "mindenbe beleszól a Gyűrű Hatalma, s
Barad-du´`r arra épít, Szauron abban bizakodik."
"A Gyűrű! Mit kezdjünk a Gyűrűvel, a gyűrűk legkisebbikével, ezzel a
Szauron szerint semmiséggel?" Elrond az egyetlen, aki ironizálni mer,
habár ő is, a többi nagyhoz és igazhoz hasonlóan, elismeri, hogy
kiszolgáltatott a gyűrű készítőjének és igazi gazdájának.
Óvatosnak kell lennünk, hiszen Tolkien több
ízben figyelmeztetett, nehogy történetét allegorikusan olvassuk vagy
aktuális eseményekkel kapcsoljuk öszsze, mert ezek az elemek
többé-kevésbé szó szerinti, egyszerű olvasatát eredményeznék.
Nyilvánvalóan nem kedveli az allegóriát: "Azt hiszem, sokan
öszszetévesztik az alkalmazhatóságot az allegóriával,
ám míg az egyiket az olvasó szabadon választhatja, addig a másikat a
szerző tudatosan kezeli." (Vagy ahogy egyszer találóan panaszkodott:
"Legalább annyira értelmetlen azt kérdezni, az orkok a kommunistákat
jelképezik-e, mint azt: orkok-e a kommunisták.") Anélkül, hogy a
Gyűrűnek bármiféle végleges jelentést tulajdonítanék, olvasóként az
egyre elkerülhetetlenebb alkalmazhatóságot választom.
A Gyűrű Középfölde legerősebb politikai és
gazdasági erejét testesíti meg, és azzal fenyeget, hogy mindenkit egy
hatalmas, autokratikus birodalom gépezetének csavarjaivá változtat. A
Gyűrűnél semmi és senki sem hatalmasabb. Igaz, nem teremthet szépséget,
nem hozhat egyetértést, nem tud gyógyítani, de a Három Tündegyűrű, mely
minderre képes, "végső soron az Egyetlen Gyűrű ellenőrzése alatt áll." Így az Egyetlen Gyűrű
átváltoztató ereje elkerülhetetlenül pusztítást okoz. Ráadásul ez a
tulajdonsága akkor teljesedik ki igazán, ha Szauron birtokába kerül.
Tolkien hasonlóképpen jellemzi A babóban Szauron fő szolgáit, a
manókat: "Valószínű, hogy a világot felforgató gépek egy részét ők
fedezték fel, kiváltképpen a nagy embertömegek egyidejű elpusztítására
alkalmas ügyes szerkezeteket, mert a kerekek, gépezetek és robbantások
mindig gyönyörűségükre szolgáltak."
"A tündérmesékről" írott esszéjében Tolkien félreérthetetlenül összeköti ezt a tudományos-technológiai leleményességet a bűvészkedéssel, a "dolgos, tudományos bűvész közönséges eszközeivel". Ennek ellentéte a tündéri mágia, melyet Tolkien varázslatnak
nevez. Ez kitűnő és rendkívül fontos megkülönböztetés. Az utóbbiról így
ír: "a tündéri varázslat lényege, hogy az elképzelt csodát az
értelemtől függetlenül valóra váltsa". A "valóra váltás" itt
kétértelmű, mert egyszerre jelenti, hogy egy "vágyott és céljában
művészi Másodlagos Világ" megteremtésével a természeti világ csodássá
tehető, és hogy így az Elsődleges, a valós világ is csodássá válik. A Gyűrűk Urában
a varázslat a tündék művészete, és szoros kapcsolatban áll a
természettel, amely egyszerre legfontosabb ihletője és egyben tárgya
is. "Az ő mágiájuk művészet, mindenféle emberi esendőségtől,
erőlködéstől mentes, gyorsabb és teljesebb", és annak ellenére, hogy a
Tündék "szomorúvá váltak, és művészetük fölött eljárt az idő, mégis
volt, ami nem változott: a földet díszbe öltöztették, sebeit
meggyógyították.
A bűvészkedés is kötődik a Földhöz, de egészen másképp. A varázslat
olyan Másodlagos Világot hoz létre, melybe a tervező és a szemlélő is
szabadon beléphet és minden érzékszervével élvezheti a ottlétet, de ez
művészi, céljában és működésében tiszta világ. A bűvészkedés az
Elsődleges Világban okoz változást, legalábbis látszólag, ... ez
viszont nem művészet, hanem technika, melynek e világi hatalom a célja,
a dolgok és az emberek akarata fölötti uralom.
Az ellenség tehát "a bűvészkedés és a gépek Ura", aki előnyben
részesíti a "gépet" - pusztító és ördögi hatásaival együtt -, mert a
bűvészek, akiket pusztán saját hatalomra jutásuk érdekel,
előszeretettel alkalmazzák céljuk elérése érdekében. Ez a hatalom
ritkán lép működésbe csupán saját felmagasztalására. Tolkien
felismerte, hogy a "félelmetes gonosz gyökere látszólag valamiféle jó
szándék: az a vágy, hogy a világgal és az emberekkel jót tegyen -
gyorsan és saját tervei szerint". Szauron hatalomra kerülése a
Harmadkorban "lassú folyamat volt, melyet eredetileg igaz célok
vezéreltek: a romos Középfölde újjáépítése és újjászervezése". Az
együttműködő Szarumán "Tudást, Uralmat, Rendet" ígér Gandalfnak.
Ha csak a történelmet vesszük figyelembe,
Tolkiennek teljesen igaza van. A varázslatos kisajátítása és modern
tudománnyá változtatása egyike az elmúlt három évszázad legfontosabb
eseményeinek. A hatalmas pénzekből fenntartott technológiai
bűvészmutatványok győzelme a varázslatos fölött
- gyakran a reklám és a píár hathatós támogatásával - ma Középföldén
mindenhol tapasztalható, és naponta hallhatjuk, hogy a globális
fejlődés nemcsak hasznos számunkra, de elkerülhetetlen is. (Érzésem
szerint ez a bűvészmutatvány új fogalom bevezetését igényli, mégpedig a
bűbájolásét, mely a bűvész szolgálatában álló varázslatost jelenti.)
A tudomány mint emberi tevékenység
tiszteletreméltó hagyományokkal rendelkezik, és nem lényegéből adódóan
vagy szükségszerűen szolgálja a hatalmat. Egyes tudósokat még ma is a
természeti világ varázsa (azaz varázslatossága), és nem befolyásolása,
kizsákmányolása (azaz a bűvészkedés) érdekel. Tolkien művében ez is
felismerhető. Egy levelében megjegyezte, hogy a Tündék "teljes
odaadással szeretik a fizikai világot, és él bennük a kíváncsiság, hogy
azt másságában,
önmagáért figyeljék meg, és nem azért, hogy a tudást felhasználják, és
a hatalmat megszerezzék." A manók azonban - mai kifejezéssel - mindig a
tudomány és a technika pártján álltak. (Ők segítettek Szauronnak elkészíteni a Gyűrűket, ám ő végül becsapja és cserbenhagyja őket.)
A technika nem az ördög műve, bár érdekből túl
sok értelmetlenséget állítanak "semlegességéről" - ám ha
összehasonlítunk egy bombát és egy biciklit, nem beszélhetünk
semlegességről. Tolkien elismeri: megtarthatnák "a hatékonyabb,
korszerű malmokat, ha nem kapzsi és gyors nyereségre vágyó emberek
működtetnék" -, és ha, Szilszakáll szavaival élve, nem az "orkcsíny"-t
szolgálnák, "hogy fölöslegesen kivágják" a fákat. Azt hiszem, ugyanez
érvényes a kőfaragásban felülmúlhatatlan törpökre is. Kielégíthetetlen
kapzsiságuk, ha aranyról vagy drágakövekről van szó, főleg alkatukból
adódik, de amikor Gimli felfedezi a Helm-szurdok barlangjait,
a Legolas-szal való beszélgetésben váltig állítja: "Nincs az a törp,
aki meg ne hatódnék ilyen gyönyörűség láttán. Durin népéből senki sem
bányászna e barlangokban követ vagy ércet, még ha ott aranyat vagy
drágakövet lelne is. Vajon te kivágsz-e egy virágzó ligetet tavaszidőn
tűzifának?
Sajnálatos, sőt tragikus, de mi
megtesszük. Be kell ismernünk, hogy a modern tudomány és technika - az
ideológia (sőt, kultusz), melyet szcientizmusnak nevezhetünk -
mára teljesen megváltozott. Szinte elválaszthatatlanná vált a politikai
hatalomtól, az üzleti profittól, s néha valóságos imádat övezi. Mindez
legalább akkora problémát jelent a mi Középföldénken, mint Tolkien
művében.
Ehhez az imádathoz képest a természet iránti
önzetlen szeretetre és tiszteletre buzdítás igen erőtlen, de jóval több
lehetőséget rejt. Olyan, mint friss, zöld hajtás a betonrepedésben.
Jelen körülmények között, természetesen sokszor hangzik el a kritika,
hogy akik "a természettel új kapcsolat kialakítására törekszenek" (mint
Tolkien olvasói közül sokan), valamiféle "ostoba romantikus álomba",
gyerekes és szentimentális fantazmagóriákba merülnek. Az irodalmárok
lenézik az ilyen olvasókat.
Ezeknek az embereknek azonban távolról sincs
miért szégyenkezniük, hiszen nem ők döntöttek úgy, hogy növényevő
kérődzőket állathússal etetnek és mérgező, szerves foszfáttal kezelnek,
hogy aztán annál nagyobb megdöbbenéssel fogadják a kergemarhakórt.
Gordon Robinson erdész szerint, "nem kell hivatásos erdésznek lenni,
hogy felismerjük a rosszul végzett erdészeti munkát, mint ahogy ahhoz
sem muszáj orvosnak lenni, hogy felismerjük, ha valaki beteg. Ha a fa
törzse rossz állapotban van, akkor beteg. Ha úgy tűnik, egy erdőre nem
vigyáznak, akkor arra nem is vigyáznak." Komoly szakmai felkészültség
kell, hogy valaki szándékosan figyelmen kívül hagyja az igen
megkérdőjelezhető okokra hivatkozó orvostudomány vagy kozmetikumgyártás
nevében megkínzott állatok fájdalmának és gyötrelmének jól látható
jeleit.
A jelenlegi angol miniszterelnök kertjét, egy
több mint száz hektáros, óriási területet kizárólag árampóznák és
elvétve néhány villa határolja: az élet teljes hiánya, leszámítva az
egyentáblák évi gabonatermését. Pedig emlékezhetünk, hogy itt a
környékbeli falusiak veteményeskertjei voltak, tele csalitokkal,
rózsasövényekkel, füves területekkel, madarakkal, halastavakkal,
tarajos gőtékkel. Essextől Yorkshire-ig ez jellemzi az angol
mezőgazdaságot: "a vegyszerek, a gépek és a profit hajhászása"
(természetesen az adófizetők pénzéből származó állami támogatások
segítségével). Szinte mindenhol ez történik, pusztán a mérték és az
ütem különbözik: szögesdrótok gyümölcsösök nélkül, ingázók autói buszok
helyett, megtizedelt vadnövények, madarak és emlősök, privatizálás és
fejlődés, miközben a közös zöld területek eltűnnek, és egyre nő a
talajszennyezés. Tényleg puszta nosztalgiázás volna felhívni a
figyelmet a fenntarthatatlan növekedésre (hogy szépen fogalmazzunk), és
megkérdezni: valóban ezt akarjuk? Ha csupán középtávon nézzük, vajon
kik a realistábbak: a hivatalos szakértők, vagy az amatőrök, akik ezt a
fejlődést ijesztőnek és erkölcstelennek tartják? Beleillik a képbe,
hogy Tolkien szeretett malma meg a körülötte fekvő zöld vidék
Sarehole-ban, ahol nevelkedett, és amelyről azt hitte, tönkre fog
menni, néhány helyi lakos és középosztálybeli átlagember jóvoltából
megmenekült a helyi önkormányzattól és a fejlesztőktől.
Ahogy Richard Mabey írja, "az általános, modern
sóvárgás, hogy a természethez fűződő kapcsolatunk alapja ne a birtoklás
és a munka, hanem az érzékeken alapuló szellemi megújulás legyen,
valójában a modern vidék szerepének keresése." A Londonhoz hasonló
nagyvárosok fennmaradt zöld terei és foltjai egy valaha természetes és
közös, megtapasztalható és élvezhető világ utolsó maradványai. Mindez
pusztán kis, de életbevágóan fontos része a mélyebb igazságnak,
amelyről Hazlitt azt mondta, "a természet mindenki egyetemes otthona".
Mindannyian a természetben élünk, így a belőle fakadó, megvalósításra
váró lehetőségek mélyen demokratikusak.
Fraser Harrison szavaival szólva "mielőtt bármi
mást megvédenénk, először az Otthon utáni sóvárgásunk kell megőriznünk
- vágyakoznunk kell a harmóniára, a békére, a szeretetre, a természetes
növekedésre, és hinnünk kell a képzelet erejében -, mert ha ezt nem
tartjuk életben, mindent elveszítünk."
MADARÁSZ LEVENTE fordítása
|