|
|
Belső ruhatár
Fenákel Judit
SZENILIS ÁLOM
Diplomaosztás vagy doktorrá avatás? Valamilyen exkluzív esemény volt,
felvonult a család, hemzsegtek a jó barátok, bár egyetlen ismerős arcra
se emlékeztem, de tudtam, hogy az ünnepelt, őt se láttam, közeli
hozzátartozói között vagyok, magam is tartoztam valahogyan az
ünnepelthez, nekem is szólt az ebédmeghívás, de még nem döntöttem,
helyet foglalok-e a terített asztalnál, vagy inkább hazasietek a
férjemhez, aki otthon maradt, nem tudom, miért, az ebédjét ugyan
elkészítettem, a borjúpörkölt bent hűsölt a frizsiderben,
csak hát elfelejtettem szólni, hogy miből mennyit, és tésztát is talál
a konyhaszekrényben, aztán mégis arra gondoltam, maradok talán
illendőségből és kíváncsiságból, érdekelt ez a sok
ismeretlenül ismerős arc, kósza, körvonaltalan emlékeket ébresztettek
bennem a ruhakivágások, illatok, székeken felejtett retikülök, persze
előbb telefonálnom kell, felhívni a férjemet, hogy a pörkölt a hűtőben,
a tészta a konyhaszekrényben, és ha befőttet kíván? keresni kezdtem a
mobiltelefont, a veronai táskám volt velem, amit tulajdonképpen
Velencében vettem, de a szállásunk Veronában, mostanában a veronai
táskát hordtam, barna és fekete bőrtáska, mindenféle ruhához illik, az
alkalmihoz is, amit most viseltem, fekete gyapjúzsorzsett, elöl
diszkrét csipkebetét, soha ilyesmit nem vettem magamra azelőtt,
csipkebetét rajtam, kinyitottam a veronai táskát, ami közepes méretű,
nem olyan mélységes mély tarisznya, amilyeneket megszoktam, de azért
elég sok lomot képes elnyelni, mindenféle szükséges és teljességgel
fölösleges holmit, amit lustaságból vagy feledékenységből gyűjtögettem
benne, de annyira mégsem tágas, hogy egy mobiltelefon, akármilyen
kicsi, elvesszen benne, úgyhogy kezdtem kirakodni a közepes méretű
veronai táskámból, előbb a duzzadt kulcscsomót, rajta a régi lakásunk
postaládakulcsa, egy ismeretlen rendeltetésű kéttollú kulcs meg más
csecsebecsék, aztán a gyógyszereket, ezekre szükségem lesz ebéd után,
gyűrött papírzsebkendőket, tetejét vesztett rúzst, rég belekövesedett a
festék, tollakat, mert mindig elfelejtem, hogy tegnap is beledobtam egy
tollat meg tegnapelőtt is, nyilván azelőtt is, összesen
három golyóstoll gurult elő a veronai táskámból a kis asztalkára, amire
a táskám tartalmát kiürítettem, a telefonos füzetemet a behajtott szélű
csekkekkel, állandó jelenlétük figyelmeztet, nehogy elfelejtsem
befizetni őket, most is három lapul benne, még az exkluzív ünnepség
előtt akartam velük a posta felé kerülni, csak hát elfelejtettem, és
másik úton jutottam el az ünnepség színhelyére, talán a régi
bölcsészkarra, nyilván úgy számítottam, hogy beszaladok a Petőfi Sándor
utcai postára, ott ugyan mindig hosszú sorok kanyarognak az ablakok
előtt, de kitelt volna az időmből, ha az egészet el nem felejtem, ezért
az ünnepségre is korábban érkeztem, akkor kaptam észbe, hogy a postát
kihagytam, kihalásztam a dagadt pénztárcát is, ami nem a pénztől, hanem
a befizetett csekkektől, tisztítócéduláktól, kis cetlikre firkált
emlékeztetőktől, blokkoktól hízott kövérre, és folyton beszorult a
telefonos füzet meg a cipzáros kis neszesszer közé, hihetetlen, hogy ez
a rengeteg vacak mind belefért a veronai táskámba, egész halom
emelkedett már az asztalkán, de a furcsaságok még ezután kerültek elő,
csak bámultam az alumínium színű fémszerkezetet, ami egy diktafon vagy
mi belső része lehetett, persze azt inkább műanyagból készítik, de ez
az eltérés fel sem tűnt, nem is volt időm töprengeni rajta, mert újabb
azonosíthatatlan tárgyak, így mondják azokban az űrfilmekben, amiket
sosincs türelmem végignézni, mert csöppet sem érdekel a földönkívüliek
ármánya, mikor nem tudok betelni a földiek aljasságával, a
földönkívüliekre már se időm, se képzelőerőm, de az
mindenképpen készületlenül ért, hogy a kis barna-fekete veronai
táskámból egymásután húzom elő a semmihez nem hasonlítható
szerkentyűket, amelyek hosszú kábeleket vonszolnak magukkal, és hiába
pakolok és pakolok, a táska sehogy se akar kiürülni, a mobiltelefon
viszont, ami csak utólag, mert akkor egészen elfeledkeztem róla, hogy
tulajdonképpen a telefon kedvéért, azért hogy hazaszóljak a pörkölt és
a hozzávaló tészta miatt, és már arra se emlékeztem, hogy egy exkluzív
társadalmi eseményen, doktorráavatás vagy diplomaosztás, tört rám ez a
megmagyarázhatatlan rohama az öregségnek.
|